Kellenek a példaképek

Államtitkár úr! Hogyan kezdődött katonai pályafutása?

Jelentkeztem a jogi egyetemre, de nem vettek fel. Érettségi után rövid ideig dolgoztam, majd novemberben bevonultam sorkatonai szolgálatra, az akkori flottillához. Gondolkodtam rajta, hogy még egyszer nekifutok a jognak, de aztán mégis a katonai főiskolára jelentkeztem. Felvettek, mégpedig a lövész szakra. Akkor indultam el a több évtizedig tartó úton, de talán harmadéves koromban döntöttem el végleg: katona leszek. 1970-ben avattak tisztté.

Mikor érezte először, hogy megtalálta azt a bizonyos marsallbotot a tarisznyájában?

A lövészhallgatók két szakaszt alkottak, és a két társaság között kialakult egy egészséges rivalizálás. Igen, rivalizáltunk egymással a sportban, a kiképzésben, a lövészetben, a harcászatban. Voltak sikerélményeink, és egyre inkább elkezdtük szeretni azt, amit csináltunk. Kazai Barna ezredes – sokunk példaképe – volt akkor a szentendrei katonai főiskola parancsnoka. Ő mondta egyszer nekünk, növendékeknek: igaz, hogy eső van, sár van, hó van, de a katonának ebben is meg kell találni a szépséget. Ezzel először nem tudtunk mit kezdeni, de később jöttek a sikerélmények, főleg, amikor már csapatgyakorlatokra is elmentünk. Az akkori Magyar Néphadseregben szolgáló sorkatonák rajparancsnokaiként, szakaszparancsnokaiként vettük hasznát a tanultaknak. Én Nagykanizsán voltam csapatgyakorlaton két alkalommal is, és ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy azt mondtam, igen, én ezt a hivatást választom.

Szóba került az imént egyik példaképük. A nagy embereket utánozni kell, vagy inkább meg kell fejteni a titkukat?

Kellenek példaképek. Számomra az első katonatiszt édesapám volt, de aztán a seregben mindig akadt, akire érdemes volt felnézni. Néha még az illető szavajárását is eltanultuk. Utánoztuk, ahogy az egyenruhát viseli, mert a katona attól katona, hogy látszik rajta. Ha visszanézek az életutamra, ma is a csapatoknál kezdeném.

(A teljes interjút a Magyar Honvéd magazin március 11-én megjelenő számában olvashatják el!)