„Elsősorban a katonák képességét kell fejlesztenünk, minden más csak hozzáadott érték”

Dandártábornok úr! Ön szerint, igen színes pályafutásának mely állomásai voltak azok, amelyek tapasztalatából ma a leginkább építkezhet, meríthet?

Az elmúlt három évtizedből két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy katonai karrierem nagy részét a különleges műveleti képesség felépítésével töltöttem a minisztériumnál, illetve az Összhaderőnemi Parancsnokságnál, később pedig vezethettem is a különleges műveleti zászlóaljat. Ez mindenféleképpen a hagyományostól eltérő gondolkodásmódra készített fel. Nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy milyen eltérő vezetési és szervezési elvek léteznek, amik úgymond kibővítik a döntéshozók lehetőségeinek tárházát. Tulajdonképpen ez maga a különleges műveleti gondolkodásmód: megnézni, hogyan is lehetne másképp csinálni.

A zászlóalj vezetése után lehetőséget kaptam arra, hogy a Szövetséges Nemzeti Transzformációs Parancsnokságon (NATO ACT) szolgálhassak, ott négy évet töltöttem el, azután pedig három évet a parancsnok képviselőjeként, a Pentagonban. Ezen évek alatt nemzetközi szinten is megismertem az innováció működését, ami nehezen megfogható, a hagyományostól eltérő szemlélet- és gondolkodásmód, illetve módszertan. Egy példával érzékeltetve, a Pentagonban töltött időm alatt az ipari területről érkező Ashton B. Carter volt az Amerikai Egyesült Államok védelmi minisztere, aki egészen pontosan értette, átlátta, hogyan változik a világ. Akkoriban, 2017-ben 72 milliárd dollárt költött a Pentagon csak kutatás-fejlesztésre. Ennek az összegnek a négyszeresét folyósították a Szilícium-völgyben működő startupok és kivállalkozások felé. Megfordult ugyanis az addig ismert gondolkodásmód. Rájöttek, hogy most már nem az történik, hogy a DARPA (szerk.: Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége, az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege.) feltalálja a katonai alkalmazásra szánt GPS-t, és majd 10 év múlva a civilek is használják, hanem rengeteg civil szereplő foglalkozik fejlesztéssel, amire a védelmi iparnak rá kell látnia, fel kell ismernie az esetleges lehetőségeket. E gondolkodásmódbeli változással, innovációval foglalkoztam kint a Pentagonban és miután hazajöttem, kormánybiztos úr helyetteseként is az volt a feladatom, hogy itthon is elültessük egy védelmi innovációs ökoszisztéma magjait, amik most kezdenek beérni.

Hazai szinten egészen pontosan mit nevezünk védelmi innovációnak? Mire koncentrálnak?

Három területnek kell mindenféleképpen egymással párhuzamosan futnia. Ezek a védelmi ipar fejlesztése, a beszerzések, avagy modernizáció, amire 2016-ban lépett rá a Magyar Honvédség, és maga az innováció. Az innovációnak alapvetően két területe van. Az egyik, hogy a beszerzett és beszerzés alatt álló új eszközökkel teljesen másfajta módon kell harcolnunk, mint ahogy megszoktuk. Ezek már sokkal jobb dolgokra alkalmasak a korábbiaknál. A technológiai oldal mellett az innovációnak is rendkívül fontos része az emberi oldal: hogy miként tudjuk újra feltalálni a doktrínáinkat, a képzési módszertanainkat és minden egyebet, ami majd eljuttatja a harcoló katonákat odáig, hogy ezekkel az új „nagyvasakkal” sokkal hatékonyabbak legyenek, legyünk.

Szintén fontos, hogy miként tudunk mi magunk fejleszteni ezekre az eszközökre, hogyan tudunk itthoni saját berkeken belül olyan vállalkozásokat létrehozni, amik – a módszertanok technologizálása esetén – kellő gyártókapacitással tudnának bírni. Innentől kezdve hazai fejlesztésű és gyártású technológiai eszközökkel lehetne a magyar katonát felszerelni, ami már csak az ellátásbiztonság szempontjából is nagyon-nagyon fontos, a gazdaságban is jól látható hasznáról nem is beszélve.

Nemzetközi szinten ugyanezek a folyamatok indultak el. A madridi NATO-csúcstalálkozón Magyarország is csatlakozott a DIANA szervezetéhez, ami az önálló nemzeti védelmi innovációs ökoszisztémákat köti össze a szervezet egységes hálózatába. Ennek a törekvésnek – amelynek én vagyok a magyar nemzeti képviselője – is az a célja, hogy be tudjunk kapcsolódni az Európai Unió, illetve a NATO innovációs folyamataiba. Ehhez azonban előbb itthon kell létrehozni azokat a konzorciumokat, amelyekkel majd a nemzetközi színtéren is meg tudunk jelenni.

Egy ilyen nemzetközi együttműködés, ahol minden szereplő újra, jobbra törekszik, nem teremt versenyhelyzetet a nemzetek között?

Az innováció területén nincs akkora verseny, mint a védelmi iparban. Míg utóbbinál egy-egy védelmi iparhálózat akár 30-40 évig is letelepülhet egy országban, ami hatalmas pénzeket jelent, addig az innovációs területeken, például mondjuk egy mesterséges intelligencia fejlesztésénél, rendkívül gyorsan változik a világ. Emiatt inkább összefogásra van szükség.

Az Európai Védelmi Alap pályázatain már mi is indultunk és tavaly hat-hét magyar vállalatot is sikerült így bejuttatnunk egy-egy konzorciumba. Az itt összeadódó közös tudás pedig rendkívül fontos. Csakúgy, mint az úgynevezett kettős hasznosítású technológiák felismerése. Tehát, amikor egy fejlesztést alapvetően valamilyen civil alkalmazásra szántak és felfedezzük, hogy kis átalakítással akár a védelmi fejlesztésben is alkalmazható. Sokszor egyébként maguk a cégek sem tudják feltétlenül, hogy mire tudnánk felhasználni az ötletüket, de mi a saját szemléletmódunkkal meglátjuk a bennük rejlő lehetőséget.

Fontos megemlíteni, hogy azért Magyarországon nagyon komoly előkészítő munka folyt arra, hogy a hazai kisvállalatoknál, a startupoknál, az egyetemi ökoszisztémákban felpezsdítsék ezt a fajta kutató-fejlesztő mentalitást, és az alapkutatásból az alkalmazott kutatás felé tolják el a figyelmet, aminek már tényleges eredménytermékei is vannak. Ebbe az ökoszisztémába szeretnénk mi egy védelmi szemléletmódot hozni, úgymond segíteni a kutatókat, rámutatva, hogyha ebbe az irányba viszik el a kutatásaikat, fejlesztéseiket, abban akár mi is érdekeltté válhatunk.

Annak a kockázata akkor viszont csak él, hogy az így felfedezett hazai elméket, szaktudást és értelmet nem csak itthon, de külföldön is észreveszik. Hogyan lehet megtartani a magyar tudást Magyarországon?

Véleményem szerint projektekkel. Egy olyan példa hatására, mint hogy az elképesztő mennyiségű kutatás-fejlesztési forrással rendelkező Rheinmetall a közös megegyezések értelmében egy, a NATO által is akkreditált tesztcentert és gyárat is felépít Magyarországon, ahol aztán közös projektünk fut, s így már sokkal könnyebb behozni a fiatalokat a konkrét projektekre. Ezt alátámasztja, hogy az érdeklődés már most is hatalmas. Én csak így tudom elképzelni, hogy tényleges fejlesztési projektekben teremtjük meg a fiatalok bevonásának lehetőségét. Vagy pedig úgynevezett kihívásokat hirdetünk, amik útján fel tudjuk térképezni, hogy az ökoszisztémában egyáltalán hányan vannak, akik hajlandóak az általunk meghirdetett kérdéskörre energiát áldozni, vagy foglalkozni vele.

Mindezt egyébként nem mi találtuk fel, a NATO szintjén is működik már, nekünk pedig az a dolgunk, hogy minél nagyobb mértékben lehetőséget biztosítsunk a magyaroknak. Ha pedig egy magyar csapatot be tudunk nevezni egy NATO-versenyre, azt gondolom, hogy a tagjait nagyobb valószínűséggel itthon tudjuk utána tartani.

Mennyire kell saját utat törnünk magunknak, avagy milyen minták állnak előttünk az innovációban?

A működő módszereket át lehet venni és lehet használni, hiszen ami jó, azt már nem kell újra feltalálni. Inkább arra van szükség, hogy fókuszterületeket találjunk, hiszen kis nemzet vagyunk, nem tudunk mindennel foglalkozni. Meg kell találni, mi az a maximum két-három terület, amiben viszont tényleg kiemelkedőek tudunk lenni, vagy ami nemzetstratégiai szempontból fontos számunkra. Ezek lesznek azok, amikre a figyelmünk elsősorban helyeződik majd. Ez nem jelenti azt, hogy mással esetleg nem lehet foglalkozni, de nagy valószínűséggel ezek lesznek azok a területek, amik nagyobb támogatottságot kapnak.

Jól sejtem, hogy ez egy véget nem érő folyamat, aminek nem lehet határidőt, vagy elérendő célkitűzést szabni? Hiszen a folyton változó trendek és kihívások folyamatos újragondolást követelnek…

Csak a mesterséges intelligenciában hat hetente születik egy olyan felforgató találmány, ami miatt újra kell gondolnunk az egész területet. Bár szeretjük a hosszú távú tervezést, és készítünk is tízéves terveket, de élő ember meg nem mondja most, hogy tíz év múlva hol fogunk tartani például a mesterséges intelligencia területén. Szükség van ezekre a tervekre, de biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy rugalmasan módosíthassuk őket. Elsősorban itt jön be az innováció szerepe.

Készen állunk erre a rugalmasságra?

Kétfelé osztanám a kérdést: az egyik, hogy hatalmas szakértelemre van szükség. Nem akarom szépíteni a dolgot, nem állunk jól. A 10-15 évvel ezelőtt rendelkezésre álló hadmérnökök közül nagyon-nagyon kevés maradt meg a pályán, és most óriási szükség lenne rájuk. Újra kell indítanunk ezt a fajta képzést. A másik viszont a gondolkodásmód, amiben mi, magyarok egyébként jók vagyunk. Ha teret tudunk biztosítani ennek a fajta gondolkodásmódnak és azoknak az embereknek, akiknek lennének újító szándékú ötletei, akkor sikeresek lehetünk. Úgy látom, hogy a honvédelmi miniszter úr is nagyon elszánt ezen a területen, nagyon komoly változásokat és előrelépést szeretne látni rövid időn belül, ezért mi minden erőnkkel azon leszünk, hogy biztosítsuk ehhez a megfelelő felületet és a módszertanunkat azoknak, akik szeretnének élni vele.

Mik ma a leginkább befolyásoló tényezők, melyek hatással vannak az innovációs törekvésekre és amik az említett rugalmasságra sarkallnak?

Nagyon érdekes korban élünk, egy paradigmaváltás kellős közepén vagyunk. Eddig megszokott volt, hogy ráértünk tervezni, végig tudtuk követni a folyamatokat és igyekeztünk az előre meghatározott tervek mentén haladni. Ennél sokkal bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb világ felé haladunk, amit a geopolitikától kezdve, az élet szinte minden területén látunk és érzékelünk. Ebben az időszakban egyfajta intézményi adaptációra van szükség, és ezt látjuk egyébként jelenleg a Honvédelmi Minisztérium szervezetében is, ahol az új struktúrában korábban nem létezett új funkciók alakulnak ki.

Korántsem arról van szó, hogy a régi rossz lenne, és nem kellene tervezni! Ezek a módszerek továbbra is meg kell, hogy legyenek, hiszen egy nagy, sok szereplős szervezet csak így tud létezni. Viszont nagyon-nagyon komoly kihívás, hogy milyen mértékben adok hozzá az újhoz, miképpen alakítom meg ezt a hibrid szervezetet és ebben lesz óriási szerepem.

Mekkora kihívást jelent a mindset, a gondolkodásmód megújítása? Mindent el kell felejteni, ami „úgy szoktukkal” kezdődik?

Ezt nem lehet általánosan kijelenteni. Egyszerű példán keresztül érzékeltetve: ha bemegyünk reggel a paksi atomerőműbe, akkor ne kezdjünk el azzal kísérletezni, hogy mi lenne, ha ezt a pótmétert egy kicsit feltekerném, azt meg lefelé, és nézzük meg, mi történik! Minden szervezetben vannak részek, ahol egyáltalán nem kell kísérletezni, mert nagyon jól működnek úgy, ahogy vannak.

A Magyar Honvédség viszont digitális transzformáció előtt áll, ami valós kihívást jelent, hiszen a technológia, amibe befektetünk, tényleg generációkkal jobb az eddig alkalmazottnál. És ez megköveteli, hogy képesek legyünk gyorsabban rendszeresíteni, újszerű módon tudjuk használni, és ki tudjuk egészíteni majd még olyan berendezésekkel, amelyek most például az orosz-ukrán háború tapasztalataiból képbe kerülhetnek.

Amennyiben egyetlen kihívást kellene megfogalmaznom, az intézményi adaptációban az emberi gondolkodásmódbeli korlátok újragondolását említeném, illetve azt, hogy miként tudunk a Magyar Honvédségből egy, a tapasztalatokat nagyon gyorsan feldolgozni kész, tanuló szervezetet csinálni. Ebben egyébként hagyományosan jók vagyunk és ebből tudnánk versenyelőnyt kovácsolni.

Mindezeken túl feladatom az is, hogy ki tudjunk lépni a Magyar Honvédség berkeiből. Szükség van az egyetemekre, a kutatólaborokra, a minisztériumokra és persze a nemzetközi színtéren való megjelenésre is. Ezt a változást nem belül kell kitalálni magunknak és megvalósítani, hanem másokkal szoros együttműködésben, beengedve a külsős lehetőségeket és módszereket.

Létezik már olyan működő példa, amihez mérhetjük magunkat, vagy pedig teljesen egyedülálló, nemzetre szabott feladat előtt állunk?

Sok nemzet példáját átnéztünk, ha csak egyet akarnék mondani, akkor Izraelben működik mindez a legjobban, ahol legendás a társadalom és a haderő együttélése. Nyilván nagyon nehéz ilyen szintre felfejlődni, tehát nem is ez a célunk, de ha például a briteket nézem, csak a védelmi minisztériumban tíz szervezet foglalkozik innovációval, kormányzati szinten pedig ez a szám több mint húsz, és ott már inkább az a probléma, hogyan tudják összehangolni ezek együttes tevékenységét. Ezért azt gondolom, egyedi módszert kell kitalálnunk, amiben Magyarország előnye, hogy a Honvédelmi Minisztériumon túl más szaktárcák is foglalkoznak az innováció területével, és velük koprodukcióban létre tudunk hozni az egész társadalomra kiterjedő védelmi innovációs ökoszisztémát. Ez egyébként majd a gazdaságnak is segíteni fog.

Mindemellett fontos, hogy a magyar katona nagyon találékony, és nagyon sokan a rendszeren belülről is megoldási javaslatokkal tudnak élni azon kívül, hogy rá tudnak mutatni a hiányosságokra. Esetükben nagy feladat, hogy újító gondolataikat becsatornázzuk és teret biztosítsunk azoknak az embereknek, akik tényleg a szervezet érdekében szeretnének valamit másképp csinálni.

Nyilván itt mérlegelni is tudni kell hasznos és nem hasznos ötlet között.

És ez egy nagyon-nagyon fontos pont. Látni kell, hogy az innováció olyan szakma, ahol a kísérletek jelentős hányada a kukában végzi. A bukás azért valamelyest kódolt a rendszerben, hiszen olyan a világon nincs, hogy 100-ból 100 kezdeményezés bejönne. Szervezeti szinten is el kell tudni fogadni, hogy lesz bizonyos hibaszázalék, de az a cél, hogy ezen a későbbiekben kezdjünk el farigcsálni és csökkenteni. Ehhez viszont már az elején biztosítani kell, hogy ne büntetés legyen a vége, ha valaki nekilát és tényleg a szervezet érdekében megpróbál valamit másképp csinálni, majd végül kiderül, hogy az úgy, abban a formában mégsem működik.

Az egyre inkább gyorsuló világ egyre sürgetőbb válaszokat követelő kihívásai mennyire hatnak ki az innovációs folyamatokra?

Bizonyos projektekre igenis rá kell szánni az időt. Ezek nagyobb, konkrétabb, inkább technológiai fejlesztési projektek. Az alkalmazott kutatásoknál meg a nagy számok törvényét kell alkalmazni, tehát minél nagyobbat kell meríteni a fókuszterületek mentén, be kell hozni a lehető legnagyobb mennyiségű együttműködő partnert, megnézni, hogy közülük ki a legéletképesebb, majd eldönteni, ki lesz az a három-négy, aki talpon marad. Velük közösen tudunk a harcoló katona érdekében fejleszteni. És fontos hangsúlyozni, hogy amit csinálunk, nem feltétlenül a kutatás vagy a gazdaságélénkítés miatt történik, hanem azért, hogy minél nagyobb mértékben hazai termékkel láthassuk el a harcoló katonát. Azt a katonát, aki egyébként ennek következtében versenyelőnyhöz is jut, és képes lesz tényleg úgy teljesíteni a hadszíntéren, ahogy elvárjuk tőle.

Az eddig felvázolt területek mind-mind szokatlan, vagy jobban mondva a múlthoz képest sokkal nagyobb nyitást feltételeznek a civil társadalom irányába. Ez magában hordozza azt a feladatot is, hogy a megszólításon túl meg is tudják nyerni az embereket.

Az innováció pedig remek eszköz erre. És elmondható, hogy már nagyon komoly munka áll mögöttünk e téren. Amikor a Budaörsi Repülőtéren bemutatjuk például az újfajta eszközöket, és annyi ember érkezik, hogy le kell zárni az utakat, mert egyszerűen képtelenek vagyunk a látogatók számát kezelni, azt mutatja, hogy hihetetlen mértékű érdeklődés mutatkozik a társadalom részéről a modernizáció irányai felé. Az innováción keresztül a legegyszerűbb megszólítani a fiatalokat, hiszen pont olyan témákat hozunk be, olyan projektek mentén próbáljuk felkelteni az érdeklődésüket, melyeken át nagyon könnyű kapcsolatot kialakítani. A társadalom igénye és érdeklődése pedig szemmel látható.

Dandártábornok úr feladatai közé tartozik a reziliencia, avagy a társadalom ellenállóképességének fejlesztése is. Mit jelent a fogalom, ami a laikusok számára első olvasatra akár úgy tűnhet, mintha a hétköznapi embereknek egyszeriben ellenálló gerillaharcosokká kellene válniuk. Mi ezzel szemben a valóság?

A rezilienciának egy egyéni és egy társadalmi komponense van, és nem csak arról szól, hogy stratégiai sokkhatás után vissza tudjuk építeni magunkat. Görög mitológiai példával élve, bármennyire is jó, hogy a főnixmadár poraiból újraéled, attól még ugyanaz a madár lesz, amelyik porrá változott. Nincs fejlődés. Ez nem jövőálló dolog, főleg, mert nem tudni, hogy a negyedik porba omlás után is feltámad-e még. Ezzel szemben a Lernéi Hüdra fejlődött, hiszen ha levágták a fejét, kettő nőtt a helyébe.

Magyarán a cél, hogy úgynevezett poszttraumás növekedés történjen: viszontagság hatására ugyan, de fejlődésen menjen keresztül az egyén. Nem elég odaállni, befeszíteni és viselni a gyomrost, tenni kell ellene, hogy megismétlődhessen az ütés. Olyan feltartóztatáson alapuló elrettentést kell kialakítani, ahol nem is akarnak újra megütni. Ezt a szintet kell elérnünk a társadalom szintjén is. De ez csak a társadalom támogatásával együtt megy. Nem arra kell felkészülni, miként tudjuk lereagálni, ha történik valami komoly dolog, mert az már válságreagálás.

A reziliencia megelőzi mindezt. Olyanokra kell gondolni, mint például hogyan tudunk jobban eligazodni a minket egyre inkább érő információtömegben, hogyan tudunk a fake news korában megkülönböztetni egy olyan zavaró elemet, amit ténylegesen ártó, zavaró szándékkal dobtak be a köztudatba. Bár nem kifejezetten a honvédelmi tárca feladata, de fontos a kibertér ellenálló képességét is fejleszteni, hiszen ezek az első olyan hadszínterek, ahol napi szinten már most is zajlik a háború, rengeteg támadás ér minket is, más nemzeteket is.

Nyilván a nemzeti ellenállás gerincét a haderő képezi, de jól látjuk: a védelmi ipar teljesítőképessége és a megemelkedett igények ellátásának biztosítása végett rendkívül fontos, hogy azok a nagyvállalatok és civil szervezetek is fel tudjanak készülni, akikkel majd együtt tudunk működni.

Egy ilyen szintű ellenállóképességhez azonban tudatosan összetartó, egységes társadalomra van szükség. Mit tehet akár a minisztérium, akár a Magyar Honvédség e kohézió elérése érdekében?

Az biztos, hogy a kérdéssel nemzeti szinten kell foglalkozni, de ez nem kizárólag a honvédelmi tárca feladatköre. Mi az elkötelezett, példamutató, tartással bíró honvédekkel tudunk irányt mutatni azok számára, akik együtt tudnak érezni a honvédelem ügyével. Másfelől pedig természetesen biztosítjuk azt a fajta szaktudást, ami egy nagyobb, globális méretű veszély- vagy akár katasztrófahelyzet esetén is irányt tud mutatni és segít a döntéshozatalban. Ezek lehetnek a honvédelmi tárca által a feladathoz hozzáadott értékek. Mindemellett azzal, hogy a védelmi ipar és az innováció is a honvédelmi tárcához kerül, még jobban tudunk segíteni azon, hogy a reziliencia magasabb szintjére juttassuk azokat a vállalatokat, akikre szükség idején számítunk. A közelmúltban vette át mind a dandártábornoki, mind miniszteri biztosi kinevezését.

Milyen hitvallással kezdi meg ezt a komplex, kihívásokkal teli munkát?

Alapjában véve az ars poeticám nem változott: a célom továbbra is az, hogy a harcoló katonák túlélőképességét és harcképességét fejleszteni tudjuk a létrehozásra váró rendszerekkel. Számomra ez a legfontosabb. Nyilván a tárcaközi koordinációk során és a nemzetközi színtéren is jó hírét viszem majd a honvédelmi tárcának, illetve a Magyar Honvédségnek, de a hitvallásom továbbra is az, hogy elsősorban a katonák képességét kell fejlesztenünk, minden más csak hozzáadott érték.