Jerikó hadművelet: sikeres akció vagy figyelemelterelés?

A Királyi Légierő de Havilland Mosquito bombázói több mint 28 ezer küldetésen repültek a háború során

Az amiens-i börtönfalak

A francia ellenállás az ország 1940-ben történt megszállása óta aktívan segédkezett a szövetségeseknek abban, hogy minél több értékes információhoz jussanak, és a németek minél lassabban tudjanak reagálni az őket ért támadásokra. Ezek közé tartoztak például a fontos vasútvonalak és raktárak elleni szabotázsakciók, és a hadiszállítmányokról szóló információk átadása a szövetségesek légierejének, de a Londont támadó V-1 ballisztikus rakéták kilövőállomásainak helyzetéről is értesítették a Brit Királyi Légierőt (ezeket sikerrel bombázták le).

1944 elejére azonban a Somme környéki ellenállás rendkívül nehéz helyzetbe került. A Gestapo hatékonyan derítette fel a tagjaikat, és vitte őket az amiens-i börtönbe, közöttük az egyik helyi vezetőt, bár a kilétére az elfogásakor nem derült fény.

A francia ellenállás fiatal tagjai fegyvereikkel, 1944. A francia ellenállók a szabotázsakciók végrehajtása mellett felbecsülhetetlen értékű információval is ellátták a szövetségeseket.

A készülődő partraszállás előtt az ellenállás meggyengülése nem kívánatos fejleménynek számított a szövetségesek számára. Az idő pedig nem nekik dolgozott. 1943. december 12-én az ellenállás tizenkét tagját végezték ki. Február 19-re pedig a Gestapo újabb száz ember agyonlövését tervezte.

A francia ellenállás számos támadást intézett már német célpontok ellen, az azonban jelentősen meghaladta a képességeit, hogy frontális rohamot intézzen egy jól megerősített börtön ellen. Éppen ezért kértek segítséget a szövetségesektől, elküldve a börtön legfontosabb adatait.

Rést ütni

A britek úgy vélték, megoldható az a feladat, hogy rést üssenek a falakon, míg a bent lévők kiszöknek, és a helyi ellenállás segítségével elrejtőznek. A tervezésre Basil Embry légimarsallt kérték fel. Embry hírhedt figurának számított, sőt maga is szökésre kényszerült. 1940-ben német fogságból sikerült visszajutnia a hazájába úgy, hogy két hónapig bujkált Franciaországban, majd Spanyolországon és Gibraltáron keresztül vissza tudott térni. Mindezt annak ellenére, hogy a németek 70 ezer márka vérdíjat tűztek ki a fejére. Személyesen akarta vezetni a támadást, de mivel Embry részt vett a D-nap tervezésében, ezért a felettesei megtiltották neki a repülést.

Percy Charles „Pick” Picard Mosquitója előtt

A britek még makettet is készítettek az épületről, hogy a rajtaütést sikerrel hajtsák végre. A művelet a Jerikó kódnevet kapta a bibliai történet után, amelynek során a város falai leomlottak a Józsué vezette zsidók előtt. A kivitelezés feladatát a 140. ezredre bízták, amely a 21. brit, a 464. ausztrál és a 487. új-zélandi századból állt. A 487-esek kapták a külső falak áttörésének a feladatát, a 464-esek pedig az őrök szobáit és a kantint célozták meg. A 21-esek a tartalékot képezték arra az esetre, ha a támadás balul sül el. A brit 174. század és a brit 198. század kapta a bombázók kíséretének feladatát.

A bombázók könnyűszerkezetű, szinte teljesen fából készült Mosquito típusú gépek voltak, az őket kezelő század pedig már végrehajtott hasonló „referenciafeladatot” Franciaország területén, amikor a V–1-es ballisztikus rakéták kilövőállásait támadták. A kísérő vadászok Hawker Typhoonokból álltak.

J. A. Bradley hadnagy megigazítja Picard mentőmellényét a felszállás előtt. Mindkét férfi életét vesztette a Jerikó hadművelet során.

Ez az együléses gép nem tartozott a második világháború legjobb fejlesztései közé, mivel számos problémával küzdött, de a küldetés során alacsony magasságban kellett repülni, és erre a célra megfeleltek. A Mosquitók közé tartozott még egy fényképezőgéppel felszerelt repülőgép, amely szintén elkísérte a csapatot, és amelynek a hadműveletről készült fotók köszönhetőek.

A parancsnoksággal végül Charles „Pick” Pickardot bízták meg, aki lelkiismeretesen végezte a feladatát, és 1944 februárjára már több mint száz éjszakai bevetést tudhatott a háta mögött. Ő vezette a Bruneval elleni támadást is. Általában elmaradhatatlan társának számított a pipája.

Leomlanak a falak

A bevetést először február 10-re időzítették, de végül el kellett halasztani a rossz időjárás miatt. Február 18-án azonban kénytelenek voltak felszállni a gépek, mert nem maradt több idő a várakozásra. Az időjárás így sem kedvezett a pilótáknak, mivel erős szél mellett a tájékozódást megnehezítette az erős hóesés és az alacsony felhőzet. Ennek eredménye volt, hogy a 21. és a 464. századból összesen három gép visszafordult. A kísérő vadászokból három pedig szintén a rossz időjárás miatt fordult vissza, mert nem találták meg a bevetésre indult gépeket.

A gépek 15 méteres magasságban repültek át a La Manche csatornán, majd a partot elérve felemelkedtek 1500 méterre, és így közelítették meg Amienst. Észak felől érkezve támadták meg a börtön 12:01-kor. A 487. század kezdte a bombázást az épület keleti és északi falát célozva, miközben társaik az amiens-i pályaudvar felé repülve terelték el a németek figyelmét. A 464-esek folytatták a támadást, előbb az étkezőt rombolva le, majd a főépületre dobtak bombákat.

Pickard, miután látta, hogy sikeresen végrehajtották a támadást, és a börtönből elkezdődött a menekülés, visszaküldte a 21. század gépeit. A 464. század azonban súlyos harcokba bonyolódott a légvédelemmel, és az időközben a helyszínre érő német vadászgépekkel. Ian McRichie, a 464. század parancsnoka találatot kapott. A navigátora meghalt, míg a pilótának fél kézzel kellett kényszerleszállást végrehajtania. Pickard a társa segítségére sietett, és lelőtt egy német vadászgépet, de egy másik német gép eltalálta a Mosquito függőleges vezérsíkját.

Pickard Sant-Gratien közelében csapódott a földbe, és a lezuhant gép azonnal lángra lobbant. A helyi lakosok megpróbáltak segíteni, de a súlyos tűz miatt csak a pilóta és a társa holttestét tudták kihúzni a roncsok közül.

Szökés a rabságból

Az amiens-i börtönből végül összesen 258 fogoly oldott kereket. Az ellenállás készült a szövetségesek támadására, így a környéken számos ruhát, valamint Gazogen meghajtással működő járművet rejtettek el. Utóbbi a fa elégetésével nyert gázzal működő járműveket jelent, amelyekre azért volt szükség, hogy ne hívják fel magukra a német hatóságok figyelmét.

A menekülő foglyok dolgát megkönnyítette, hogy az őrök a bombatámadás során hasra vetették magukat, míg a szökevények értelemszerűen igyekeztek minél gyorsabban elhagyni a helyszínt. Mivel a támadás dél körül történt, a lebombázott étkezőben is számos őr tartózkodott.

A rabok között lévő hivatásos betörőknek és kasszafúróknak még arra is akadt idejük, hogy a Gestapo helyi irodáját és széfjét feltörjék, és az ott található iratokat megsemmisítsék.

A menekülők számos utat találtak. Egyesek német egyenruhába bújtak, amelyet az őrökről szedtek le. Ketten egy közeli templomba menekültek, ahonnan szerzetesnek öltözve jutottak ki. Sokan húzták meg magukat egy közeli klinika hullaházában is. Hárman pedig egy közeli bordélyházban kerestek menedéket egy olyan szobában, amely mellett akkor éppen a német vendégeket „szolgálták ki”.

De akadt olyan is, aki szándékosan nem használta ki az alkalmat. Dr. Mans, aki az abbeville-i ellenállók vezetője volt, úgy döntött, hogy a körülmények arra kötelezik, hogy eleget tegyen az orvosi esküjének, ezért a helyszínen segített a sérülteknek. A háború hátralévő részét munkatáborban töltötte.

A börtönből összesen 258 fő szökött meg, de többségük, 179 fő köztörvényesnek számított, és csak 29 fő volt a politikai foglyok száma. A maradék ötven fő az ellenállás tagja volt, noha a börtönben összesen 180 ellenállót őriztek. A német őrség húsz halottat és hetven sebesültet veszített, de a foglyok közül is meghalt 94 ember, a sérültek száma pedig 92-re rúgott.

Georges Blind francia ellenálló 1944. októberi kivégzésének rekonstrukciója

Bár a Jerikó hadműveletet sikernek tekinthetjük, az akció utólagos megítélése nem ennyire egyértelmű. A megszökött foglyok közül 182-t hamarosan ismét elfogtak. Utóbb az is kétségesnek tűnik, hogy valóban kérte-e a francia ellenállás a brit légierő segítségét, ennek nyomát ugyanis a történészek nem találták meg. Nem kizárt, hogy az egész akció csak arra szolgált, hogy a német elhárítás figyelmét elterelje egy sokkal nagyszabásúbb vállalkozásról, a D-napról.