Pókerezik a sereg!

Lehetne viccelődni azon, hogy amennyiben az osztók például dandártábornoki rangban lennének, akkor az alacsonyabb beosztású játékosok a „jelentem: all in" vagy „jelentem: passzolok" kifejezéseket alkalmaznák a verseny közben. Mivel azonban a szolgálati szabályzat nem értekezik a pókerasztal mellett kötelezően használatos formulákról és az osztók is civilek, ezért meglehetősen oldott hangulatban kezdődik a huszonhat (!) csapatos verseny.

Ami persze nem teljesen igaz, hiszen a Korda-szalonban hamar eluralkodik a versenyláz, már a sorsolásnál. Nem mintha például a kecskemétiek pontosan tisztában lennének mondjuk a székesfehérvári csapattagok minden egyes trükkjével, ám azért mégiscsak jó viszonylagosan könnyebb ellenfelet kapni. Kilenc asztalnál voltaképpen három verseny kezdődik nemsokára. A három fős csapatok hölgy tagjai egymással, míg a két másik férfi tag szintén külön-külön ágon igyekszik a lehető legtovább versenyben maradni. Ami furcsa: a póker tipikusan egyéni sportág, itt viszont az egyénieskedés könnyen megbosszulhatja magát, mivel az egyéni eredmények összeadódnak. Tehát hiába nyeri meg az egyik csapattag a saját asztalát, ha másik két társa már az elején kiesik.

Máris leszűrhetünk tehát egy fontos tanulságot: a katonának a pókerben is a csapat ereje a legfontosabb. Ám vajon mi a különbség a civil és az egyenruhás pókerjátékos között? Sajnos közvélemény-kutatást nem tarthattam, mert a zsetonok egyre intenzívebb csörgése jelzi: az asztalokra kerültek az első tétek. Így magam is az arcokból próbálok olvasni – már amennyire ez lehetséges, mivel a legtöbben hamar felvették a kötelező pókerarcot. (Néhányan még a lélek tükrét eltakaró napszemüveget is.) Az leszűrhető: némi általános megilletődöttség lengi be a termet.

Na igen: a póker csupán első ránézésre szerencsejáték. Persze aki folyamatosan kapja a jobbnál-jobb lapokat, annak művészet hamar kiesni. Ám a végső győzelemhez tudás, jó taktika, színészi képesség és némi emberismeret is szükséges. Aki a kifejezéstelen arcokban is képes olvasni, átérzi a gesztusok jelentőségét és időnként mer kockáztatni is: az sikeres lehet. Mialatt ezen elmélkedem: emelkedik a vak (azaz a kötelezően megadandó tétek összege) és ezzel párhuzamosan élesedik a küzdelem. Az asztalok sajátos, önálló atmoszférája mind inkább bezárul a külső szemlélő előtt, ahogyan a versenyzők egyre inkább beleélik magukat a játékba. Nem is „zavarjuk" őket tovább és búcsút intünk a játékteremnek. Mielőtt azonban becsuknánk magunk mögött a lengőajtót, még megüti fülünket egy félhangos „all in!"…

Fotó: Rácz Tünde