Két óra tömény fájdalom

Minden népnek megvan a maga fájdalmas története, ami megacélozza a lelkeket, amire emlékezni kell. A lengyeleknek ilyen a katyini tömeggyilkosság, amikor 1940-ben több mint 22 ezer főtisztet és tisztet öltek meg az oroszok a II. világháború kezdetén. Akkor, amikor hivatalosan még nem is álltak hadban Lengyelországgal. Akkor, amikor viszont még életben volt a Molotov-Ribbentrop paktum. Hiába telt el majd’ hetven év az esemény óta, még ma sem pontosan tudni, hogy miért mészárolták le őket.

Az SZKBP 1940. március 5-én hozott határozatot a Szovjetunióban
raboskodó lengyel katonatisztek kivégzésére. A verdiktet az NKVD
emberei hajtották végre. Az áldozatok számát 15 és 22 ezer közé teszik.
Az áldozatokat a katyini erdőben temették tömegsírokba, amit a németek
1943-ban találtak meg. A vérengzésre ma sincs magyarázat. Egyesek
szerint Sztálin személyes bosszújáról volt szó az 1920-ban elszenvedett
vereség miatt. más elképzelések szerint a lengyel értelmiség
likvidálásával akarta megtörni Lengyelországot. A foglyokat közvetlen
közelről lőtték tarkón. Az oroszok mindent megtettek a kivégzések
meghamisításáért: szemtanúk tűntek el, vagy haltak meg. Nyilvánosságra
1990-ben hozták a dokumentumokat. Már, ami megmaradt, mert korábban az
akták teljes megsemmisítését rendelték el. Bár a lengyelek szerették
volna elérni, hogy genocídiummá minősítsék az eseményt, nem jártak
sikerrel. 2005-ben az orosz Legfőbb Katonai Ügyészség hivatalosan is
kijelentette, hogy „nincs semmiféle alapja annak, hogy a katyni
gyilkosságokat népirtásnak nyilvánítsák". Ezzel azt érték el, hogy a
vérengzés ugyan bűncselekmény maradt, ám elévült.

A nemtudás fájdalma szörnyű. Embereket visznek el, nem tudni, hova. Családtagok reménykednek, ám a levelek hirtelen megszűnnek érkezni a hozzátartozóktól. Ki tudja, miért. A Tábornok feleségét a Gestapo értesíti férje haláról 1943-ban. S rögtön kihasználná saját propaganda céljaira, mikor az oroszokat felelőssé téve mentegetné saját rémtetteit. Ez visszaköszön, amikor az orosz titkosszolgálat, az NKVD szintén saját céljaira használná ki a tömegsírok megtalálását.

Nincs különbség az elnyomó rendszerek között. Keserű következtetés. Wajda azonban nem akar állást foglalni ebben a kérdésben.

Finom és kevésbé finom utalások azonban bőven vannak a filmben, teret hagyva a nézőnek, hogy levonja saját következtetését. Jerzy kálváriája ilyen, amikor a megbocsátásról és az élők iránt érzett felelősségről beszél a Tábornok feleségének, szabadulása után. Jerzy nem tudja elviselni az elhallgatás szörnyűségét. Érdekes módon a nők keményebbek. Hol szavakkal, hol egy sírkővel tüntetnek a mészárlás ellen. 20 perc. Ennyit élhetett az emlékezés. Nincs megoldás. Nincs feloldozás. Illetve a holtaknak van. Az élők még évtizedekig viselik terheiket. Hiába állnak be a sorba, küzdenek lelkiismeretükkel.

Szokatlanul lassú film. Nagy otálok váltakoznak premier plánokkal. Korabeli, vagy korabelinek tűnő híradófelvételekkel. Minden sötét. A ruhák, a tájak, a börtön, az erdő, a halál, a tömegsír.

Bár Oscar-díjra jelölték, nem fognak tódulni az emberek a moziba. Pedig kötelezővé kellene tenni, hisz Lengyelországon kívül csak homályos képzetek lehetnek legfeljebb a katyni mészárlásról. S ha valaki megnézi, akkor nem tudja nem észrevenni a hasonlóságot a magyar történelemmel. Nem lehet véletlen a mondás: lengyel-magyar, két jóbarát.