„Megcsináltuk a mi kis forradalmunkat”

Volt katona?

Persze, ebből akkoriban engem sem nem bírtak kihagyni. Meg hát ugye,
legénynek kötelesség, lánynak dicsőség, igaz, ők ezért a dicsőségért
nem vonultak be. Hála istennek nem vittek el messzire, Szegedre
vonultam be a Kossuth laktanyába a szomszédos Deszkről, a műszakiakhoz,
mint építésztechnikus itt adhattam ki a legtöbbet magamból. Más kérdés,
hogy mindkét nyarat (1967 és 1968) Sopron és Balf erdőiben és a
környéken töltöttem, mert ránk bízták a vasfüggöny – akkoriban „műszaki
zár" – építését. Itt kezdtem el faragni, ekkoriban ismerkedtem meg a
népi tánccal, plakátokat készítettem, irodalmi színpadot szerveztem,
filmklubot és ifjúsági klubot vezettem, és az előtte pár éven át
gyakorolt birkózást itt váltottam cselgáncsra, mert akkoriban evvel
lehetett a legtöbb időt ellopni a katonáskodásból.

Hogyan emlékszik vissza arra az időre? Emlékszik a társaira?

Néha hátborzongató emlékek jutnak eszembe, máskor meg csak az ezer
dili, amit megcsináltunk, s amiben benne voltunk. Ma is kapcsolatot
tartok névrokonommal, a kecskeméti Nagy Andrissal, ugyanakkor csak
itt-ott bukkannak föl volt katonatársaim, javarészt felszívódtak,
eltűntek. Én nem tudom keresgélni őket, ők meg hiába vagyok ismert,
hiába megyek abba városba, ahol esetleg élnek, nem keresnek. Van pár
barátom, akikkel akkoriban kötött össze a sors: Mészáros Gyuri, „Duda",
Szegedről, vagy például Dinnyés Jóska, meg pár jó fej, akikkel
1968-ban, másodévesként vágattuk kopaszra a sérónkat, tiltakozásul a
csehszlovákiai bevonulás ellen. Kis híján bekasztliztak bennünket érte.

Hogyan emlékszik a feladatokra, kiképzésre?

Ösztönönösen tiltakozom minden olyan erőszak ellen, ami korlátozza a
szabadságomat, de a seregben ezt igyekeztem lenyelni. A bántásokat nem
szívleltem, szembe is szegültem az egyik őrvezetővel, amiért Dudát és
Csonka Janót kúszatta a körletben, az ágyak alatt, majd szétlocsolt pár
vödör vizet, hogy fókázhassanak. Be is borítottam, szolidaritásból és
bajtársaim iránti szimpátiából a vaskályhával együtt a saját ágyába. E
naptól fogva tiszteltek, és láss csodát: nálunk ettől kezdve nem volt
szívatás. Megtörtént a mi kis forradalmunk. Különben dermesztő
hidegben, pontonemelgetés közben és rekkenő melegben is
összetartottunk, és akkoriban azt gondoltuk, hogy a barátságunk egy
életre szövődött.

Milyenek voltak a kiképzőtisztjei?

Egy normálisra két
abnormális jutott. De később kiderült, hogy az abnormálisak sem hülyék,
csak azt játsszák, nehogy valami örömünk legyen a kiképzés során.
Azokat becsültem, akik focizni is eljöttek velünk, és föl is rúghattuk
őket, mert akkor foci volt, de a parancsnokolás idején hozták, amit
hozniuk kellett. Kovács Karcsi bácsit, aki a kultúros tisztünk volt,
nagyra becsültem, pedig csak százados volt.

Mit szeretett a legjobban abban az időszakban?

Szeretkezni. Meg kimenőre és szabadságra járni, hogy összejöhessen, amit a legjobban szeretek.

Mikor szerelt le?

1968 őszén. De nem sokáig tartott a „szabadság", hiszen 1969
februárjában már meg is nősültem. És azóta hol van kimenő, hol nincs,
szabadságról pedig nem is ábrándozom.

Mit gondol a sorkatonaság eltörléséről? Ha annak idején is eltörölték volna, bevonult volna magától?

Magamtól sosem vonultam volna be. Ahhoz, hogy valakit bedumáljanak, az
kell, hogy bajban legyen a haza. És akkor igen, akkor miért ne? Ami
viszont akkoriban volt, s ami azután is tartott egy ideig, azt el
kellett törölni.

November végén, szinte egy időben jelenik meg a Kalákával közös Tölgyből van a kutyafa, a Ringató, és a Hangoló CD-je, a Gyümölcskenyér is. Robbanásszerűen érkezik vissza Nagy Bandó András a köztudatba? Tehát tudatosan időzítette egy időre a kiadványokat?

Nyugodt szívvel mondhatom, egy idő óta már nincs robbanásszerű érkezés, se visszatérés. Amikor 4 éve megjelent első, gyermekeknek és szüleiknek írt verseskötetem, a Madarak tolláról, szenzációként kezelték, és csaptak le rá és reám. A következő évben kijött Fából vasparipát már úgy jelent meg, hogy csak azok vették észre, akik beleszerettek az előző kötet verseibe. Ezt követően jöttek libasorban: Gyöngykaláris, Szappanbuborék, A táltossá lett kiscsikó (mese versekkel), A Kiskalácsai királyság (hét estére szóló, Micimackó filozófiájú nagy mese), a Szivárványhíd és a Keresztnévsor, és ezek is csak úgy odakúsztak a könyvesboltok polcaira. Már nem voltam „érdekes". Egy verseskötet még szenzáció (egy humoristától), nyolc-tíz már teher: ennyi kötetet nem tudunk, nem lehet bemutatni. Ha meg azt veszem alapul, hogy tankönyvekbe került vagy 30 versem, és ez is csöndben történt, egy idő után tényleg mindegy, mit produkál az ember, ha nincs szenzáció értéke, negligálják.

Azért egy CD, melyen Nagy Bandó énekel, az mégis csak szenzáció lehet, nem?

Kiszámíthatatlan, pedig elvileg akár lehetne. Ha valaki 61 évesen énekli lemezre 24 versét, ráadásul a Kaláka közreműködésével, Radványi Balázs zenéjére, elvileg lehetne különlegesség is, amire rácsap a sajtó. De a sajtó nem nagyon csap rá, mert sokkal izgalmasabb, hogy el kell-e altatni Annácska kutyáját, vagy hogy Győzike egy teljesen új vonalkódos selyemingben vitatkozik szeretett asszonyával. És közben kiművelt emberfők között szeretnénk élni az életünket. Napok, lassan hetek óta híre ment ennek a CD-nek, és összesen négy újságíró keresett meg.

A Ringató című kötet sem keltette fel az érdeklődésüket?

Mért keltette volna? A Kicsinyek könyvével együtt (ez öt kötetem versválogatása) ez a tizedik kötetem, kit érdekelhet? 23 altatót írtam, olyan verseket, melyek könnyű álmot hozhatnak, és mellé egybegyűjtöttem azt a 37 versemet, melyek kiváltképp alkalmasak esti, altatás idején történő olvasgatásra. Félre ne értse, a sajtó, a média csak annyiból lenne fontos, hogy azok, akik még hisznek a könyvekben, a versekben, a szavak erejében, tudjanak ezekről. Persze a médiák csakis a reklám oldaláról közelítik meg ezt a témát, és talán föl sem merül az illetékesekben, a szerkesztőkben, hogy ha gyerekekről van szó, akkor pláne segíteni kellene abban, hogy eljuthasson a kezükig. Többről van szó: arról, hogy megnyerjük-e a manócskákat a verseknek és az olvasásnak vagy nem.

Mi a tapasztalata: verselnek, olvasnak a gyerekek?

Gyereke és szülője válogatja. A verseket is, meg a könyveket is. A 6 és 10 év közöttiek többet verselnek. Persze közülük is csak kevesen, akikből majd később is versmondók, esetleg színészek lesznek. Már ilyenkor megkezdődik a kiválasztódás, a tulajdonképpeni pályaválasztás, hamar észreveszik ők is, szüleik és tanítóik is, hogy valami motoszkál bennük. Célunk csak az lehet, hogy őket megtartsuk, és a példájukon felbuzdulva a többi gyerek is kedvet kapjon legalább a versolvasáshoz vagy a verseléshez, egyáltalán az olvasáshoz, a könyvekhez.

Melyik volt az első verse?

Amit már kötetbe alkalmasnak ítéltem, az a Nélküled, veled volt, mely végül a Gyöngykalárisba került be, és ott lesz a CD-nken is.

A Tölgyből van a kutyafa című CD-n saját verseinek megzenésített változatát hallhatjuk, a Gyümölcskenyéren pedig két dalt énekel. Honnan az ötlet? Ez még hiányzott a repertoárból?

Nemes László, a Hangoló kérte, hogy a Papapanaszt, és a Hanna Sárának című versemet én énekeljem föl, hisz ezek annyira személyesek, hogy más szájából nem is hangozna jól. Így vágtam bele, és született ez a két dal. A Kalákával meg Radványi Balázs hozott össze, aki sok daluk szerzője, és örömmel tallózott az én köteteimben is. Mivel már több versemet megzenésítették (Szélkiáltó, Énekmondó, Alma, Palinta, Halász Jutka és csapata, stb., olyan verseket választott, melyek eddig még nem kaptak dallamot. Ahogy a köteteim, ez a CD is szól gyerekeknek éppúgy, mint szüleiknek vagy nagyszüleiknek. Az első próbáig annyit tudtam, hogy valami közöm nekem is lesz a dalokhoz, én is hozzá éneklek valamit a felvételeken, de a próbán avval szembesített Balázs, hogy bizony minden dalt én fogok fölénekelni. Hogy honnan tudta, hogy lesz hozzá hangom, hogy van hozzá némi képességem, erre nincs válasz, én meg pláne nem tudom. Végül megszületett, és Balázs szerint az adható maximumot hoztuk, és azt remélhetjük, hogy sokak számára jelent majd örömet.

A Ringató altatóversei kinek szólnak?

Egy-két éves gyermekektől kezdve mindazoknak, akiket még altatni kell, de azoknak is, akik elalvás előtt, az ágyban heverészve olvasgatni szoktak. Persze a vers mindig kívánja, hogy hangosan olvassák föl, magunkban olvasgatva egyik sem ad annyit, amennyi beleíródott. Ha a piciknek fölolvasnak a szülők vagy a nagyszülők, azt remélem, együtt pillednek majd el. Unokámon, Hannán kipróbáltam ezeket az altatókat, és ha szabad így fogalmazni: „működnek".

Önhöz közel áll a népművészet, a népzene, a folklór? Honnan ered ez az érdeklődés?

Aki ide született, génjeiben hordozza a népköltészetet, a népzenét, mindazt, amit azoknak is szépen kellene eldanolászniuk, akik nem előadóművészek. Aki ezt megtagadja, öröklött énjével hadakozik, tök fölöslegesen. Tessék megnézni: látszólag unott képű, modernkedő fiatalok is lázba jönnek, ha látnak egy fergeteges magyar néptáncot, vagy ha hallanak egy autentikus népzenét. Megmozdul a lábuk, tapsolják a ritmust. Csak az ostoba gondolja, vagy mondja azt, hogy „jaj, de ciki". A világ bármely nemzetének fiai és lányai örömmel táncolják táncaikat, és dalolják a nép ajkáról jött, megőrzött és továbbadandó dalaikat. Azt tartom inkább cikinek, amikor valaki negligálja a magyar folklórt, de bezsong a görög szirtakira, vagy a szerb kólóra. Az inkább tetszik, amikor a magyar zene, tánc és dal is feldobja, és mellesleg örömmel éli meg a görög és a szerb folklórt, és ha úgy jön, velük együtt táncolja a táncaikat is.

Egykoriban karikaturistaként kezdte. Később írta az önálló estjeit. Aztán faragott szobrokat, fotózott, nyughatatlanul próbálkozott, minden érdekelte. Ez ma is így van?

A faragást abbahagytam, bár továbbra is érdekelne, de amióta vérhígítót szedek, nem kockáztatok, egy rossz mozdulat, és csak folyik a vérem. A fotózás ma is izgat, de egy-két éve ritkábban rögzítem a meglátott pillanatokat. A rajzolásból annyi maradt, hogy 1-2 perces asztali portrékat készítek, néha 100-200-at is, egy-egy rendezvény vendégeiről. Rajzaim egy része látható a honlapomon (www.bando.hu) , de sok elkallódott. Egykori „világszámom" egy 50 perces zenei montázsra rajzolt 110 rajzot lepörgetett műsorom volt, melyből tévébe került (1980-ben) egy tízperces, 26 rajzzal kísért részlet. A pesti artisták még ma is emlegetik azt a 10 perces egyensúlyozó számomat, mellyel a Művészek a porondon című tévés műsorban arattam sikert, 1983-ban. Mostanában szinte csak a könyveknek élek: olvasok, jegyzetelek és írok, és nem mellesleg Natáliával együtt működtetem a Szamárfül Kiadót, életre bábáskodva köteteinket. Nati már két mesét írt: az egyik a 2007-es év legsikeresebb gyerekkönyve, A Nap születésnapja, a másik az idén kijött Lufimese.

A Sosemvolt Toscana komoly hangvételű, nagysikerű regény. Gondolom, evvel aztán végképp meglepte az olvasóit és egykori rajongóit.

Ez a kötet szó szerint robbant. És azóta is minden remeg körülötte. Írásától kezdve tudtam, hogy ez a pálya vár rá, de melengeti a szívemet az azóta érzékelhető sajátos sikere. Immár hatodik kiadását koptatják az olvasók, a könyvtárakban az egyik legtöbbet kikölcsönzött könyv lett. A szegedi és a pécsi medikusoknál éppúgy ajánlott olvasmány, mint a hospice mozgalomban. Soha annyi olvasói levelet nem kaptam, mint erre a kötetre. Pedig az András könyve – Fordított teremtés, és a második könyv, a Kútásó is borzolta a kedélyeket. (weboldalamon, a „fórum" rovatban meglelhetők az olvasók levelei) Amint lesz rá pénzünk, ezeket is újra kiadjuk, immár ötödik alkalommal.

Van kedvenc könyve vagy írása?

Azt kell mondanom, a Toscana az elsőszámú könyvem, de sarkában topog az Úton-útfélen, mely először 1986-ban jelent meg, és fogyott el 140 ezer példányban, most meg a szűkített-bővített kiadását viszik cukorként. Az Ízes beszéd is szeretett és népszerű, a nyitó írása pedig tényleg a kedvencem. Az ebben olvasható, A szalontüdő című mini novellából kisfilm született, és ma már egy kattintással megnézhető, ugyancsak a weboldalamon. Több mint húsz díjat nyert vele a rendezője, Szirmai Márton. Szívemhez nőtt a Sándor Gyurival közös Furcsa pár-beszéd is, meg a 60. születésnapomra kijött Nagy Bandó világa. Ami viszont az eddigi leghumorosabb könyvem, és ezt sokan megerősíthetik, a Könyv azoknak, akik utálnak olvasni. Rengeteg szellemes oldal, sok-sok poén van benne, hangosan nevetve olvassák, akik kézbe veszik.

Nemrégiben elsőként adományozta Önnek a Hajléktalanokért Közalapítvány a Hajléktalan emberért díjat. Ez a második ilyen elismerése, az első a Szalmaszál a hajléktalanokért díj volt. Mindkettőt a húsz éve végzett három hónapos munkája elismeréséül kapta meg. Ön szerint minek kellene történnie a társadalomban ahhoz, hogy a hajléktalanok helyzete változzon? Ön mit tesz, és mit javasol?

A minimum, hogy hajlékot kell biztosítani számukra, amíg nincs más, fűthető, életre alkalmas, komfortos otthonokat, hogy ne fázzanak télen, és főtt ételt ehessenek, néha ruhát kaphassanak. Ha otthonokból, tisztálkodás után indulnak munkát keresni, vagy egyszerűen „élni a hajléktalan életüket", már másképp tekintenek rájuk. A koszos, (gyakran italtól) bűzlő emberekkel senki sem kommunikál szívesen. Sajnos végleges megoldás nincs, hiszen a hajléktalan nem egy állandó személy. Újabb és újabb emberek vesztik el otthonukat, esnek ki a családjukból, és kerülnek az utcára. Akiknek húsz éve segítettem, ma már nincsenek. Csoda, ha bármelyikük még él. Az meg pláne, ha él, és hajlék van a feje fölött.

Hogyan képzeljük el Önöknél a karácsonyt? Ha Natáliával együtt vannak, folyamatosan sziporkáznak és szórakoztatják a családot?

Semmi extra. Otthon mi is család vagyunk, még ha esetenként föl is villantjuk, hogy milyen fából faragtak minket. Ha van mit (eddig még mindig volt), akkor jókat eszünk, és angyalt játszva fát díszítünk, hogy aztán alárakosgassuk a személyre szóló ajándékokat. Mostanság jobbára az unokánkról, Hannáról szól a történet, de azért mi se maradunk ajándék nélkül. Erről a hangulatról szól a Gyümölcskenyér című versem is, mely a Hangoló címadó dalává lett.