Nehéz a dolga a katonabúvárnak

A három hetes tanfolyam legfontosabb célja, hogy felkészítse a katonabúvárokat az MBF 2005 típusú sisakos búvárfelszereléssel történő vízalatti feladatok végrehajtására. Kovács János Richárd törzsőrmester, műszaki felderítő rajparancsnok kérdésünkre elmondja: a képzés első lépéseiként a búvárok megismerkednek az ipari búvárcélokra kitalált felszereléssel, annak összeszerelésével és szétszedésével, illetve természetesen a benne való mozgással. Ezt követik az első merülések, melyek során olyan – a munkabúvárok számára – alapfeladatokat vesznek sorra, mint a fémek és fák feldarabolása fűrésszel, illetve egy képkeret megalkotása; természetesen mindezt víz alatt. Mindezeket - illetve a második héten következő komplexebb feladatokat, azaz az illesztést, a csavarozást és a hegesztést - az alakulat búvár kiképző bázisán, zárt medencében hajtották, hajtják végre.

A feladatok mellett a körülmények is egyre bonyolultabbá válnak azonban, így, amikor már a tökéletes látási viszonyokat biztosító medencében minden feladatot begyakoroltak, jöhetnek az első élő vízi foglalkozások, először a szentesi Kurca folyóban, majd a Tiszában Mindszentnél, végül pedig a mályi honvédüdülő tavában. Mindegyik jellemzője a rossz, illetve adott esetben nulla látótávolság, amelyek ellenére a gyakorolt feladatokat ugyanúgy végre kell hajtani. Ilyen körülmények között akár egy csavar, vagy szerszám leejtése is hatalmas fennakadást okozhat, hiszen, ha van is esély az elveszett tárgy megtalálására, mindenképpen hatalmas erő és időveszteséget fog okoznia a keresése.

Mindezen nehézséget fokozza a felszerelés súlya. Csak a sisak közel 14 kilogramm. A teljes szett pedig – a feladattól függően – 40-60 kilo, amihez jönnek még hozzá a szerszámok, amiket a feladatok végrehajtásához a búvárnak magával kell vinnie. Kovács törzsőrmester azért elárulja: a súlyok a parton jelentenek ennyit, a víz alatt már kevesebbnek tűnnek. A súly mellett azonban ott van a vízközeg, vagyis a már említett látótávolság, vagy folyó esetében a sodrás erőssége. Bár azt gondolhatnánk, hogy a felszínről korlátlanul biztosított sűrített levegő korlátlan víz alatti tartózkodást is feltételez, a valóságban reálisan 2-3 óra a maximum, amit egy munkabúvár – feladatot teljesítve – a mélyben tölt.

Tovább nehezíti a búvárok dolgát az a mindenki által ismert tény, hogy víz alatt minden mozdulat kicsit lassabb, kicsit több erőfeszítést igényel. Ezeket a vontatottabbnak ható mozdulatokat ráadásul laikus számára ormótlannak ható kesztyűkben hajtják végre úgy, hogy a különböző szerszámok és szerelési anyagok (csavarok, anyák, alátétek stb.) ugyanakkora méretűek, mintha csak a szárazföldön szerelnénk velük.

A merülő és a szárazföld között mindössze a levegőt biztosító csövek és egy rádiós összeköttetés tart kapcsolatot. A víz alatt magukra maradó búvárokra és a felettük figyelő társaikra hatalmas felelősség hárul, hogy folyamatosan figyeljék a merülők állapotát. Mint beszélgetőpartnerem kifejti, a parton maradók feladata az, hogy minden terhet levegyenek a búvárokról, hogy ők már valóban „csak” a munkavégzésre koncentrálhassanak. Ilyenkor előfordulhat, hogy maga a munkabúvár észre sem veszi azokat a jeleket, egészen apró rezgéseket, sóhajokat, amik alapján társai már tudják: itt az idő visszatérni. „Régóta ismerjük egymást és észre fogjuk venni, hogyha a búvár fárad, kimerült, vagy valamilyen problémája akadt. Halljuk a lélegzetét is. A kommunikációnak köszönhetően tudunk vele beszélni, meg lehet nyugtatni, észre fogjuk venni, hogyha gyorsabban veszi a levegőt, mélyebb levegőket vesz. Utóbbiak egyébként már a feltörő buborékokból is látszanak” – mondja.

Mindez feltétel nélküli kölcsönös bizalmat, illetve folytonos összpontosítást feltételez. A búvárok soha nem vehetnek egy végrehajtást sem fél vállról, nincs olyan, hogy rutin. „Mindent komolyan kell venni. Hiába van, aki ezerszer csinálta ezt, attól függetlenül ugyanúgy hibázhat egy apró dolognál, ami nem tűnik nagy hibának, de a búvárnak nagyon-nagyon kényelmetlenséget okozhat” – teszi hozzá.