„Minden missziómba egy konkrét elhatározással megyek”

Kornél atya 1981-ben született. Gyermekkorát – már a diktatúra fokozatosan enyhülő közegében – Ráckevén töltötte. „A nyolcadik osztály befejezéséig végig jártam hittanra, templomba, de nem azzal a szándékkal, hogy egyszer majd pap legyek. Egyszerűen csak jó volt a társaság, érdekesnek találtam, amiket tanultunk. Az elsőáldozásom előtti héten kereszteltek meg" – mesélte. Az általános iskola utána Győrben folytatta tanulmányait az orsolyita nővérek Prohászka Ottokár Katolikus Általános Iskola és Gimnáziumában. „Nagyon jó osztályfőnököm volt, Kálmán Imre atya, aki fiatalos lendületével, hivatásához való hozzáállásával mutatta meg nekünk, hogy az Egyház keretein belül is lehet nevetve és sok esetben »vagányul« létezni. Ennek hatására én akkor már, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de eljátszadoztam a papság gondolatával."

Érettségi után, – nem azzal a konkrét szándékkal, hogy pap legyen – jelentkezett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára. Tervei között szerepelt, hogy hittantanárként vagy más szakos pedagógusként tér majd vissza volt iskolájába. Egyetemi tanulmányai alatt is hol erősen, hol kevésbé, de munkálkodott benne a papság gondolata. „Negyedév környékén, jutottam arra a megállapításra, hogy még a munkába állásom előtt pontot kell tennem ennek a kérdésnek a végére. Ha nem teszem ezt, akkor lehet, hogy ez az egész életemben egy olyan nyitott kérdés marad, amivel nem fogok tudni mit kezdeni" – mondta. Ennek a döntésének fényében, jelentkezett ötödév után a Fehérvári Egyházmegyébe papnövendéknek. Azonban az élet ekkor még más irányba terelte: „már közeledett a szentelésem ideje, de én az első év végén még is úgy döntöttem, hogy nem akarok pap lenni. Hosszas mérlegelés után jutottam arra a megállapításra, hogy én egy ilyen egész életre szóló döntésnek a meghozatalára még nem állok készen, így 2006 őszén eljöttem a szemináriumból."

A munkakeresés időszaka után 2007. március 1-jén szerelt fel Tökölön a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, mint tiszthelyettes. Megszerette ezt az új világot és közeget. „Én ebben az időben Istentől ugyan nem, de az Egyháztól messzire sodródtam. Templomba nem jártam, imádkozni is egyre ritkábban imádkoztam" – mesélte. Azonban az élet újra közbeszólt, mivel Kornél atya egy előléptetéssel járó nevelőtiszti beosztást kapott a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben. Az új megbízatás költözéssel is járt, így elhagyva Ráckevét, Sopronban telepedett le. Mindannyiunk életét alakítják a nem várt fordulatok, így volt ez az atya életében is: „abban az időben Sopronban volt plébános korábbi osztályfőnököm, Kálmán Imre atya, akinek hatására először indultam el a papi hivatás felé. Emlékszem egy csütörtöki napon elhatároztam, hogy elmegyek misére, Imre atya meglepődött, hogy ott találkozunk. Pár hónap leforgása alatt már minden nap ott voltam a misén. Fölolvastam, ministráltam. A papság gondolata újból erősen munkálkodott bennem, és idővel egy egyházközségi napon ott Sopronban megláttam egy tábori lelkészt. Szinte fizikailag úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna. Akkor én ott tudtam, hogy nekem ez az utam. Tíz évnyi vívódás végére került pont az életemben" – elevenítette fel a belső elhatározás megszületésének pillanatait Kornél atya.

2011. június 11-én szentelték pappá, 2012. szeptember 1-től pedig átkerült a büntetés-végrehajtásállományból a honvédséghez. 2013-ban már első KFOR missziójára indult. „Nagyon szívesen megyek külszolgálatra, mert azt tartom a tábori lelkészi élet csúcsának. Egy misszióban történő szolgálatunk minden olyan elemet tartalmaz, ami a tábori lelkészség forrása is egyben. A nap 24 órájában együtt vagyunk a katonákkal, meghallgatjuk és támogatjuk őket. Én is és ők is érzik, hogy érdemes tábori lelkészként jelen lennünk."

Kornél atya négy eddigi KFOR missziója során közel két évet töltött külszolgálatban. Első missziójával kapcsolatban elmondta: „nyilvánvalóan az első tartogatja a legtöbb kihívást. A rutintalanság, a terepismeret hiánya eredményezi azt, hogy az ember nehezebben rázódik bele a külszolgálat közegébe. De ha ez ember talpraesett, ha alázatos és képes tanácsot vagy útmutatást kérni a rutinosabb katonáktól, akkor minden megoldható és mindenki megtalálja a helyét."

A missziók elején, fontos, hogy a katonák először emberként fogadják el. Ha kiépült ez a bizalmi kapcsolat a bajtársakkal, akkor már papként is számítanak rá és kialakul a szolgálat alatt egy közösség. Ennek a légkörnek a megteremtéséhez elengedhetetlen, hogy a tábori lelkész folyamatosan a katonák között járjon, figyelemmel hallgassa őket és aktívan jelen legyen a kontingens életében. „Az első misszióm alatt történt nálunk egy haláleset. Azokon a katonákon, akiken láttam, hogy nagyon megviseli őket a legközelebbi bajtársuk elvesztése, mondtam, hogy tudják hol lakom, bármi van jöjjenek be hozzám, ne érdekelje őket, hogy hány óra van. Jöjjenek be és ott leszek velük. Emlékszem dörgött, villámlott, ömlött az eső, éjfél múlt, amikor verték az ajtómat és mondták: »Gyere atya menjünk sétáljunk, beszélgetni akarunk veled.« Mentem. Róttuk a köröket a zuhogó esőben a tábor körül. Amikor megálltunk a srácok körbe álltak és mesélték az élményeiket az elhunyt bajtársukkal kapcsolatban és indultunk tovább. Így végeztük el a gyászmunkát. Nekem ez egy olyan meghatározó élményem, amit soha nem fogok elfelejteni, azokkal a srácokkal nekem ma is jó a kapcsolatom" – emlékezett vissza.

A katonalelkész életéhez hozzátartoznak az olyan felemelő pillanatok is, mint a misszióban történő megkeresztelkedés, mely fontos ünnep a hitélet szempontjából is, de a kontingens életében egyaránt. „Ezek nagyon jó és fontos események egy adott szakasz, raj életében. Mindenki összefog, hogy megünnepelje a frissen megkeresztelkedettet. Én mindig szentmisén keresztelek, és igyekszem a misszió végére hagyni, hogy egy lelki többlettel is gazdagodva térhessen mindenki haza". A misszió alatt megkeresztelkedők indíttatásával kapcsolatban Kornél atya elmondta: „mindig meg szoktam kérdezni, hogy mi a motivációjuk. Van, aki azt mondja, hogy figyelve a világban zajló eseményeket jutott arra az elhatározásra, hogy ő így akarja kifejezni, hogy a keresztény kultúrkörhöz tartozik. Van, aki esküvőt akar, van, aki csak egyszerűen érdeklődik és nyit a hit felé. Mindenki más és más motivációból fakadóan indul el ezen az úton" – tette hozzá.

A misszióban kialakult hitéleti, mély emberi kapcsolatoknak köszönhetően többen a külszolgálat után is felkeresik Kornél atyát, hogy keresztelje meg gyermeküket, vagy adja össze őket a párjukkal.  A bajtársakkal való kapcsolat kiépítésében fontos, hogy az ember tudatosan készüljön a misszióra és legyen benne egy elhatározás. „Én minden missziómba egy konkrét elhatározással megyek ki, például: nem jövök haza úgy, hogy minden egyes bajtársammal legalább egy szót ne váltsak" – emelte ki.

Mint mondta: szerinte fontos, hogy a tábori lelkész – mindazon túl, hogy elvégzi a kötelességeit, azaz készül a szentmisére, egyeztet más nemzetek tábori lelkészeivel és szervezi a kirándulásokat – a lehető legtöbb időt a bajtársakkal töltse. „Igyekszem a katonák között lenni minden felszabaduló időmben. Beszélgetni velük, bekapcsolódni a mindennapjaikba. Én voltam járőrben is, elmentem »túsznak« egy gyakorlaton. Meg kell nézni, hogy egy ember, hogy tud bekapcsolódni hasznosan egy misszió életébe. Ez már az ember saját habitusán és egyéni kezdeményezőképességén múlik. Ezektől lesz aktív a jelenlétünk a szolgálatban."

Egy misszió komoly tanulási folyamat a tábori lelkész számára is. Kornél atya szerint az ember olyan fontos dolgokban fejlődik, mint a türelem erénye és az empátia. Ezek a tapasztalások elkísérik a mindennapokban is. Ahogy elkísérik a misszió utáni időkre a kialakult bajtársi kapcsolatok is, melyekre mindig szívesen emlékszik vissza.