Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

IV. Béla uralkodásának végére Magyarország ismét a térség legerősebb államává vált

Szöveg: Antal Ferenc |  2021. május 2. 15:30

Hétszázötvenegy esztendővel ezelőtt - 34 évi uralkodást követően - 1270. május 3-án halt meg IV. Béla király, akit az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyként tartunk számon. Halálának évfordulóján arra a páratlan teljesítményére emlékezünk, amelynek eredményeképp méltán érdemelte ki az utókortól a második honalapító jelzőt.

Amikor 1242 tavaszán, - a Batu kán vezette mongol hadak kivonulását követően - Béla hazatért Magyarországra, a mérhetetlen pusztítás nyomaival szembesült. Az ellenség felvonulási útjába eső területeken fekvő falvak és városok szinte kivétel nélkül elpusztultak, a lakosságot elhurcolták vagy lemészárolták. A következő évben éhínség dühöngött, a temetetlenül fekvő holttestek ezrei pedig járványokat eredményeztek.

Spalatói Tamás krónikás szerint: „a mezőkön, úton-útfélen a holttestek oly nagy tömege hevert, hogy bátran azt hihette az ember, miszerint az éhség nem kevésbé pusztította a magyar nemzetet, mint a tatárok vérszomjas kegyetlensége. Kínjaikban az emberek kutyát, macskát ettek; másutt az emberek földdel töltötték meg éhes gyomrukat, sőt híre járt, hogy még emberhúst is árultak nyilvánosan a vásáron.”

Ilyen állapotokkal találkozott IV. Béla és kísérete miután az ország belsejébe hazatért. Ennek megfelelően a legelső intézkedései közé tartozott a nép megnyugtatása, élelemmel való ellátása, valamint a belső rend helyreállítása, hiszen az elpusztult országban rablók és fosztogatók garázdálkodtak. A tatárok visszatérésétől való félelem a védelmi intézkedések átgondolására inspirálta a királyt, aki felismerte, hogy az erődítésekkel, várakkal jobban ellátott erdős, hegyes felvidéken aránylag sokkal kisebb méretű volt a pusztítás, mint az Alföldön. Ezért különböző kiváltságokért, valamint adományokért cserébe kővárak építését írta el a főnemességnek, sőt ebben a kezdeményezésben ő maga is élen járt: „Elrendeltük, hogy a koronánk alá tartozó egész területen, arra alkalmas helyeken, erődítmények létesüljenek, várak épüljenek, ahol a nép meghúzhatja magát, ha veszedelem fenyeget.”

20210501-IV-Bela 01

A mongolok elleni harcokban megtizedelődött nyugati típusú nehézlovasságot ujjászervezte, valamint 1247-ben visszahívta a kunokat. A páncélos és könnyűlovas fegyvernem kombinációja így sorsdöntő szerepet töltött be a következő évek háborúiban. A birtokok helyett jövedelmeinek egyre nagyobb részét a királyi felségjogon szedett jövedelmek biztosították, ami stabil pénzrendszert eredményezett. A tudatos várospolitika részeként támogatta a városok fejlődését, kiváltságokat adományozott részükre, a legyilkolt százezrek helyébe német, kun, jász, szláv telepeseket hívott be, akik új lendületet adtak a gazdaságnak és a kereskedelemnek. 1267-ben megújította a II. András által 1222-ben kiadott Aranybullát, amely - kinyilvánítva a királyi szerviensek nemesi státuszát - a középkori magyar társadalomfejlődés alapjául szolgált.

Az ország erősödésével elérkezett az idő az osztrák herceg által elfoglalt területek visszaszerzésére. A tatárok elől menekülő magyar uralkodót ugyanis még 1241-ben Frigyes osztrák herceg kirabolta és megzsarolta, kikényszerítve három nyugati vármegye átadását, sőt a mongol hadak kivonulását követően az osztrákok Pozsony ellen támadtak, de a magyar hadak visszaverték őket, ráadásul a békekötés értelmében a zálogba vett három megyét is visszaszerezték. 1246-ban a két sereg a Lajta folyónál került szembe egymással, ahol az osztrákok ugyan győzelmet arattak, de Frigyes holtan maradt a csatatéren. Ahogy a krónika fogalmazott: „az osztrákok részén nemsokára a harc megkezdése után, sőt némelyek szerint mindjárt kezdetben Frigyes is közbevetette magát s állítólag ép amidőn felsőtestével hátrafordulva, vitézeit kitartásra buzdította, észre sem vevén, hogy a magyarok már előtte termettek, valaki hátulról arcon szúrta, minek folytán lebukott lováról s így a magyar had megtaposta, keresztülment rajta. Vele a Babenbergi család utolsó férfisarja szállott sírba.”

Az osztrák örökségért vívott harc szinte azonnal megindult, amelyben a magyar uralkodó II. Ottokár cseh királlyal került szembe. A csatározások végeztével, 1254-ben a két dinasztia megállapodott a Babenberg-örökség felosztásáról, így István trónörökös – IV. Béla fia - irányítása alatt Dél-Stájerország magyar fennhatóság alá került. A nyugalom nem tartott sokáig, mivel a stájer rendek 1260-ban fellázadtak a magyar uralom ellen és Ottokárnak hódoltak meg, aki az első morvamezei csatában legyőzte Béla seregeit.

20210501-IV-Bela 02

A Stájerországból kiszorult ambiciózus István 1262-ben fegyverrel indult apja ellen, de ekkor még az utolsó pillanatban sikerült megegyezniük egymással. Az országot két részre osztották, a keleti részt kapó István pedig hivatalosan is felvette az ifjabb király címet. A viszonylagos béke nem tartott sokáig, 1264-ben már fegyveres harcra került sor apa és fia között. A két sereg 1265-ben, Isaszegnél ütközött meg egymással: noha az összecsapás során István majdnem életét vesztette, csapatai győzelmet arattak apjáé felett. A küzdelem ugyan békével zárult, a felek viszonya változatlanul ellenséges maradt, IV. Béla 1270. május 3-án bekövetkezett haláláig.

IV. Béla uralkodói nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint Anjou Károly követének jelentése 1269-ből: „a magyar királyi háznak hihetetlenül nagy a birodalma, Észak és Kelet legtöbb tartománya urasága alá tartozik atyafiságos vagy hűbéres kötelék által, ki sem mondható, mennyi a fegyverese s ha ez a dicső király fegyverbe szólítja seregét, északon és keleten senki mozdulni se mer.”

Ami a tatárokat illeti: a várva várt, Európa ellen tervezett nagyszabású mongol támadás – részben a birodalmon belül dúló belháborúknak, valamint a kínai és arab területekre koncentráló támadásoknak köszönhetően – elmaradt. A magyar király félelme azonban nem volt indokolatlan, hiszen az 1250-es években a tatárok gyakran indítottak pusztító hadjáratokat orosz és lengyel területek ellen. Fenyegető leveleik a magyar királyi udvarba is eljutottak, amelyben felszólították Bélát, hogy a hadizsákmány egyötödrésze ellenében fegyvereseinek negyedrészével csatlakozzon a nyugati keresztény népek ellen Lengyelországon át indítandó tatár erőkhöz.

A magyar uralkodó ismét a pápához fordult, levelében fegyveres segítséget kérve tőle, ennek elmaradása esetén egy kényszerű mongol-magyar megegyezést helyezett kilátásba. A pápa felháborodottan utasította vissza ennek a lehetőségét, mint fogalmazott: „Keresztény fejedelemnek még országa elvesztését és a halált is elébe kell helyezni az ily lealázkodásnak” – írta III. Sándor pápa, ennyiben kimerítve a nyugati támogatást. A segítség nem érkezett meg, de a tatár támadás is szerencsénkre elmaradt. Jelentősebb betörésre 1285-ben került sor, amikor az Aranyhorda hadereje a Vereckei-hágón át ismét magyar földre lépett. Miközben a lakosság az erődítményekbe, várakba, erdőkbe húzódott vissza, a katonaság felvette a harcot az ellenséggel. A Pestig száguldozó nomád harcosok a királyné szeme láttára prédálták fel a várost, azonban hamarosan vereséget szenvedtek IV. László király hadaitól. Az Erdélyen át menekülő tatárok előtt a Borsa Lóránt erdélyi vajda vezette székely, szász és vlach sereg eltorlaszolta a Kárpátok átjáróit, majd irtózatos pusztítást végeztek az ellenség soraiban.

×