„Köszönöm, uraim, nekem ebből elegem volt…”
Elhunyt Eszes Máté nyugállományú ezredes, a Zrínyi Kiadó korábbi igazgatója
Szöveg: Zsalakó István | Fotó: Galovtsik Gábor | 2024. január 23. 13:08Már több, mint egy évtizede ismertük egymást, mosolyogtunk, köszöntünk, de korábban sosem voltunk barátok. Te a Kerepesi úti épület első emeletén voltál könyvszerkesztő, én a másodikon újságíró. Így múlt el tíz év, mígnem te a Zrínyi Kiadó igazgatója lettél, jómagam pedig megkaptam a Magyar Honvéd főszerkesztői kinevezést, amely egyben a kiadó igazgató-helyettesi feladatkörével is járt. Emlékszem, amikor pár év távollét után visszatértem a Kerepesi úti székhelyre, és beköltöztem számos elődöm főszerkesztői irodájába, te rögtön előálltál a javaslattal: kezdjünk minden reggelt egy közös kávézással, a napi ügyek egyeztetésével. És – ma már kényelmetlen leírni – egy közös füstölgéssel.
A te irodádban ültünk le, hörpöltük a kávét, és rágyújtottunk. Te a könyvkiadásért voltál felelős, én a lapszerkesztésért. Utóbbiba sosem szóltál bele. Nekem pedig az előbbivel nem volt dolgom. Így hát nem volt köztünk ellentét. Végrehajtottunk egy-két közös csínytevést.
Például, fondorlatos módon, átszerveztük a lapkiadást, amely számos előnnyel járt. A szerkesztők, újságírók, fotóriporterek közlekedését megkönnyítendő, a hadsereg által levetett romok helyett új autókat szereztünk be, csínytevéssel, mégis szabályosan. Míg kávéztunk és cigiztünk, a napi munka mellett az élet nagy dolgait is számba vettük. Mindketten katonák voltunk, főtisztek. Te íróként, szerkesztőként voltál egyben katona, én újságíróként lettem egyenruhás. Akkoriban mindkettőnknek okozott ez némi identitás-válságot, amelyen túl kellett tennünk magunkat. Katona és író? Katona és újságíró?
Elmeséltem neked, hogy amikor beiskoláztak katonaújságíróként a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, én rövidesen átkértem magam a levelező tagozatra. Te pedig azt idézted fel, hogy jártál oda valameddig, de miután hónapokon át értelmetlen hadműveletekre készültetek – csakúgy, mint mi – bajor és észak-olasz irányokban, egy nap felegyenesedtél a térkép fölül, és azt mondtad: „Köszönöm, uraim, nekem ebből elegem volt…”
Eljött a nap, 2024. január 22-én, amikor is hosszan kínzó betegséged után a kórházi ágyon újra kimondtad a visszavonhatatlan mondatot: „Köszönöm, uraim, nekem ebből elegem volt…” Amikor először mondtad ki, életed során, azon együtt nevettünk. Most csak könnyes szemekkel vagyok képes elfogadni, hogy kimondtad másodszor is.
Utoljára.
Visszavonhatatlanul.
Minden egykori munkatársad nevében kívánom, hogy nyugodj békében:
Zsalakó István
