Felavatták Jánosi Ferenc emléktábláját

Az emléktáblát a leleplezés után megkoszorúzta Jánosi Ferenc lánya és fia, Jánosi Katalin és Jánosi Ferenc, valamint a család hozzátartozói, ezen kívül a honvédelmi miniszter nevében dr. Holló József nyugállományú altábornagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója, Csoma Gyula, a Nagy Imre Alapítvány kurátora, továbbá az Igazolt Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnöke, Bocskai T. József.

A barátok nevében Vitányi Iván szociológus beszédében megemlítette: Jánosi Ferenc a társadalmi kérdések összességére baloldali módon keresett megoldást, ugyanis a második világháború eseményei „megérlelték benne a baloldaliságot". Amikor a Népművelési Minisztériumban dolgozott, „minden jó ügyet támogatott szerény szóval, halkan, de bátran".

Megjegyezte, hogy Jánosi Ferenc „együttműködött mindenkivel, aki a haladást akarta", 1956-ban az értelmiség forradalmi bizottságában is részt vett.

„A felelősség embere volt, mert „azok közé tartozik, akik előreviszik a történelmet", így „azt kívánjuk, hogy minél több ilyen ember legyen a mai közéletben" – tette hozzá.

Jánosi Katalin felolvasta Lőcsei Pál újságíró negyven évvel ezelőtti, akkor politikai okok miatt el nem hangzott gyászbeszédét, melyben az állt: „a szelídség és a jóakarat sugárzott minden jellemvonásában", soha nem látták ingerültnek. Jánosi Ferenc a gondolat-, szólás-, és lelkiismereti szabadság eszméjét vallotta, műveltsége formálta őt vonzó egyéniséggé – hangzott a nekrológ.

Jánosi Katalin elmondta: kötelességének érezte, hogy édesapja munkásságának emléktáblát állítsanak, amit a Nagy Imre Alapítvány segítségével tettek meg. Ebben megnyilvánul „édesapja iránt érzett gyermeki szeretete", és testvérével együtt örülnek, hogy ennek kézzel fogható nyoma is marad.

Feleségül vette Nagy Imre lányát, Nagy Erzsébetet. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Honvédelmi Minisztériumának osztályvezetője, később a népművelési miniszter első helyettese (1951-54) lett. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára (1954-55), majd a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója (1955-57) volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a Nagy Imre-perben elítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult. A XIII. kerületben egy közért vállalatnál tervelőadóként dolgozott, 1963-tól pedig a Pest Megyei Levéltárban az országszerte kibontakozó helytörténeti krónikaíró-mozgalom egyik irányítója volt.