Látogatás a szellemvárosban

Amikor először olvastam a Dr. Németh András százados által küldött felhívást, hogy lehet jelentkezni egy csernobili kirándulásra, egyetlen pillanatig sem volt kétséges: ha beférek a “keretbe", mindenképp megyek, mert ilyen lehetőség az átlagember életében csak nagyon ritkán adódik. Az időpont a húsvéti szünet közelsége miatt kifejezetten kedvező volt, a barátok-ismerősök “sugárzó mosolyra" vonatkozó ugratásait pedig jól lehetett kezelni egy “Sőt, még világítani is fogok!" kontrával. A közel egy éve szervezett tanulmányúton végül harminchárom fő vett részt. Többségben voltak az Egyetem munkatársai és hallgatói, de jöttek néhányan a MH más alakulataitól is.

Március 30-án délután indultunk busszal az Egyetem parkolójából Kijev felé. A határig gyorsan eljutottunk, a problémák viszont rögtön az Ukrajnába való belépés során jelentkeztek. Noha nem először járok a térségben, mindig meglep az a túlburjánzó – és ennek megfelelően kissé kafkai benyomást keltő – bürokrácia, ami a beutazáshoz kapcsolódik. A közel kétórás procedúra során végignézhettük, ahogy egy fehér furgonból döbbenetes mennyiségű holmit szedetnek elő az ukrán határőrizeti szervek munkatársai. A hátrébb álló, közel tucatnyi hasonló mikrobusz jelenléte indokolni látszott állandónak tűnő rosszkedvüket.

A Kijevbe vezető út meghatározó élménye volt az ukrán főutak katasztrofális állapota. A kátyúk miatt sokak által akadálypályának tartott budapesti utak tükörsimák az ukrán autopályák többségéhez képest. Nyugat-Ukrajnában rendszeresek az óriási útburkolati hézagok, a sávok felét kilométerekre elfoglaló, ám a helyzetet inkább csak rontani látszó felújítási munkák, a szintbéli kereszteződések és gyalogátkelőhelyek. Mindezt pedig tovább súlyosbítja az igen színes, modern terepjárókat, öreg Ladákat, gázüzeműre átalakított buszokat és házilag barkácsolt szekereket (!) is magában foglaló járműkínálat. Összességében véve sokat megértettünk a 2012-es, lengyel-ukrán közös futball-EB megrendezése körüli, infrastruktúrával kapcsolatos aggodalmakból… De jelen volt az ellenkező véglet is: az időnként fel-felbukkanó modern, jól felszerelt kisüzemek és logisztikai központok már az Ukrajnát is elérő lassú, de kétségtelen változások, a modernizáció jelei voltak.

Szerdán késő délután értünk a Kijev egyik nyugati külső kerületében elhelyezkedő szállásunkra. A kezdeti aggodalmak megalapozatlannak bizonyultak: kényelmes szobák, barástságos személyzet, bőséges étkezés, és többé-kevésbé rendszeres melegvíz-ellátás várt ránk. Szerdán este még be tudtunk menni Kijevbe egy rövid városnézésre, de fejben már mindenki a következő napra készült.

Az utazás fő célja ugyanis a csütörtöki, Csernobilba és Pripjatyba tett egynapos kirándulás volt, melyre elkísért bennünket Juhász Sándor ezredes, kijevi magyar katonai attasé is. Az 1986-os csernobili balesetet követően az erőmű harminc kilométeres körzetében biztonsági zónát alakítottak ki, melyből a lakosságot teljes egészében kitelepítették – a 43 ezres lakosságú Pripjaty városát például két és fél óra (!) alatt ürítették ki. A Zóna külső határán csatlakozott hozzánk hivatalos helyi vezetőnk is, és az ő segítségével jutottunk át mind a külső, mind a belső ellenőrző pontokon.

Az erőműhöz közeledve először a soha el nem készült 5-ös és 6-os számú blokkokat láttuk, melyek építését a balesetet követően hagyták félbe. Ezt követően érkeztünk meg a komplexumot megkerülve a 4-es blokkhoz, ahol a majdnem pontosan tizennégy évvel ezelőtti (1986. április 26.) baleset történt. A csernobili katasztrófa körülményeit és hatását sokan, sok nyelven leírták már (egy részletes magyar nyelvű összefoglaló a Fizikai Szemlében itt olvasható), így az alábbiakban igyekszem inkább az úti élményekre koncentrálni.

A felrobbant 4-es blokk köré emelt szarkofág látogatók számára megközelíthetetlen, részben az új szarkofág építéséhez kapcsolódó munkálatok, részben pedig a magasabb sugázás miatt. Azonban innen száz méterre a szarkofágtól modern, kényelmes kiállítótermet rendeztek be, ahonnan remekül rálátni az erőműre, bár fényképezni hivatalosan nem szabad. Itt egy munkatárstól meghallgattunk egy részletes előadást magáról a balesetről és a jelenleg zajló munkákról, melyeket egy roppant precíz, részletgazdag maketten lépésről lépésre illusztrált is.

A 4-es blokknál tett látogatás után az erőmű központi épületében hallgattunk meg egy újabb előadást a csernobili erőműkomplexum tevékenységéről. Kevesen tudják, hogy a baleset után néhány hónappal az erőmű többi blokkja már újból működött, az utolsó blokkot pedig csak 2000-ben állították le.

A délutánt a pripjatyi “szellemvárosban" töltöttük. Döbbenetes volt látni a teljesen elhagyatott, egykor több, mint negyvenenezres lakosságú települést. A főtéren máig ott rozsdásodik az óriáskerék, amit 1986. május 1-én terveztek átadni, mellette egy sosem használt körhinta, és a próbaüzem állapotában maradt dodzsemek… Ennél csak az volt elkeserítőbb, hogy a sugárveszély ellenére a települést láthatóan tökéletesen kifosztották (egyébként a források szerint döntően már 1986 folyamán!); távozáskor is láttunk az egyik ellenőrzőpontnál egy kamiont, ami láthatóan frissen levágott fémhulladékkal volt megrakva, csak épp „fennakadt" a Zóna külső határán lévő ellenőrzőponton.

A kirándulást követően kissé megkésve az erőmű üzemi étkezdéjében ebédeltünk. Ez megint egy olyan apróság volt, ami különösen megmaradt bennem: ha valaki három hónappal ezelőtt azt mondja, hogy “András, András, fogsz te még Csernobilban mákos palacsintát enni!" hát biztosan nem hiszem el…

Mivel a következő, pénteki napon csak késő délután szándékoztunk hazaindulni, szinte a teljes napot ki tudtunk használni városnézésre. A társaság egy része az Andrijevszkij utcai híres piac végigjárása után ellátogatott a Kontraktova Ploscsa metrómegálló közelében, a Horiva közben (Хорива провулок) lévő Csernobil Múzeumba. Eltérően a Zónában látott-hallott ismertetőktől, a Csernobil Múzeum nem az erőműre vagy magára a balesetre, hanem a Zónában élő lakosságra, és főleg a katasztrófa következményeinek felszámolásán dolgozó közel 600.000 (!) emberre, azaz a likvidátorokra koncentrál, nekik állít emléket. Külön tábla őrzi minden egyes, a kiürítés során kényszerből elpusztított település nevét, számos fénykép és filmfelvétel látható az evakuáció folyamatáról és a mentesítési erőfeszítésekről is.

Délután többen meglátogattuk a második világháborús emlékparkot. Innen nem csak a Kijev egyik jelképének számító Pecserszka Lavra kolostorra nyílik remek kilátás, de itt áll a város egy másik híres szimbóluma, a száz méternél kicsivel magasabb, közel 500 tonnás “Haza Anyácska" emlékmű, melyet a helyi köznyelv egyébként néha csak Vasanyácskának nevez.

A megadott időpontra, 17:45-re mindenki visszaért a szálláshelyre, úgyhogy a terveknek megfelelően 18 óra körül elindultunk hazafelé. Az odaúton is tragikus útviszonyokat tovább súlyosbította az éjszaka és a zuhogó eső, így Nyugat-Ukrajnán csak igen lassan jutottunk keresztül, az ukrán-magyar határt pedig szombaton dél magasságában értük el.

A kiutazási tapasztalatok alapján nem minden izgalom nélkül várt határátlépés rendben lezajlott, ezután pedig az út már eseménytelen, mindenféle értelemben sima volt Budapestig. Az Egyetem parkolójába 16 óra körül érkeztünk vissza.

Az utazás sikeres lebonyolítása kapcsán külön köszönet illeti – természetesen a szervező, Dr. Németh András százados mellett – támogatásáért a kijevi magyar katonai attasét, Juhász Sándor ezredest. Útitársunk, Dr. Békési Bertold alezredes nyelvtudása és helyismerete szintén kiemelkedően hasznosnak bizonyult; tekintélyes fellépésével épp a megfelelő helyeken és pillanatokban segítette át a résztvevőket a nyelvi és bürokratikus nehézségeken. Két gépjárművezetőnk, Bacsádi Viktor főtörzsőrmester és Kórus Zoltán pedig példamutató nyugalommal és higgadtsággal viselték az ukrán közutakon uralkodó állapotokat, biztonságosan hazahozva a kirándulás résztvevőit. Tolmácsként és idegenvezetőként az ungvári egyetem magyar származású hallgatója, Kohut Oreszt segítette utazásunkat.

Összességében az utazás – bár természetesen fárasztó volt – nagyon megérte… Olyan élményekkel, tapasztalatokkal és információkkal lettünk gazdagabbak, melyekre sehol máshol nem tudtunk volna szert tenni. Remélem, hogy hasonló tanulmányutakra a jövőben is sor kerül majd.

A honvedelem.hu korábbi csernobili riportját itt olvashatja.

Fotó: Németh András