Hétvégi harcosok

Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti gárdája az ország hadseregének legfontosabb tartalékereje. Az USA minden tagállama rendelkezik saját nemzeti gárdával, emellett a speciális jogállású Columbia kerület (mely a fővárosnak, Washingtonnak ad helyet), illetve Puerto Rico, az Amerikai Virgin-szigetek és Guam is fenntart ilyen saját erőt. Ez mindösszesen 54, egyszerre állami és szövetségi irányítás alatt álló katonai szervezetet jelent. A gárdisták döntő többsége hagyományos értelemben véve civil munkavállaló, azaz a hétköznapok során a polgári élet legkülönbözőbb területein dolgozik. Ezt az állományt egészítik ki a teljes állásban katonai szolgálatot teljesítő gárdisták, akik jellemzően a vezetés, illetve a kiképzés területén tevékenykednek.

A nemzeti gárdák történelme egészen a telepesek Amerikába érkezésének időszakáig, az Új Világ európai meghódításáig vezethető vissza. Az első, már valóban szervezett milícia 1636-ban állt fel Massachusetts államban – ott olvadtak először össze a kisebb helyi csapatok egy nagyobb, jobban irányított, egységes parancsnokság alatt álló alakulattá. A gyökereiket illetően egyébként sok más állam nemzeti gárdája is ekkortól datálja az eredetét. A különböző kolóniák milíciái azonban csak 1776-ban, az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válásával alakultak át állami katonai egységekké. Nemzeti Gárda elnevezéssel – francia mintára – először 1824-ben New York állam gárdáját illették. 1903-tól azonban már mindenhol ezt a titulust használták a milíciákra. 1933-tól a máig érvényes jogszabályok alapján ez az elnevezés kettős, állami (azaz helyi) és szövetségi irányítású tartalékos erőt jelent. A gárda az egyes államok területén a kormányzó, míg a fővárosban, valamint az Egyesült Államok határain kívül bevetve az amerikai elnök vagy megbízottja irányítása alatt áll.

Semmi könnyítés!

Fontos megjegyezni, hogy a nemzeti gárdák tagjainak ugyanolyan fizikai és szellemi követelményrendszernek kell megfelelniük, mint a tényleges katonáknak, pilótáknak. A rendfokozatok, a rendfokozati jelzések is megegyeznek a hadseregben viseltekkel, és a gárdisták éppúgy jogosultak minden olyan kitüntetésre, amelyekre a haderő aktív vagy tartalékos tagjai. Emellett azonban az egyes államok saját katonai kitüntetéseket is alapíthatnak és adományozhatnak gárdistáiknak.

A gárda alakulatait mind az állam kormányzója, mind pedig a szövetségi kormány aktivizálhatja. Háború vagy nemzeti vészhelyzet esetén az Egyesült Államok elnöke, Kongresszusa vagy védelmi minisztere rendelheti el az államok gárdáinak mobilizálását és alkalmazását, az aktív haderő kiegészítőjeként. Az egyes államok kormányzói pedig rendkívüli állapot kihirdetését, illetve bevezetését követően alkalmazhatják saját nemzeti gárdájukat államuk határain belül. Erre leginkább a különböző természeti katasztrófák esetén kerül sor, amikor a vészhelyzet elhárításában, következményeinek kezelésében, az áldozatok és a lakosság kimentésében, ellátásában van szükség a gárda katonáira, járműveire, erőforrásaira.

Az első vonalban

A nemzeti gárdák hagyományosan kivették részüket az Egyesült Államok területén vagy azon kívül zajló hadműveletekből is. Érdekesség, hogy a függetlenséghez vezető háború első csatáját a már említett „legöregebb" nemzeti gárda, a massachusetts-i milícia vívta: Lexington és Concord mellett a brit hadsereg reguláris alakulataival ütköztek meg 1775. április 19-én. A milíciák ugyancsak kivették a részüket az őslakos indiánok ellen viselt hadműveletekből és az 1812. évi háborúból is. Az 1846–48 között vívott amerikai–mexikói háború során pedig már a milíciák adták az amerikai haderő 70 százalékát. Hasonlóan fontos szerepet kaptak ezek az alakulatok a 1861–65 közötti polgárháborúban is: a korai hónapokban főleg az egymással szemben álló déli és északi államok milíciái ütköztek meg a csatamezőkön.

A nemzeti gárdák történelmének kevésbé dicsőséges időszakaként tartják számon a 19–20. század fordulóját, amikor is a jellemzően közép- és felső osztályba tartozó tisztek vezette és a helyi gyáriparosok támogatta gárdákat gyakran vetették be a munkássztrájkok leverésére.

Az első világháborúban szintén komoly szerephez jutottak a gárdisták: a nyugati hadszíntéren, Franciaországban harcoló amerikai katonák mintegy 40 százaléka ugyanis a nemzeti gárdához tartozott. A második világháborúban 19 hadosztályt alkottak a gárdista katonák, míg az 1950-től 1953-ig tartó koreai háború idején 140 ezer gárdista mozgósítására került sor. Az 1991-es Sivatagi Vihar műveletben is több mint 63 ezer gárdista vett részt, és azóta is folyamatos a „hétvégi harcosok" tengerentúli bevetése. Így például Haiti, Szomália, Bosznia-Hercegovina, Koszovó területén is szolgáltak, azaz szinte minden, amerikai részvétellel zajló békefenntartó műveletben részt vettek vagy vesznek a gárdisták.

2001 szeptembere után

A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően megsokszorozódtak a nemzeti gárda egységeire, katonáira váró feladatok – otthon és a távoli műveleti területeken egyaránt. Ma már teljesen természetes látvány az amerikai nagyvárosok utcáin, repülőterein, fontosabb közlekedési csomópontjaiban őrködő, felfegyverzett nemzeti gárdisták látványa. Az évek előrehaladtával a politikai vezetés által nem tervezetten hosszúra nyúlt afganisztáni, majd iraki harcokban is egyre nagyobb szerepet kaptak a tartalékos erők. 2005-ben már az Afganisztánban harcoló katonák 55, az Irakban szolgálók 43 százaléka nemzeti gárdista volt, ami összesen több mint 180 ezer főt jelent. 2011-re valamennyi nemzeti gárdista dandárt be is vetették legalább egyszer a két hadszíntér valamelyikén, s így mára már közel félmillió tartalékos mondhatja el magáról, hogy a terrorizmus elleni háború veteránja.

A példátlanul hosszú és kemény igénybevételhez azonban változtatni kellett a felszerelésen, a fegyverzeten és nem utolsó sorban a kiképzésen is. Ma már elképzelhetetlen, hogy a tartalékos haderő a szó átvitt értelmében is „tartalékos", azaz nem a legkorszerűbb, leghatékonyabb, a legnagyobb túlélési esélyt jelentő fegyverzettel, rádiókkal, harcjárművekkel induljon a harcba. Persze, ha a szárazföldi és légi nemzeti gárda egészének arzenálját tekintjük, akkor még ma is tapasztalható némi lemaradás, azonban az éles hadműveletekben már nincs semmi különbség egy nemzeti gárdista, illetve az amerikai hadsereg bármelyik hivatásos katonájának felszerelése, fegyverzete között.

A kiképzést is alaposan át kellett alakítani. A sokáig bevált „havi egy hétvége és évi egyszer két hét" felkészítési időtartam ugyanis a jelenlegi intenzív igénybevételt – gyakorlatilag háborús részvételt – jelentő időkben már nem lenne elégséges. Tegyük hozzá persze, hogy a különleges szakértelmet megkövetelő beosztásokban már korábban is több időt fordítottak a kiképzésre az átlagosnál. A 2010-es évek elejétől az amerikai hadsereg létszámának csökkentése, s ezzel együtt a nemzeti gárda szerepének, kiképzettségének növelése prioritással bírt az amerikai hadvezetés tervei között. 2012-ben már akár az évi 7 hetes kiképzési időszakot is elképzelhetőnek tartották, mint a gárda egészére vonatkozó általános eljárást. Annál is inkább, mivel az Oroszországgal kialakult feszült helyzetben már nehezebben volt elképzelhető a hadsereg aktív létszámának tervezett, jelentős leépítése.

Mentorszerepben

A Magyar Honvédség egyik legfontosabb és legszorosabb együttműködése Ohio állam nemzeti gárdájával alakult ki. Nem véletlen, hiszen a mai napig kiváló kapcsolat gyökerei egészen 1993-ig nyúlnak vissza. Akkor indult ugyanis az a kísérlet, amely során a volt Varsói Szerződés tagállamai egy-egy amerikai nemzeti gárdával „kapcsolódnak össze", segítve a volt szocialista államok haderejének fejlődését, átalakulását. No persze az sem a véletlen műve volt anno, hogy pont Ohio-ra esett a választás: az államban, főleg Cleveland város környékén ugyanis az átlagosnál jelentősebb a magyar kötődésű lakosság aránya. Az amerikai gárdisták és a magyar katonák nem csupán számos hadgyakorlaton bizonyították, hogy képesek professzionális szinten együttműködni, hanem „éles" hadszíntéren, különleges körülmények között is. Afganisztánban 2009 és 2013 között a nemzeti gárdisták és honvédségünk katonái az MH Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (Operational Mentoring and Liaison Team – OMLT) tagjaiként végezték az Afgán Nemzeti Hadsereg 209. hadtest 2. dandár 3. zászlóaljának műveleti felkészítését, amely munkájuk eredményeként 2012 nyarán érte el az önálló műveletre alkalmas minősítést.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2016. december