Lőttek a pontosságnak

A szatmári békét követő időszakban a hadsereg fő fegyvernemét a gyalogság adta, ami az alkalmazás tekintetében könnyű- és sorgyalogságból állt, ám ezek a fegyverzet terén ekkor még nem különültek el egymástól. A gyalogosok fő fegyvere az elöltöltő, feketelőporral működő gyalogsági puska, a flinta volt, amely számos változással ugyan, de egészen a 19. század közepéig használatban maradt. A nagy, 17–18 milliméter űrméretű fegyver ólomból öntött vagy préselt gömblövedéket tüzelt. Maximális lőtávolsága elérte a 900–1000 métert, de 300 méternél messzebb lévő ellenséggel szemben ritkán alkalmazták, mert ilyen távolságra a nagy emelkedési szög miatt nehezen lehetett célozni vele. Igazán hatásosnak egyébként is 100–200 méter között számított. Pontos lövés leadására lényegében alkalmatlan volt az egyenes tusa és az egyetlen célgömbből álló irányzéka miatt. A relatív alacsony csőtorkolati sebesség és a huzagolás hiánya is csökkentette a pontosságát.

A muskétából egy jól kiképzett, gyakorlott lövész egy perc alatt három lövést is leadhatott – a legjobbak még ennél is többet –, de a csatatéren a lőszertakarékosság, illetve a harcászati követelmények okán általában percenként egyet lőttek a katonák. A lőpor kormozása miatt a fegyvert gyakran kellett tisztítani, ebből is adódóan egy lövész két óránál tovább nem állhatott harcban. A fegyver tulajdonságai miatt a gyalogsági taktika a tömegtűz leadásán alapult, ami folyamatos, de gyengén vagy inkább egyáltalán nem célzott tüzelést jelentett. A katonák négy, a 18. század közepétől pedig három sorban álltak fel, így az összes lőfegyvert akár egyszerre is be lehetett vetni. Számos tüzelési mód létezett a teljes zászlóaljössztűztől a soronkénti sortűzön át a zászlóalj huszonnegyedét kitevő szakaszonkénti tüzelésig.

További részletek a Magyar Honvéd magazin október 11-én, pénteken megjelent számában!