A poszttraumás stresszel foglalkozó filmeknek kezd bealkonyulni. Jason Hall bemutatta, hogyan lehet az unalomig fokozni azt, amire nagyon kellene a társadalomnak figyelnie.
Az amerikaiakat még mindig lázban tartja az iraki háború, ám egyre több olyan film készül, amely nem magával a háborúval, hanem annak a pszichére gyakorolt utóhatásaival foglalkozik. A nagy számok törvénye alapján már több a szürke, semmitmondó alkotás a témában, ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a kifejezetten posztraumás stresszel foglalkozó filmek az utóbbi időben egyszerűen nem érik el a nézők ingerküszöbét.
Valószínűleg azon kritikusoknak van igaza, akik ki merték mondani: az amerikaiak a hősöket ünnepelni és nem siratni akarják. Mármint a filmvásznon. Mert a valóság valóban kiábrándító: a híradásokban látott katonák otthon, leszerelve a kutyának sem kellenek, a háborúból magukkal hozott agresszióra nem vevő a kertvárosban senki, ha pedig állást keresnek, maguk is döbbenten néznek a semmibe.
A Thank You for Your Service alaptörténete pontosan ugyanaz, mint a zsáner összes filmjének: a háborús övezet és a kispolgári lét közötti szakadék az ex-katonák számára áthidalhatatlan, legalábbis a hazatérés után mindenképpen az. Olyan konfliktus ez magukon belül, amelyet nem tudnak feloldani, kezelni, a család biztonsága pedig esetenként csak ront, s nem javít a helyzeten. Ez a konfliktus annyira érzékeny és privát, hogy nagyon nehéz filmen hihetően, klisémentesen ábrázolni. Utoljára talán a Billy Lynn hosszú félidei sétájában láthattunk egy jó próbálkozást, igaz, Ang Lee rendező ott nem riadt vissza az abszurd alkalmazásától sem, így filmje hibridként értelmezhető, s nem klasszikus ábrázolásként.
A Thank You for Your Service inkább rontja, semmint erősíti a statisztikát. Nem tekinthető háborús filmnek (a visszaemlékezős jelenetek sem adnak látványt, pusztán a jelen magyarázatául szolgálnak pár perces villanásokban), drámának viszont vérszegény. Adam „Shoe” Schumann és két bajtársa hazatérnek, és megpróbálnak beilleszkedni a társadalomba, amelyből ők sem kérnek igazán, és az sem nagyon belőlük. Egyiküket gyakorlatilag az tartja életben, hogy a barátnője otthon várja. Döbbenete, amikor belép a kirámolt, üres lakásba, elég is ahhoz, hogy a tragikus fordulatot máris a néző elé vetítse. Amikor meglátogatja exét, az csak annyit mond: „menj el!” „Mégis hová mehetnék?” - hangzik a logikus és komor válasz, majd azonnal meg is oldódik a konfliktus, a lehető legrosszabb módon. Schumann őrmester szerencsésebb ennél: szerető felesége és gyermeke várja, ám a problémákat ők sem tudják megoldani. Szerelme hol idegesen, hol megértéssel próbálja férjét visszacsalogatni a való világba (ugyan melyik az?), de a leszerelt katona hibát hibára halmoz. Schumann azért fordul pszichiátria segítségért, mert a szabályok értelmében csak így kaphat segélyt. A történet akkor lesz igazán szívszorító, amikor végre magának is bevallja: segélytől függetlenül is óriási szüksége van a segítségre.
Ha már segély: a film könyörtelenül mutatja be azt a bürokratikus, rideg rendszert, amellyel a veteránoknak meg kell küzdenie ahhoz, hogy megpróbálhassák a visszailleszkedést. A hivatal folyosóján, ahol az állami segítségért áll sorban, Schumann összefut egykori iraki felettesével, aki csak annyit mond: szedje össze magát, ne mutasson rossz példát az újoncoknak. Empátiából jeles. A háborúból hazaért leszereltek vaskos kérdőíveket töltenek ki, nem riadva vissza a hazugságtól sem, hogy valamerről segítséget kapjanak. Amikor főhősünk végre bekerül egy döntésképes emberhez, az közli: nem teheti a lista elejére, hiszen több százezren töltötték ki ugyanazt a kérvényt, így várjon szépen a sorára. A film kétségtelen erőssége ennek a riasztó környezetnek a leglehangolóbb bemutatása.
A Thank You for Your Service mindazonáltal semmit nem ad hozzá a PTSD-vel foglalkozó filmek végtelen tengeréhez, legfeljebb érzékenyebben foglalkozik néhány apró területtel. Jason Hall rendező (aki egyébként az Amerikai mesterlövész zseniális forgatókönyvét írta) érezhetően el akarta kerülni a szirupos megoldásokat. Ez gyakorlatilag sikerült is neki, s ha legalább ennyi energiát fordított volna a közhelyek és klisék kivédésére, talán kaptunk volna egy mélyen elgondolkodtató pszichodrámát, ami, ha nem is alapvetésként, de maradandó emlékként raktározódik el bennünk, filmje ennek hiányában azonban a teljes unalomba zuhan.
Sokszor elhangzott már a PTSD-s filmek kapcsán, hogy a veteránok ennél jobb emlékezést érdemelnek. A filmeseknek talán ideje lenne olyan sztorikat elmesélni, amelyek alapjaiban ábrázolják az emberi lélek egyik legsúlyosabb ellenfelét: a mindennel dacoló, kiábrándult és halálosan csendes magányt. Receptért sem kell a szomszédba menni. 1976-ban egy Martin Scorsese nevű fickó már megmutatta, hogyan kell ezt a történetet döbbenetes erővel ábrázolni.
A film címe Taxisofőr volt.
Thank You for Your Service
(2017)
Rendező: Jason Hall
Forgatókönyvíró: Jason Hall
Operatőr: Roman Vasyanov
Zene: Thomas Newman
Vágó: Jay Cassidy,
Dino Jonsäter
Főszereplők: Miles Teller,
Haley Bennett,
Amy Schumer,
Joe Cole
