52 éve végezték ki Nagy Imrét

Szöveg: Kecskeméti József | 2010. június 15. 10:03

1958. június 16-án végezte ki a kommunista rezsim az 1956-os forradalomban betöltött szerepe miatt Nagy Imre volt miniszterelnököt. Az ellene indított per alig egy hét alatt véget ért: bírája, Vida Ferenc még közvetlenül halála előtt sem bánta meg döntését. A perben nem csak az ex-kormányfőre, hanem négy másik társára is halálos ítéletet szabott ki a népbíróság.

Nagy Imre 1896-ban született, s egész fiatal korától kezdve aktívan politizált. A gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, géplakatos-segédnek tanult, s az erről szóló papírt 1914-ben szerezte meg. 1915-ben behívták katonának. Az első világháborúban 1916 és 1918 között az orosz fronton harcolt, és itt is esett hadifogságba. A későbbi miniszterelnök a Bajkál-tó környékén raboskodott. Szabadulása után, a szovjet forradalom idején a bolsevikok oldalán harcolt, s pártba is belépett. Magyarországra 1921-ben tért vissza. Hazaérkezte után nem sokkal, 1924-ben a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja lett. Itt főként mezőgazdasági ügyekkel foglalkozott, ám 1925-ben a párt kizárta tagjai közül, mert vitája támadt két vezetőségi taggal. Még ebben az évben lépett be a Magyarországi Szocialista Munkáspártba, ahol szintén agárügyekkel foglalkozott. Az MSZMP-t 1927-ben betiltották,

így Nagy Imre újból börtönbe került. Szabadulása után Bécsbe emigrált.

1930-ban Nagy Imre a Szovjetunióba ment, és egészen 1944-ig élt ott. Később az a vád is felmerült ellen, hogy ebben az időszakban az OGPU, illetve az NKVD ügynökeként tevékenykedett, ám erről később kiderült, hogy a „bizonyító" anyagokat Grósz Károly rendelte meg éppen Nagy Imre utólagos lejáratása miatt. A második világháború elején 1941-ben belépett a Vörös Hadseregbe, de tevőlegesen nem vett részt a harcokban. Magyarországra 1944. november 4-én tért haza. Ebben az időben dolgozta ki az általános földreform tervét is. Talán ennek is köszönhetően a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlésben a földművelésügyi miniszteri posztot töltötte be. Ezt követően a Tildy-kormányban rövid ideig belügyminiszter volt, majd az országgyűlés elnökeként tevékenykedett. 1953-ban meghalt Joszip Viszarjonovics Sztálin. Ezt követően az új szovjet vezetés Moszkvába rendelte az akkori miniszterelnököt, Rákosi Mátyást, akinek gazdaságpolitikájával szemben súlyos kritikákat fogalmaztak meg, egyúttal felszólították, hogy a kormányfői posztot adja át Nagy Imrének, akit 1953. június 4-én neveztek ki miniszterelnöknek.

Nagy Imre beiktatásakor új politikát hirdetett meg: szakítani akart az addigi túlzott iparosítással, s a törvényesség helyreállítására is ígéretet tett.

Ennek elemei voltak többek között, hogy megkezdte az internáló táborok felszámolását, közkegyelmet hirdetett, az Államvédelmi Hatóságot pedig a Belügyminisztérium felügyelete alá rendelte. A miniszterelnök hozzálátott a koncepciós perek felülvizsgálatához is, ennek köszönhetően szabadult ki – mások mellett – a börtönből például Kádár János is. Rákosi Mátyás szembefordult a reformokkal, sőt átmenetileg politikailag meg is erősödött. Ennek következtében Nagy Imrét kizárták a pártból, megfosztották a Központi Vezetőségben betöltött szerepétől, akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is. A politikus 1956 nyarán kezdett újra aktivizálódni, aminek köszönhetően kialakult körülötte az úgynevezett Nagy Imre-kör. Október 13-án visszavették a pártba. A forradalom kitörésének napján, október 23-án este a diákok tüntetésen követelték, hogy Nagy Imre térjen vissza a hatalomba.

A szovjet csapatok magyarországi bevonulásában a miniszterelnöknek semmiféle szerepe nem volt, hiszen a döntést amúgy is a Szovjetunióban hozták meg. Ugyanakkor a verdiktet hallgatólagosan tudomásul vette. A bevonulást követően Nagy Imrét lényegében elvágták a külvilágtól. Ugyanakkor társai – főként Donáth Ferenc és Losonczy Géza – érvei okán egyre több mindent fogadott el a forradalom követeléseiből. Október 28-án hitet tett a többpártrendszer mellett, és megszüntette az ÁVH-t. November 4-én megindult a második szovjet támadás is Magyarország ellen. Ekkor mondta el híres, „csapataink harcban állnak" kezdetű beszédét, majd ezt követően a jugoszláv nagykövetségre távozott, ahol menedékjogot remélt. A szovjetek november 21-én megszegték a jugoszlávokkal kötött megállapodást, Nagy Imrét elrabolták, majd Romániába vitték. Nagy Imre többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó lemondani, és nem ismerte el Kádár János kormányát.

1957 áprilisában hozták haza. Az ellene indított per tárgyalása 1958. június 9-én vette kezdetét, a vád – egyebek mellett – hazaárulás volt. A tárgyalás természetesen zárt volt, Nagy Imre mellett a vádlottak padján ült még Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, valamint Losonczy Géza. Szilágyi József ügyét később elkülönítve tárgyalta a bíróság. A perről 52 órás hanganyag készült, amit teljes egészében csak 2008-ban hoztak nyilvánosságra. Az utolsó napon a védők mondtak a felvételek tanulsága szerint igencsak vehemens beszédet. Nagy Imre védője, Bárd Imre például arról szólt, hogy az életszínvonal jelentős csökkenése fordította az embereket a Rákosi Mátyás-féle rendszer ellen, s ez vezetett végül a forradalomhoz, nem pedig az úgynevezett Nagy Imre-kör, vagyis a belső pártellenzék generálta az eseményeket. A védő szerint a Corvin-köziek ellenállását azért nem engedte felszámolni Nagy Imre, mert félt az ott lakók lemészárlásától, ráadásul nem is állt az akció végrehajtásához elegendő rendőri-katonai erő a kormány rendelkezésére.

Donáth Ferenc védője azt állította, hogy védencének nem volt szerepe a Nagy Imre-kör létrehozásában, s a semlegesség kinyilvánításával, valamint a Varsói Szerződésből való kilépéssel sem értett egyet. Gimes Miklós ügyében védője, Révai Tibor azzal érvelt,

hogy esetében figyelembe kell venni védence görcsös ragaszkodását Nagy Imréhez. Ugyancsak ő védte Maléter Pált is. A honvédelmi miniszter esetében megemlítette, hogy a Kilián Laktanyában lévő felkelőkkel szemben tisztogatást végzett, s ezt a magyar kormány tűzszüneti megállapodása után felfüggesztette. Ezzel cáfolta a vád azon állításait, hogy Maléter Pálnak szerepe lett volna a Köztársaság téri vérengzésben. A beszédek nem hatották meg a Vida Ferenc vezette népbíróságot: minden vádlottat halálra ítéltek. Haláluk előtt nem sokkal, 1989-ben a bíró utóbb két nyilatkozatot is adott: az elsőben úgy fogalmazott, hogy politikai részről senkitől nem kért és nem kapott eligazítást az ítéletet illetően, és a vádlottakat ma is elítélné. Két nappal később már finomított a nyilatkozatán egy kicsit. Vida Ferenc akkor úgy fogalmazott: ugyan bűnösnek tartja őket, de nem biztos, hogy halálra ítélné őket. A bíró ebben az interjúban arra is emlékeztetett, hogy nagyon sok embert ítélt halálra. Ez igaz is, hiszen a forradalom leverése után Vida Ferenc húsz halálos ítéletet szabott ki.

A Nagy Imre-per ítéletét 1958. június 15-én késő este hirdette ki Vida Ferenc. Mivel fellebbezni nem lehetett, az azonnal jogerőre emelkedett. A vádlottakat ezt követően szállították át a Kozma utca börtönbe, ahol az elítélteknek meg kellett várniuk a kegyelmi tanács határozatát. Ez természetesen mind a négy esetben elutasító volt. Az elítélteket hajnali öt órakor vitték a vesztőhelyre, ahol először Nagy Imrén hajtották végre a halálos ítéletet, majd ezt követően fél óra alatt a többi elítéltet is kivégezték. A holttesteket kátránypapírba csomagolták és összedrótozták, arccal lefelé fektették koporsóba s a börtön udvarán földelték el őket. A koporsókat aztán 1961-ben emelték ki és szállították át az Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol álnéven földelték el újra a holtakat, Nagy Imrét például Borbíró Piroska néven.

A néhai miniszterelnököt és társait 1989. június 16-án helyezték méltó módon végső nyugalomra.