Henry Dunant háborús tapasztalatai ihlették a Nemzetközi Vöröskereszt születését
Szöveg: honvedelem.hu / mult-kor.hu | 2021. június 4. 19:05„Az osztrákok és a szövetségesek lába alatt halottak fekszenek, vérző hullák fölött gyilkolják egymást, puskatussal verik be a szembenállók koponyáját, karddal vagy bajonettel hasítják fel egymás gyomrát.” Ezt a solferinói csatából kiragadott apokaliptikus jelenetet egy svájci üzletember, Jean Henry Dunant vetette papírra, aki a pokoli élménytől sarkallva rögvest hozzálátott egy humanitárius szervezet megalakításához.
A solferinói csata
Solferinói rémképek
Az Északnyugat-Itáliát és Szardíniát uraló Szárd–Piemonti Királyság uralkodója, II. Viktor Emánuel az 1848–1849-es, osztrákokkal vívott háborúban vereséget szenvedett. A fiaskó után világossá vált számára, hogy az egységes olasz állam megteremtéséhez szüksége lesz egy európai nagyhatalom támogatására, és a Habsburgok hagyományos riválisában, Franciaországban látta a megoldást.
A király miniszterelnökeként tevékenykedő Camillo Benso di Cavour grófnak sikerült megnyernie III. Napóleon francia császárt, aki a Savoyai Hercegség és a Nizzai Grófság átengedése fejében – titkos egyezményben rögzítve – vállalta, hogy az osztrákok ellenében katonai segítséget nyújt II. Viktor Emánuelnek.
Az Észak-Itália birtoklásáért zajló szárd–francia–osztrák háború döntő ütközete az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csata volt, amelyben több mint 200 ezer katona nézett farkasszemet egymással. A szárd–francia győzelemnek borzalmas ára volt: több mint 5 ezer katona maradt holtan a csatamezőn, a sebesültek száma pedig meghaladta a 25 ezret.
A csatának akaratlan szemtanúja lett egy 31 éves genfi születésű fiatalember, Henry Dunant, aki üzleti ügyben szerette volna felkeresni a harctér közelében tartózkodó III. Napóleont.
Dunant „Solferinói emlék” című könyvében a következőképp festette le a sebesültek látványát: „A tátongó sebek már kezdenek gyulladásba jönni, és irtózatos fájdalmat okoznak. (…) A sebeket még irritálja és bonyolultabbá teszi az, hogy csontszilánkok, ruhafoszlányok, föld, ólomdarabkák kerülnek beléjük…”
A háború szörnyűségeinek tapasztalata vezetett a huminatárius szervezet létrehozásához
Dunant az események hatására „ápolónak” állt, a helyszínen – számos önkéntes segítségét igénybe véve – megszervezte a segítséget, a betegek ellátását, ami azonban nem várt akadályba ütközött: „Most újra olyan szívszorító jeleneteknek lehetünk tanúi, mint előző este, csak a forrásuk más. Van már víz és ennivaló, de a sebesültek mégis éhen-szomjan halnak, van tépés bőségesen, de nincs elég kéz, amely betakarja vele a sebeket” – emlékezett vissza.
Dunant három napon keresztül ápoltatta a sérülteket. Ekkor fogalmazódott meg benne későbbi jelmondata: „Siamo tutti fratelli”, vagyis: „Mindnyájan testvérek vagyunk.”
A Vöröskereszt megtörhetetlen szellemi atyja
A csata akaratlan svájci szemtanúja nem tudott szabadulni Solferino emlékétől, megdöbbentette a szakszerű orvosi ellátás elégtelensége, ezért úgy döntött, hogy belefog egy olyan, önkéntesekből álló szervezet létrehozásába, amely háború esetén képes segítséget nyújtani a sebesülteknek.
A Solferinói emlék kiadása egy csapásra ismertté tette Henry Dunant nevét, és lázas szervezőmunkája eredményeképpen 1863-ban létrejött a Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság, amely az év októberében Genfben 14 ország részvételével nemzetközi konferenciát is szervezett.
1864. augusztus 22-én a nemzetközi jog szintjére emelve a sebesültek védelmét megfogalmazták az első genfi konvenciót, amelynek fő tétele a sebesültek megkülönböztetés nélküli megsegítése, illetve a nekik segítséget nyújtó orvosok és ápolók semlegessége volt. A szervezet 1867-ben vette fel a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevet.
A Vöröskereszt első titkárának magát Dunant-t választották meg, akit teljesen lefoglalt humanitárius munkája, így elhanyagolta üzleti tevékenységeit, emiatt eladósodott és csődbe ment. 1867-ben otthagyta titkári állását, egy ideig Párizsban élt nyomorban, ahol kezdetben az utcákon kódorgott, és pályaudvarokon töltötte az éjszakáit.
Kis idő elteltével Eugénia francia császárné vette a szárnyai alá az akkor még csak alig negyvenéves férfit, aki a váratlan segítségnek köszönhetően újra munkához látott, és segédkezett az 1870-es porosz–francia háború Párizsba szállított sebesültjeinek ellátásában.
Javaslatára ekkor kezdték alkalmazni a „dögcédulák” elődjét, egyfajta azonosítási jegyet, amellyel rögzíteni tudták az elesettek kilétét.
Dunant a szerény életkörülményei ellenére is fáradhatatlanul dolgozott, 1875-ben konferenciát szervezett a rabszolga-kereskedelem megszüntetése céljából.
A szegénység peremén élő emberbarát végül egy svájci üdülőfaluban, Heidenben telepedett le. Itt talált rá 1895-ben Georg Baumberger újságíró, aki egy cikket közölt a Vöröskereszt megalapítójáról és annak hányattatott sorsáról. A cikk felkeltette a közvélemény figyelmét, az emberek megmozdultak.
Dunant több helyről kapott anyagi támogatást - többek között - az orosz cár özvegyétől is. A világ nem feledkezett meg humanitárius tevékenységéről: 1901-ben elsőként ő vehette át a Nobel-békedíjat. A Nemzetközi Vöröskereszt ezt követően még háromszor részesült ebben az elismerésben és azóta is kitartóan végzik munkájukat a hét alapelvük – emberiesség, pártatlanság, semlegesség, függetlenség, önkéntesség, egység, egyetemesség – szellemiségét követve.
