Kényszermegoldások - a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A belgrádi katonai konvenció aláírását (1918. november 13.) követően a magyarországi kiegészítésű lovasalakulatok számát csökkenteni kellett, így a leszerelésről szóló fejezetben a fegyvernem ügyével külön is foglalkoztak. Erdély és Dél-Magyarország kiürítése után összesen hat gyalog- és két lovashadosztály felállítására volt lehetősége hazánknak. A korábbi, összesen 26 huszárezredet (16 császári és királyi, illetve 10 honvéd) össze kellett vonni. A hadrendi megoszlás szerint a budapesti és a szegedi parancsnokság alá 2-2 gyalog- és 1-1 lovashadosztály került, míg az utóbbiakhoz egy tüzérdandár és árkászszázad is tartozott.

1919 elején nagy nehézségek árán indult meg a sereglovasság szervezése. A ló- és anyaghiány mellett a legnagyobb problémát a toborzás lassúsága jelentette. A meghatározott keretet megközelítőleg sem sikerült feltölteni, s még a legénységi állomány esetében is csak alig-alig tudták elérni a minimális létszámot. Így a sereglovasság harcértéke a haderőszervezés és az ország védelme szempontjából egyaránt elégtelennek mutatkozott. Bár papíron önálló lovashadosztálya volt a magyar haderőnek, az alakulatot csupán csapatlovassági feladatok ellátásra lehetett bevetni, azt is korlátozott területen és eredménnyel.

A Tanácsköztársaság időszaka sem kedvezett túlzottan a lovasság ügyének. A keret fejlesztése helyett csökkentették a létszámot, s lényegében megszűnt a sereglovasság; a magyar katonai vezetés akkoriban csupán csapatlovassági alakulatokkal számolt. A Tanácsköztársaság bukását követően, a Horthy Miklós parancsnoksága alatt álló nemzeti hadsereg eleinte csupán egy lovasszázaddal rendelkezett, azonban 1920 őszén már összesen húszat tartott fegyverben.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin december 9-én, pénteken megjelenő számában.)