Kegyetlen vérengzésbe torkollott a toborzás

A fenti idézet Nyírő József Mádéfalvi veszedelem című regényéből származik. Az erdélyi magyar író a székelység egyik legnagyobb tragédiájának, a határőrség véres megszervezésének állított emléket a művében. 1764. január 7-én a császári katonák addig nem látott brutalitással rohanták le az erdélyi falut.

“Első" világháború

A Habsburg-ház már az 1703-tól 1711-ig tartó Rákóczi-féle szabadságharc óta haragudott a székelységre, a székelyek ugyanis nagy számban csatlakoztak Rákóczi Ferenc csapataihoz, hogy Magyarország függetlenségért küzdjenek. Nem elég, hogy nagy számban csatlakoztak a „nagyságos fejedelemhez", de a végsőkig, sőt, azon túl is kitartottak mellette. Azonban ekkor még meglehetősen civilizáltan torolta meg a császárság a pártütést: a székelyeket lefegyverezték, kiváltságaikat eltörölték és adófizetésre kötelezték őket. Ezt követően a Habsburgok még két háborút vívtak: az úgynevezett örökösödési háborút, illetve a hétéves háborút. Mind a két hadjárat kudarccal járt.

Harminc határőr, kilencszáz menekült

A két kudarc után joggal gondoltak arra az udvarban, hogy fejlesztenie kell a hadseregét, főként a határőrizet területén. Ekkor merült fel, hogy a nagy harci hagyományokkal rendelkező, könnyen mozgósítható székelységet újra felfegyverezzék. Az ötlet Adolf Buccow lovassági generálistól származott. Mária Terézia Erdély teljhatalmú királyi biztosának és főparancsnokának tervét már 1762-ben elfogadta. Meg is kezdődött a toborzás, ám a székelyek feltételekhez kötötték a katonáskodást: csak akkor voltak hajlandóak fegyvert fogni a Habsburg-házért, ha korábbi kiváltságaikat visszakapják és a tiszteket maguk közül választhatják ki.

Ez természetesen teljesíthetetlen követelés volt, ezért a javak elvesztésével, súlyos büntetések kiszabásával, kínzásokkal igyekeztek rábírni a székelyeket, hogy fegyvert fogjanak. Ez sem volt túl hatékony, hiszen 1762. őszére például Gyergyószentmiklóson csupán 30 ember tette le az esküt. Sőt. Az általános elégedetlenség 1763. januárjában nyílt lázadássá fajult. A felfegyverzett székelyek Csiksomlyón megtámadták a székgyűlést. Ezt követően Mária Terézia leiratban tette egyértelművé, hogy csak azt akarja felvenni a határőrségbe, aki önként jelentkezik. Ennek ellenére tovább folytatódott a terror: az év nyaráig 300 székely család, mintegy kilencszáz fő menekült át Moldvába.

Inkább adót fizetnek

Adolf Buccowot végül 1763. májusában visszarendelte a Habsburg-ház. A lovassági generálist Joseph Siskowicz váltotta fel. Az altábornagy mellett még gróf Lázár Jánost és gróf Bethlen Miklóst bízta meg Mária Terézia azzal, hogy dolgozzanak ki egy erőszakmentes eljárást a székely határőrség megszervezésére. A királynő rendeletében arra hivatkozott, hogy a székelyek eleitől fogva hadiszolgálatra voltak kötelezve, s most csak ezt a régi kötelezettséget akarják visszaállítani. A terv szerint 15 ezer fős határőrséget szerveztek volna: egy lovas huszár ezreddel, illetve hat gyalogos ezreddel. A rendelet kedvezményeket is tartalmazott.

Nyílt lázadás

Karácsony másnapján Joseph Siskowicz hadai Szenttamásnál sorakoztak fel, hogy megkezdjék az – immár nyílt – kényszersorozást. Míg az összeírás tartott Mádéfalváról és számos más környező faluból mintegy 1200 fő menekült a császári csapatok elől a közeli erdőbe. A sorozóbizottság erre válaszként az otthon maradt asszonyokat is kiűzte a hidegbe a férfiak után. Azonban a székelyek ennek ellenére nem voltak hajlandóak fegyvert fogni. A csapatok válaszként körbezárták a Gyimesi szorost, hogy a bujdosókat elvágják a falvaktól. Ez sem hatotta meg őket: üzenetet küldtek a toborzóbizottságnak, hogy nem fognak fegyvert.
Időközben félezer fegyveres székely érkezett a bujdosók megsegítésére.

Ennek hírére a férfiak tömegesen akartak a bizottság elé vonulni, hogy újabb kérvényt adjanak át. Ez nem hatotta meg a császáriakat, sőt azt üzenték: nehogy az ágyúk felé közeledjenek. A válasz sem váratott sokáig magára: „nemcsak az ágyúkig, de azokon keresztül is fognak menni!" Joseph Siskowicz Udvarhely felől várt segítséget a lázongó nép ellen. Megérkezte után az altábornagy parancsba adta Carato alezredesnek, hogy január 7-én hajnalban zárja körbe a falut, a 2500 embert verje szét, s ha ellenállnak, gyújtsa fel azt.

Carato kíméletlenül hajtotta végre a parancsot: 1300 katonát és két ágyút vezényelt a védtelen falu ellen. Hajnali négy órakor vette tűz alá Mádéfalvát. A házak kigyulladtak, a bent lévők riadtan menekültek. Puskatűz fogadta őket, a katonák annak ellenére kíméletlenül lekaszaboltak mindenkit, hogy a székelyek közül szinte senki nem állt ellen. A Habsburgok haragja főként a háromszékiek ellen irányult. A székelyek közül háromszázan vesztek oda, míg a császári katonák közül csupán ketten sebesültek meg. Voltak a székelyek között olyanok is, akik az Olt jegén próbáltak menekülni, ám az beszakadt alattuk, s sokan megfulladtak.

Gróf Lázár János az események hatására egy chronosticont (évjelző idő-verset) alkotott. A székelyek latin nevéből és a népirtásból álló műszó így hangzik: SICVLICIDIVM, vagyis a székelyek legyilkolása. Ha a szót alkotó római számokat összeadjuk, épp a gyászos 1764-et kapjuk meg. Az áldozatokat eltemették, s nyughelyüket egy egyszerű fakereszttel jelölték meg. Az utódok 1899-ben állítottak a mártírok emlékére egy díszes kőpiramist, a tetején a turullal, amit hivatalosan 1905-ben avattak fel. Felirata így hangzik: A székely határőrség szervezésekor Madéfalva határában 1764. január 7-én a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt csík- és háromszéki vértanúk emlékére, kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el.