Járványok az első világháborúban

Ha egy mondatban halljuk vagy olvassuk a „Nagy Háború” és a „járvány” szavakat, szinte mindenki a Spanyolnáthára gondol, amely 1918 tavaszától még elviselhetetlenebbé tette a világháború frontjain harcoló katonák mindennapjait. A pontos adatok a mai napig nem ismertek, vannak, akik azt mondják, hogy húszmillió áldozatot követelt, mások szerint azonban százmilliónál is több ember vesztette életét a XX. század legelső influenza pandémiájában, amely 1920-ig többször is végigsöpört a Föld országain. Egyes hadtörténészek úgy vélik, hogy a járvány kirobbanása hatással volt az első világháború befejezésére is. A betegségben ugyanis 1918 őszére már több katona halt meg, mint a harci cselekményekben, a kórokozó ugyanis könnyen megbetegítette a több éves megpróbáltatásoktól legyengült katonákat, de a hátországok – így az Osztrák-Magyar Monarchia - civiljeit is. A korabeli feljegyzések szerint az akkori Magyarországon 1918-ban több mint ötvenháromezren vesztették életüket Spanyolnáthában.

Bár kétségtelen, hogy a Spanyolnátha a világtörténelem egyik legsúlyosabb világjárványa volt, nemcsak ez keserítette meg az első világháborúban harcoló katonák életét. A már korábban is jól ismert betegségek közül jónéhány vágott rendet a nemzetek bakáinak soraiban. Ezek közül is kiemelkedett a kolera, amely leginkább az osztrák-magyar hadsereg katonáit érintette.

Járványügyi szempontból a galíciai és a szerbiai volt a legkockázatosabb a háború összes frontja közül. Ezekről a harcterekről már 1914 augusztusában-szeptemberében érkeztek a kolera megjelenéséről szóló hírek. A régi magyar szóhasználattal hányszékelésnek is hívott betegség rövid lefolyású és gyakran halálos kimenetelű volt. Bár az osztrák-magyar hadseregben nagy hangsúlyt fektettek a megelőzésre – például tilos volt mosatlan gyümölcsöt, zöldséget és nyers tejet, valamint fertőtlenítés nélküli vizet fogyasztani – ezzel sem sikerült elkerülni a járványt. Aztán a harcterekről hazaszállított sebesültek között található fertőzöttek miatt a kolera hamar megjelent néhány magyar városban is – 1914 szeptemberéből már van feljegyzés békéscsabai megbetegedésről.

A hazatérő katonákat nem szűrték, ők szabadon érintkezhettek a polgári lakossággal. A helyzetet tovább súlyosbította a csapadékos szeptemberi időjárás. A hazatérő betegeket, sebesülteket szállító vonatokról az út közben elhunytak holttesteit sok esetben egyszerűen kidobták a vonatból. Eltemetésükről a területileg illetékes helyhatóságnak kellett gondoskodnia. Felső-Magyarország keleti vidéke és a Bodrogköz megtelt tömegsírokkal. A katasztrófa nagyságát jól szemlélteti a mezőlaborci görögkatolikus lelkipásztor szeptemberi feljegyzése: „Életemnek legidegrázóbb jelenetei voltak amikor a tömegsírokban sok száz katonahullát láttam és azokat beszenteltem. Ugyanez időben híveimre is átragadt ez a betegség. Nappal és éjjel a halotti szentségekkel jártam a betegekhez. Borzalom volt tapasztalni azt, hogy néhány hívemet, mint kolerás beteget temettek el akkor, mikor egy nappal előbb még segített nekem a temetkezésben és teljesen egészségesnek látszott. Volt eset, hogy éjjel temettem négy halottvivővel; borzalom volt, hogy az általános zűrzavarban halottvivő embereket alig lehetett keríteni.”

A helyzet egyre súlyosbodott. Kerekes István, az ungvári járványkórház orvosának feljegyzése szerint: „Szeptember 16–17-re a Galíciából jövő, érkező vonatok százával hozták a megbetegedett katonákat. Meglátszott a beteg katonákon, hogy a harctér összes nyomorát átélték, hogy a sok menetelés, az elviselhetetlen idegizgalmak; a harci zajok, a gyakori és hosszas táplálkozási hiányok és Galícia rossz és fertőzött vizei, kútjai előkészítették őket a cholera-csirok felvételére. Gyakran megtörtént, hogy a fertőzött vonatok szakaszaiban 10–12 halott, görcsös merevséggel feltartott karokkal feküdt a többi betegek között. E vonatok legtöbbje 10–12 óra alatt jött le a harctérről, ahonnan össze lettek szedve a betegek, sőt volt egy októberi nap, amidőn 120 halottat hozott a vonat állomásunkra.”

Összességében az osztrák–magyar haderő 1914 és 1917 között nyolcvanezer kolerás megbetegedést regisztrált, amely önmagában nem tekinthető magas számnak, azonban arányaiban nézve ez követelte az egyik legtöbb halálesetet a betegségben elhunytak számát tekintve.

A kolera mellett a kiütéses tífusz, azaz a küteges hagymáz is jelen volt az első világháború frontvonalain. Az erősen fertőző betegség – amely orvosi ellátás nélkül könnyen végzetessé is válhat – leginkább az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Németország keleti és balkáni harctereken állomásozó csapatait fenyegette. A magas lázzal, hasmenéssel, szomjúságérzettel, az öntudat elvesztésével és delíriummal együtt járó betegség fő terjesztői a vérszívó ruhatetvek, tehát elsősorban olyan helyen jelent meg, ahol a higiéniai viszonyok nem voltak megfelelőek.

A tetvek elleni védekezésben az ismeretterjesztő, figyelemfelhívó brosúrák mellett kiemelt szerep jutott az úgynevezett tetűtlenítő állomásoknak. Itt a katonákat megszabadították hajuktól és szőrzetüktől, majd alapos fürdőt kaptak. Eközben a ruházatukat kénsavas, paprikás gőzben fertőtlenítették. A fertőtlenítés általában két óra időtartamban, mobil fertőtlenítő kocsikban történt. Persze erre nem mindenhol adódott lehetőség, ezért e célra egy főzőüst is rendelkezésre állt, amelyben megfelelő hőfokon kifőzték a ruhaneműt. Az eljárást Genersich Andor Montenegróban szolgáló főorvos így írta le: „…a legénység tiszta fehérneműjét a zászlóalj főzőüstjében főzés útján fertőtlenítettük és tetűmentesítettük. Már most a legénység a felszerelést és felsőruházatát a szabadban gondosan lekefélte és tiszta helyre tette. A testén lévő esetleg tetves fehérneműt összegyűjtve szintén az üstben fertőtlenítettük, majd mindenki tetőtől talpig szappannal és vízzel megmosakodott, s ezután az előre kiforrázott és megszáradt fehérneműt, a megtakarított felsőruhát és szerelvényt vették fel.”

A tífuszban szenvedők kórházi kezelése során az ápolók speciális öltözetet viseltek a betegek testének megtisztításakor és lehetőség szerint olyan egészségügyi személyzetet alkalmaztak, akik már átestek a betegségen.

Váltóláz, hideglelés, posványláz, mocsárláz – ezekkel a cseppet sem bizalomgerjesztő nevekkel is illették a Nagy Háború egyik betegségét, amely a harcok utolsó két évében ütötte fel a fejét az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai között. A malária – ami a Anopheles szúnyog által terjesztett heveny fertőző betegség - elsősorban az Albániában állomásozó csapatoknál jelentkezett. A betegségben szenvedők száma 1914-1915-ben még alacsony volt, azonban 1916-ban emelkedni kezdett és ez év decemberében már 47 108 maláriást regisztráltak.

Az osztrák–magyar haderő maláriában szenvedőinek száma 1914-ben és 1915-ben még nagyon alacsony volt. 1916-ban azonban emelkedni kezdett, ez év decemberében 47108 beteget regisztráltak főként az Albániában állomásozó csapatoknál. Összességében egyébként – 1914 és 1917 között - 338 ezer maláriás beteget kezeltek a monarchia csapatainál.

Ha nem is a köznapi értelemben vett járvány volt, de nagyon megnehezítette a császári és királyi haderő vezetés munkáját a csapatok soraiban elharapózó nemi betegségek – gonorrea, lágyfekély, szifilisz – sora. Ezek közül is közül is kiemelkedett a szifiliszes – vagy ahogy a népi nyelv emlegette, a vérbajos - esetek száma. A betegségről azt kell tudni, hogy a kezdeti fázis tünetei elég enyhék ahhoz, hogy esetleg maga a beteg se gyanakodjon. Az évek múlásával azonban a kórfolyamat egyre határozottabb tüneteket produkál, az életminőség drasztikusan romlik. Végül a visszafordíthatatlan szövet- és szervkárosodások következtében áll be a halál. Az óvintézkedések hiánya miatt 1915-re a haderő tizenkét százaléka szenvedett valamilyen nemi betegségben – amely összesen 700 ezer esetet jelentett - s ez a probléma jelentkezett a csapatkórházanan ápolt betegek felénél is. A nemi betegségek számának csökkentése érdekében 1915 nyarán a hadügyminisztérium létrehozta a tábori bordélyok hálózatát és az ezt felügyelő részleget. A szigorú szabályoknak köszönhetően 1916-ra sikerült a nemi betegségek számát az előző évben regisztráltak felére csökkenteni és ezt a számot a háború végéig tartani is tudták.