Hit és hivatás

Hogyan lett Isten szolgája és hogy került a Magyar Honvédség kötelékébe?

Az én utam – mire kikötöttem itt – tele van vargabetűkkel. Gimnázium óta éreztem magamban a papi hivatást, de a teológiai egyetem elvégzése után pár évre félretettem magamban ezt a gondolatot. Tudatos döntés volt, hogy 2000-ben, az érettségi után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán folytassam tanulmányaimat, de 2006-ban, a szentelésem előtt úgy éreztem, 25 évesen nem vagyok elég érett egy ilyen, egész életre szóló döntés meghozatalára. Ezért nem kértem a szentelésemet az akkori püspökömtől, kiléptem a papnevelő intézetből, és a „civil” szférában helyezkedtem el. Azért tettem a civil szót idézőjelbe, mert tulajdonképpen ekkor ismerkedtem meg a fegyveres testületi tagsággal, a bajtársiassággal, az egyenruha szeretetével, ugyanis a büntetés-végrehajtásban helyezkedtem el hivatásos szolgálati jogviszonyban. Egy előléptetéssel járó beosztás miatt áthelyezésemet kértem az ország másik részében lévő büntetés-végrehajtási intézetbe, s történetesen ott volt plébános az az atya, akinek hatására gimnáziumban el kezdtem gondolkodni a papi hivatáson. A papnevelő intézetből való kilépés után Istentől nem, de az Egyháztól eltávolodtam. Majd szép lassan, sok-sok beszélgetés hatására visszataláltam. Kicsit felnőttebb fejjel azt már tudtam, hogy a „hagyományos”, plébánosi életmód nem az én hivatásom, sok keresgélés után találtam rá a tábori lelkészségre, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Isten úgy „üzent”, hogy szó szerint éreztem a mellkasomra egy ütést: ez a nekem való, ezt kerestem eddig! Végül 2012. szeptember elsejével kezdtem meg szolgálatomat a Magyar Honvédség kötelékében.

Az MH Ludovika Zászlóalj állományának nagy része 18-25 év közötti honvéd tisztjelölt. Hogyan lehet megszólítani, elérni a mai fiatalokat?

Nehéz és könnyű egyszerre. Nekem ebben óriási segítség a két öcsém és unokahúgom, akik ennek a korosztálynak a tagjai. Azt el kell fogadnom, hogy néha, egy-egy beszélgetés alkalmával meg kell őket kérnem, definiálják azt, amiről beszélnek, mert mások a gyerekkori tapasztalataik, mint az enyémek, más meséken nőttek fel, más szabadidős tevékenységeik vannak, mint nekem voltak. Mégis, azt látom, hogy ezek a nyílt, értelmes tekintetű fiatalok szeretettel fogadtak be maguk közé, és ami a legfontosabb, vágynak a jó szóra és értékelik azt. Egy jó pap holtig tanul. Nem érzem hátrányát a generációs különbségnek, sokat tanulok tőlük. A katonáknak szükségük van a hitre, amely megkönnyíti szolgálatukat, és szükségük van a tábori lelkészekre, akik közéjük viszik a szeretetet és a törődést.

Miben látja jelentőségét a katolikus pap és a református lelkész együttes jelenlétének a zászlóaljnál?

A katonának is szüksége van a hit megélésére a hétköznapok során. Ez tartást és segítséget ad egy feladat végrehajtásához, ad egy egészséges önbizalmat. Vallásos katonának lenni nem „ciki”. Én a honvédségben való lelkipásztori munkáról azt gondolom, hogy ökumenikus szellemben kell végezni, felekezeti hovatartozásunk tiszteletben tartása mellett. Zoltán testvérrel kimondottan jó a kapcsolatom. Jól kiegészítjük egymás szolgálatát. A tábori lelkész kísér, segít, meghallgat. Pótolhatatlan munkatársak abban, hogy a katonák mentális egészsége megmaradjon.

Milyen témákkal keresik, kereshetik meg önöket a honvéd tisztjelöltek?

Ez nagyon változó, mivel nem csak vallási, hanem életvezetési kérdésekben is meg szoktak kérdezni. Egy-egy beszélgetés alkalmával hitéletbeli kérdéseken, tapasztalatokon túl óhatatlanul előkerülnek egyéb, a mindennapi élettel, élethelyzetükkel kapcsolatos témák is. Van, aki tanácsot szeretne, van, aki csak szeretné, ha meghallgatnák. Hisz nemcsak papként, hanem bajtársként is számíthatnak rám!

A tábori lelkészi szolgálatban egy biztos pont van, mégpedig az, hogy misszióba fogsz menni – állítják sokan. Ön erre a tökéletes példa, hisz már öt missziót megjárt. Miben más ez a misszió, mint az eddigiek? Mi a küldetése a fiatalok között?

Nagyon szeretek külszolgálatra járni. Négy alkalommal jártam Koszovóban, egy alkalommal Irakban. Jó kérdés, hogy más-e ez a szolgálat? Szerintem nem más. Egyik missziómban az amerikai tábori lelkésszel beszélgettem arról, hogy neki mi az „ars poeticája”, hogyan tudná megfogalmazni az ő szolgálatát. Sosem fogom elfelejteni a válaszát, azt, amit akkor mondott nekem, mert az a mai napig hatással van rám. Egy asztalnál egymással szemben ülve beszélgettünk. A kérdésem után felemelte a fejét, rám nézett, és két mondatot mondott az amerikai filmekből vagy számítógépes játékokból ismert akcentussal: „We bring God to soldiers and soldiers to God. In every situation.” – Istent visszük a katonákhoz és a katonákat Istenhez. Minden helyzetben.