Make chocolate, not war!

Svájc kimaradási képessége a háborús konfliktusokból valóban kuriózum (hogy a két világháborúból is kimaradt, az valóságos csoda volt, tekintve Európa akkori káoszát), s bár ezt az állapotát 1815 óta tartja fent, a helyzet nem volt mindig ilyen rózsás-lilás a Milka hazájában.

A svájci kantonok sikertörténete a 13. század végéig nyúlik vissza, amikor néhányan közülük szövetségre léptek, hogy függetlenedni tudjanak a Német-Római Birodalomtól. A szövetséghez egyre többen csatlakoztak, a terv pedig nagyon is működött. A kantonok nem hogy kizavarták a Habsburgokat, de már területi igényekkel is felléptek, természetesen nem diplomáciai, hanem fegyveres úton szerezve érvényt akaratuknak. Mindössze kétszáz év alatt kivívták függetlenségüket, és bárkivel hajlandóak voltak szembeszállni, aki meg merte kérdőjelezni azt.

Az Ósvájci Konföderáció néven emlegetett szövetség csapatai nem elégedtek meg területük biztosításával. Bátran átkalandoztak az Alpokon túli területekre is, s egy idő után teljesen egyértelmű volt, hogy céljuk nem más, mint Milánó elfoglalása. Itt lépett be a történetbe I. Ferenc francia király, aki ugyanolyan mohón kacsintgatott Milánó felé, mint a svájciak, és esze ágában sem volt hagyni, hogy azok megkaparintsák előle az aranytojást tojó tyúkot. A fegyveres összecsapás borítékolható volt, az ütközetre pedig 1515 szeptemberében, a marignanói csatában került sor. Az ütközet két napon át tartott, s bár a svájciak mindent megtettek a győzelem érdekében, végül alulmaradtak. Becslések szerint tizenkétezer katonát vesztettek, de a franciák sem örülhettek felhőtlenül a sikernek, nekik 5-6 ezer emberük maradt holtan a csatatéren. A veszteség mindkét oldalon olyan mértékű volt, hogy a felek – függetlenül a csata kimenetelétől – egy évvel később már tárgyalóasztalnál folytatták az érdekérvényesítést. Békét kötöttek, szent esküvel ígérve, hogy soha többé nem háborúznak egymással. Nem mellékesen Svájc lemondott a Milánóval szemben támasztott igényeiről, így ezt a kérdést is véglegesen elsimították.

A svájci szövetség politikájában ekkor fogalmazódott meg a semlegesség gondolata. Bár néhány támadó fegyveres konfliktusban a 16. században még részt vettek, gyakorlatilag a napóleoni háborúkig sikerült békében élniük, majd annak 1815-ös lezárását követően már nem vettek részt külföldi akcióban. (Nem keverendő össze a jelenkor békefenntartó misszióival, amelyekben azonban részt vesznek svájciak is.)

1815 után a svájciak inkább a belső forrongásra koncentráltak. Míg Európában a forradalmak előszele fújdogált, az ország kantonjai egymás ellen fordultak, amely végül 1847-ben polgárháborúhoz vezetett. A konfliktus egy évig tartott, és a lezárásával teljesen új időszámítás kezdődött. Új alkotmányt hoztak létre, a kantonok határait eltörölték, így megszületett a Svájci Konföderáció. Az egyik legfontosabb elem az új alkotmányban az ország függetlensége és az örök semlegesség elve, amelynek értelmében Svájc semmiféle támadó fegyveres konfliktusban nem vesz részt a jövőben. Így is lett. Svájc olyannyira ragaszkodott döntéséhez, hogy még a két világháborúban is megőrizte semlegességét. Nem is foglalkozott mással, mint hogy önmagát Európa leggazdagabb, legjobban működő országává tegye. Sikerült.