Ők is katonaként szolgáltak… (1.)

Nem lehet tudni, hogyan alakult volna az akkor még csak reményteljes tudóspalánta sorsa, ha 1939. február 1-jén nem vonul be a Gubacsi úti laktanyába és nem lesz aztán 2. lovasdandár légvédelmi gépágyús ütegének karpaszományos tüzére. Mindenesetre elvégezte a tartalékos tüzértiszti iskola I. és II. évfolyamát Eszterházán, majd hadapród tűzmesterként, később tartalékos zászlósként védte a hazát. Mint tartalékos tiszt, katonai szolgálatát szakaszosan teljesítette. Részt vett Erdély visszacsatolásában (1940. szeptember) és a délvidéki hadjáratban is (1941. április). Ugyan abban az évben júniustól decemberig harcolt túl a Kárpátokon, később pedig a honi légvédelem szolgálatába állt. 1944. októberétől 1945. júniusáig az Alföldtől a Keleti - tenger partjáig vezetett az útja, majd egy dániai kitérő után 1946. április 21-én lépett ismét hazai földre.

Ami bevonulása és hazatérte között történt, arról Illésfalvi Péter, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmuzeológusa: „Egy tartalékos honvédtiszt háborúja. Dr. Woynarovich Elek légvédelmi tüzér hadnagy amatőrfotói Erdélytől Dániáig, 1940 – 1945” című albumában olvashatunk. A hadnagy – aki fiatal kora óta rajongott a fotózásért – ugyanis megörökített mindent, amit átélt, ami a környezetében történt. „Édes Erdély itt vagyunk” - ez az első fejezet címe. Dr. Woynarovich Eleket ekkor az I. Gyorshadtest 2. lovasdandárjába osztották be egy légvédelmi gépágyú félszakasz parancsnokaként.

Bár a kitűzött célig, Székelyföldig, gépkocsizó ütege nem jutott el, annak nemcsak mindennapi tevékenységét és a katonákat örökítette meg, hanem a gyönyörű tájat is. Annál komorabb képek készültek második bevonulása alkalmával, amikor Magyarország felvonulási területet biztosított a Jugoszláviát lerohanni készülő Wehrmachtnak. Az 1941. június 26-ai mozgósítás értelmében a 2. gépkocsizó dandár csapatlégvédelmét megerősítendő, ismét frontra kell mennie. Ütegét a Dnyeszter – parti Zaleszczykinél közel támadás érte, melynek során birtokba vették a folyón átívelő hidat, bár azt a szovjetek utána felrobbantották.

„A hevenyészett tüzelőállás védelmében lezajlott többszöri közelharcban Woynarovich is részt vett. Helytállásáért 1941. augusztus 25-én megkapta a Magyar Koronás Bronz Érdemrendet hadiszalagon, kardokkal” – írja a krónika. Ezúttal szilveszter napján tért haza, majd légvédelmi gépágyús szakosztálya hátországi szolgálatot teljesített, többek között a Tisza-híd védelmében, a Vértesben, a Balaton térségében, a Budapest felmentésére irányuló „Konrad” fedőnevű hadművelet támogatásában.

Továbbra is rendületlenül dokumentált mindent, amit csak tudott. Illésfalvi Péter így ír erről: „Hogy csatatéren a harc milyen, azt a fénykép szinte sosem árulja el nekünk. Egész egyszerűen azért, mert nem születnek ilyen felvételek. Harc közben az emberek nem fényképeznek, s most ne számítsuk ide azt a tényleg nagyon kevés fotót, amelyről biztosan tudjuk, hogy az első vonalban készültek, vagy roham alatt. Szóval: harc közben a katonák harcolnak. Futnak, kúsznak, ugranak, lőnek, zihálnak, leroskadnak. Megsebesülnek, ölnek, vagy megöletnek. De azok a fotográfiák, amelyek ez előtt, vagy után készültek, már nagyon beszédesek lehetnek. S ez alapján azt állítom, hogy Woynarovich hadnagy igen súlyos ütközeteknek volt a szemtanúja, átélője az Alföldön és a Dunántúlon, s hogy amit megörökített, az páratlan”.

Képein láthatjuk a háború pusztítását, a „békés” mindennapok történéseit, a tájat és mindenekelőtt magát az embert, a harcolót, a szenvedőt, a vidámat, az áldozatot, a túlélőt. Ismeri a gyász érzését is: egyik bátyját, dr. Woynarovich Istvánt, aki a 23. könnyű tüzérezred tartalékos főhadnagyaként teljesített katonai szolgálatot, 1943. január 19-én, hadifogságba esésének másnapján, tiszttársaival együtt agyonlőtték a szovjetek. (Ilyen esetben a fiú hozzátartozót fél évig nem hívták be katonának. Ezt a lehetőséget kihasználva a hidrobiológus Humboldt - ösztöndíjat kért, és egy évet a berlini egyetemen töltött).

Dr. Woynarovich Elek hadnagyot, aki akkor már ütegparancsnok volt, 1945. február 27-én légvédelmi tüzértiszti továbbképző tanfolyamra vezényelték Németországba. Közben változtak az idők és őt a tanfolyam befejezése után azzal a feladattal bízták meg, hogy viselje gondját annak a századnyi 14-17 éves magyar fiúnak, akiket a Német Birodalomba szállítottak. A hadnagy ettől kezdve életcéljának tekintette, hogy megmentse ezeket a őket sorsuk beteljesedésétől, vagyis attól, hogy ágyútöltelékké váljanak. „Nagyon érdekes” – mesélte egyszer a professzor maga - „hogy a magyar leventéket úgy tartották számon, hogy az SS utánpótlása. Egy alkalommal az angolok meg akartak győződni arról, hogy vércsoportjuk be van- e tetoválva a karjukba. A vizsgálatot elrendelő százados csodálkozott, és azt kérdezte: Maguk ezekkel akarták megnyerni a háborút? Én nem akartam – válaszoltam, csak átvettem felettük a parancsnokságot, és szeretném épségben hazajuttatni őket.”

A humánus professzort, úgyis, mint európai kultúrembert, egész életében becsületesség és kötelességtudat jellemezte. Így cselekedett most is. Amikor a brit csapatok Hamburg felé közeledtek – írja Illésfalvi - a német elöljáró parancsnokság a város védelmére be akarta vetni a főként Zala megyéből származó gyerekeket is. Ezt Woynarovich hadnagy, a század parancsnoka egyértelműen megtagadta. Ekkor új feladatot kapott: Norvégiába kellett eljuttatnia a fiatalokat, akiket segédszemélyzetül szántak a parti ütegek kiszolgálásához. Az utazással is időt nyerünk – gondolta a professzor, amikor ezt vállalta. Elhatározásának kivitelezéséhez társra talált Kovács Mihály tábori lelkész, piarista tanár személyében.

A történtek őket igazolták. Április 28-án bevagonírozták őket. A dániai Fredrikshavnig jutottak. Aztán 1945. májusában „kitört a béke!” Dr. Woynarovich Elek teljesítette küldetését: a fegyverszünetet követőn egy betegségben elhalálozott fiú kivételével az egész századot hazahozta a hadifogságból.

(Egyéb forrás - Kovács Piroska: A petróleumlámpa fényétől a világhírig)