Készen állnak a holnap kihívásaira

Egyes megállapodásoknak köszönhetően a magyar légierő feladatrendszere nem áll meg a határaink mentén. A szövetségesi kapcsolatainkat mi sem jellemzi jobban, minthogy Szlovénia légterének rendészeti feladatait is a Magyar Honvédség látja el, Olaszországgal közösen. Romániával pedig egy olyan egyezség él, miszerint, ha a taktikai helyzet megkívánja, akkor egy elfogott repülőgépet a román légtérben is tovább kísérhetnek a Gripenek, fordított esetben a román készenléti géppár is átléphet hazánk légterébe az elfogott repülőgépet követve. A nemzetközi kapcsolatok közül azonban nem szabad kifelejteni a balti légtérrendészetet (Baltic Air Policing) sem, amelyet a Magyar Honvédség korábban már két alkalommal is vállalt egyenként négy hónapos időtartamokra. E NATO-feladat célja a balti országok légterének szövetségesi biztosítása, amelyet a magyar légierő tagjai, vagyis az MH Balti Fegyveres Légvédelmi Készenléti Alegység a litván Siauliaból látott el és fog ellátni idén immáron harmadik alkalommal. A magyar kontingens részét képezik természetesen a veszprémi légiirányítók is, akik – a hajózókhoz hasonlóan – különleges tapasztalatokkal bővülnek a külszolgálat során. „Az eljárások tulajdonképpen ugyanazok a kinti szolgálat során, mint itthon. Tehát úgy mennek ki a kollégáink, hogy maga a feladatrendszer nem nagy meglepetés nekik, de az érzés teljesen más, hiszen a balti légtérben minden kicsit élesebb” – ismeri el Pék Tibor ezredes, utalva arra, hogy a Litvániában állomásozó magyar erőket rendszerint nem eltévedt utasszállítók miatt riasztják, hanem az esetek többségében orosz felségjelű katonai repülőgépeket kell azonosítani. A típusok tárháza pedig rendkívül széles: teherszállítóktól kezdve, vadászgépeken át a bombázó repülőgépekig bármi megjelenhet a radaron. E gépek többsége a közeli Kalinyingrád felé-felől repül, rugalmasan kezelve a nemzetközi légtereket.

Minden bizonnyal sokakat foglalkoztat az ominózus kérdés, hogy de mi a protokoll abban az esetben, ha gépeltérítők uralják az utasszállítót és szándékuk szerint a gépet fegyverként használva lakott területre, épületbe fogják vezetni azt. Pék Tibor ezredes tömören azt feleli, hogy természetesen erre is megvan a kidolgozott NATO-s eljárás. A végső megoldást jelentő tűzparancs meghozatalára egy személy jogosult Magyarországon, de sem az illető kiléte, sem az eljárás nem nyilvános.

Az LMVIK Légi Irányító Központja felel minden honvédségi légijármű kiképzési repülésének irányításáért is. Amennyiben viszont repülési tervben meghatározott útvonalon repülnek, akkor – annak felelősségi területén – a HungaroControl instruálja a pilótákat. Lövészetek, gyakorlatok alkalmával az előretolt repülésirányítókkal is a központ emberei tartják a kapcsolatot, hiszen például egy Gripenekkel végrehajtott éleslövészet során a vadászgépnek előbb el kell jutnia a célterületre, majd vissza is kell térnie a repülőbázisra. A kettő közti feladatvégrehajtás idejére a JTAC-katona veszi át az irányítást, előtte-utána a központ felelőssége és feladata a vadászgéppel való kapcsolattartás.

Beszélgetésünk során Pék Tibor ezredes felhívja a figyelmem egy viszonylag új feladatkörre is, mégpedig a déli határvédelem légtérrendészetére. Mint rávilágít, a határ mentén olyan légtérszakasz alakult ki, amelyet a Magyar Honvédség forgószárnyasai mellett rendőrségi helikopterek és különböző ellenőrző drónok is használnak. A felhasználók száma miatt igen sűrű területnek számít a térség, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az alkalmazott drónok többsége nem is feltétlenül látható a radarképernyőn. Emiatt az élőképet, valamint a benyújtott repülési terveket összefésülve kell kézben tartani a légtér mozgásait. A veszprémi katonák munkáját dicséri, hogy eddig soha, egyetlen incidens sem történt a térségben.

A vezetési pont munkájába betekintve, laikus szemmel azt gondolnánk, hogy egy amerikai űrhajós film díszletébe csöppentünk, ami épp a NASA földi irányítóinak termét hivatott bemutatni. A helyiség tele van monitorokkal, cikkázó adatokkal, sematikus térképekkel, kizökkenthetetlenül koncentráló szakemberekkel. Valóban úgy kell elképzelni az általuk látottakat, mint a filmek radarképernyőin. Itt-ott apró pontok, amelyek mellett számadatok – az avatatlan szemnek – felismerhetetlen sorai csoportosulnak. Persze az itt szolgálók számára pillanatok alatt kiderül egy-egy megjelenő pontról, hogy egyáltalán légijárműről van-e szó, és ha igen, baráti gép-e, mi a hívójele, magassága, sebessége, repülési iránya, célja. Az egymás mögött sorakozó számítógép-állomások mind az azonosítás más-más szintjéért felelnek, s mire minden kör hozzátette a saját információit, gyakorlatilag nem is marad kérdés az adott radarjellel kapcsolatosan. Érdekesség, hogy minden számadat angolszász mértékegységekben jelenik meg, így a távolságot tengeri mérföldben, a sebességet pedig csomóban határozzák meg.

A klasszikus példával folytatva a szemléltetést, tehát amikor egy magát nem azonosító repülőgép miatt végül riasztani kell a készenléti Gripen-párt, a vadászbombázók elemelésekor a veszprémi katonák már pontosan tudják, milyen magasságon, milyen sebességgel és milyen irányba tart az utolérendő gép, sőt, azt is kiszámítják – ismerve a JAS-39-esek képességeit –, hogy a honvédségi gépek körülbelül hol és mikor fogják elérni, elfogni azt. A kecskeméti pilótákat tulajdonképpen egészen a vizuális megközelítésig az LMVIK-ből irányítják, akár rádión, akár pedig a központ által kidolgozott adatok továbbításával a Gripen fedélzetére „Ez a folyamat nagy előre gondolkodást igényel, ami egyúttal rengeteg időt megspórol. A váltásparancsnoknak már az első észleléskor le kell szűrnie a repülés jellemzőiből, hogy az azonosítatlan repülőgép átlépi-e majd a magyar határt, esetleg kifordul-e a felénk tartó irányból, ha belép a légterünkbe, mikor szükséges riasztani. Ez egy folyamatos matek, a különböző helyzetek más-mást kívánnak, állandó elemzést igényel, hogy mindig jó döntést hozhassunk meg” – mondja összegzésül Pék Tibor ezredes. Hozzáteszi még: „A legnagyobb ellenségünk a rutin. Persze a legtöbb feladatot mondhatni már gondolkodás nélkül is végre tudnánk hajtani, de sosincs két egyforma eset.”

Fontos tudnivaló a veszprémi alakulat katonáival kapcsolatban, hogy nem csak a Magyar Honvédség légijárműveinek, de számos más nemzet légierős eszközeinek képességeit és adottságait is ismerniük kell, hogy művelettervezés, vagy válaszreakció esetén pontosan tisztában legyenek az esetleges ellenerő lehetőségeivel, épp, mint egy sakkjátszmában.

A váltások – öt csoport váltja egymást – 24 órás szolgálatokat látnak el, amit aztán 48 vagy 72 órás szünet követ. Első hallásra ez akár kényelmes munkarendet is jelenthetne, de figyelembe kell venni, hogy a Sziklán belül mindig valós végrehajtás folyik. A radaron megjelenő pontok repülőgépeket, helikoptereket és természetesen a fedélzetükön tartózkodó embereket jelölnek. Nincs hibalehetőség. Ugyanolyan felkészülten, gyorsan, precízen és körültekintően kell tudni lépni a huszonharmadik óra ötvenkilencedik percében, mint az elsőben. Bardon Tamás ezredes, az LMVIK parancsnokának műveleti helyettese e gondolatmenetet kiegészítve hozzáteszi, hogy a Sziklában szolgáló katonáknak álmukból felkeltve is tudniuk kell a verset. A központban minden beosztás speciális. Éppen ezért nehezebb is feltölteni az állománytáblát úgy, hogy közben fenntartható maradjon a magas színvonalú képesség. Egy irányító esetében az alapképesítés megszerzését követően még további féléves, akár egy éves hazai és külföldi továbbképzés szükséges, hogy hadra fogható legyen. De ugyanez igaz az LMVIK valamennyi szakterületére, a radarkezelőktől, a szenzormenedzsereken, a kutató-mentő koordinátorokon át a központot biztosító tűzoltókig bezárólag. „Emiatt sokszor ütközünk abba a nehézségbe, hogy a beáramlás lassabb, mint szeretnénk, de meg kell válogatnunk a hozzánk jelentkezőket” – ismeri el Bardon ezredes. Mint megjegyzi, sokszor nem is biztos, hogy a jelöltek képességeit találják kevésnek. A Sziklában történő szolgálatteljesítés nemcsak magasfokú tudást, de nagy monotóniatűrést, fizikális és mentális stressztűrést is igényel. Az itt kezelt adatok bizalmas, titkosított jellege okán persze az is fontos szempont, hogy az erkölcsi bizonyítvány önmagában kevés. A Sziklába csak szigorú és sikeres nemzetbiztonsági átvilágítás után kerülhet be bárki.

Fekete Péter alezredest, váltásparancsnokot arról kérdezem, miképpen lehet megszokni a szolgálattal együtt járó nehézségeket. Az 1999 óta a Szikla gyomrában dolgozó alezredes eddigi pályafutása során szinte valamennyi beosztást bejárta, így pontosan tudja, miről beszél, amikor azt mondja, hogy nem mindenkinek való ez a szakterület. „Azt kell látni, hogy a mi munkánk rendkívül hektikus. Ha valaki benéz a vezetési pontra, lehet, hogy épp teljes csendet, nyugalmat lát. De lehet, hogy aztán a következő pillanatban már 110 százalékon kell pörögni. Ezt nem mindenki viseli könnyen” – mutat rá. Munkájukban a legfontosabbnak a kölcsönös bizalmat tartja. Bár váltásparancsnokként ő az egyszemélyi felelős a légi irányító központ minden történésért, úgy véli, hogy a szaktudást, a szakterületeket hagyni kell élni. Mint fogalmaz, meg kell határozni nagyvonalakban, hogy mit vár el, a megvalósítást pedig rá kell hagyni azokra, akik az adott szakterület legjobbjai. „Színtiszta csapatmunka. Másképp nem is lehet csinálni, nem működne. Azt gondolom, hogy egy jó váltásparancsnok alapvetően megbízik az emberekben. Nem nekem kell mindenhez is érteni. Rálátással kell rendelkeznem, de nem nekem kell lenni a legjobb szakembernek minden egyes szakterületen. Teljes mértékben megbízom az embereimben” – jelenti ki Fekete alezredes. Kérdésemre felelve elárulja, hogy persze, a felelősség és annak a tudata, hogy emberi életek múlhatnak az itt szolgálók felkészültségén, mindig ott van valahol tudat alatt. Ahhoz, hogy ez ne legyen úrrá valakin, szakmai magabiztosságra, megalapozott tudásra és a sokat emlegetett bizalomra van szükség. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy váltásparancsnokként „bízhatok abban, hogyha én elnézek valamit, elfelejtek valamit, akkor a kollégáim észre fogják venni és szólni fognak. És ezt el is várom tőlük, ahogy én is felhívom a figyelmüket hasonló helyzetben.”

Szauer András törzsőrmester, útvonalkövető altiszt korábban Pápán és Győrben szolgált (humorosan meg is jegyzi, hogy Győrben megtanították leküzdeni a légijárműveket, Pápán megtanulta karbantartani őket, itt Veszprémben pedig épp tanulja nyomon követni őket), jelenleg épp betanuló fázisban van, de azt már most, rövid idő után is érzi, hogy nagy felelősség hárul a Sziklában szolgáló katonákra. „Sok mindenre oda kell figyelnünk, elég sok mindent kell kontrollálni, sok a feldolgozandó információ és a felelősség” – mondja.

Berec Zoltán dandártábornok, az MH Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ parancsnoka megerősítve az elhangzottakat, hozzáteszi: olyan csapatmunka az egész szervezet működésének alapja, amelyben hatalmas hangsúly nehezedik az önálló gondolkodásra, az önálló helyzetértékelésre és a helyzetfelismerésre. „Ha ebben a csapatban valamelyik elem nem megfelelően tevékenykedik, az egész csapat látja kárát. Éppen ezért azt várom el mindenkitől, hogy a saját területén képes legyen önállóan gondolkodni, önállóan felismerni a különböző helyzeteket, önállóan meg tudja oldani a feladatokat. Ezen önálló tevékenységek egésze alkotja a csapat munkáját és sikerét” – szögezi le. Aláhúzza, hogy ebben az egymásra utaltságban nincs hibalehetőség. Ezen a szakterületen a hiba végzetes következményekkel jár, amit minden körülmények között el kell kerülni.

A veszprémi alakulat szolgálatáról a médiában feltűnően kevésszer esik szó. Ennek oka részben abban keresendő, hogy otthona és a feladatkörének nagyja bizalmas információkon alapul, másrészt pedig mindaddig, amíg nem vétenek hibát, megbízható munkájuk már-már természetesnek hat. Márpedig az LMVIK katonái nem hibáznak, évtizedek óta lelkiismeretesen szolgálnak. Ahogy Bardon Tamás ezredes egy színházi hasonlattal élve fogalmaz, a színdarabban ők a kulisszák mögött foglalnak helyet, ott tesznek meg mindent azért, hogy az előadás zökkenőmentesen menjen végbe, s a közönség gondtalanul élvezhesse mindazt, amit a színdarab biztosít számukra.

„A Szikla a szervezet agyközpontja, amely mozgatja az egész testet, így a kart is, amely végül, ha kell lecsap” – mondja egy másik példával élve Berec Zoltán dandártábornok, hozzátéve: „az itt dolgozó csapat nem a történet látványos és nyilvános részét végzi, de úgy gondolom, ez a legmarkánsabb.”

Beszélgetésünk végére érve felmerül kérdés: elérte-e a teljesítménye maximumát a központ? Berec Zoltán határozott válaszában kijelenti: olyan nincs, hogy ne tudnának még jobban teljesíteni. „A csapat kiválóan felkészült. Ha holnap olyan helyzetbe keveredne, hogy hirtelen drasztikus történéseket kellene kezelnie, ez a csapat készen áll arra, hogy bármi is jöjjön, kezelje. De az életben egyetlen egy dolog biztos, az pedig a permanens változás. És ezekre a változásokra folyamatosan reagálni kell.”

Az MH Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ márpedig minden bizonnyal kiválóan meg fog felelni nem csak a holnap, de a holnapután kihívásainak is.