„A hivatástudat, a hivatásszeretet és a szakmai felkészültség a legfontosabb”

„Nem vagyok szentimentális alkat, de ez a mostani születésnap azért elgondolkodtatott. Ilyenkor óhatatlanul is hátranéz az ember, de az ausztrál barátaim azt mondták: ne a gyertyáim számát, hanem az emlékeimet számoljam. Édesapám pedig azt mondta, amikor felköszöntött: nem sok 92 éves embernek van 70 éves kisfia!" – mondja érdeklődésünkre Fodor Lajos. A honvédség 1999 és 2003 közötti vezérkarfőnökét a Hotel Hadikban köszöntötték fel a haderő jelenlegi és egykori vezetői: a nyugállományú vezérezredes július 29-én lépett élete újabb évtizedébe.

Mint a tábornok felidézi, szép emléke szerencsére jócskán akad, miután pályafutása jelentős részét a honvédségben töltötte. „18 éves koromban, 1965-ben vonultam be sorkatonának, miután nem vettek fel a jogi egyetemre, és azt követően végig katona maradtam" – mondja. A sorkatonai szolgálatot a Kossuth Lajos Katonai Főiskola – akkor Egyesített Tiszti Iskola – gépesített lövész szakának elvégzése követte, utána pedig, ahogy ő fogalmaz, „végigjárta a hadiösvényt", hiszen az akadémiai éveket is beszámítva tizenkilenc éven át szolgált csapattisztként. Sőt, az évek során két különböző ezred parancsnokaként is tevékenykedett – Nagyatádon, illetve Lentiben –, ami a Magyar Néphadseregben igen ritkának számított. „Mindenképpen a katonaéletem, de a magánéletem legszebb időszaka volt ez, különösen Lenti. Pedig amikor a feleségem megtudta, hogy oda helyeztek, nagyon nem örült. Azt mondta: apa, nézz a szemembe, és valld be, hogy leváltottak! Lenti akkoriban büntetőhelynek számított, de gyorsan változott a légkör, miután odakerültem. Amikor később Budapestre helyeztek, már a feleségem sem akart eljönni onnan."

„Az a dolgunk, hogy kiképezzük a katonáinkat"

Fodor Lajos hangsúlyozza: a csapattisztként szerzett tapasztalatok nélkülözhetetlennek bizonyultak azután is, hogy 1989-ben a Kiképzési Csoportfőnökségre került, majd további magas beosztásokat látott el a haderő vezetésében. „Hihetetlenül sokat profitáltam ezekből az élményekből. Miután felkerültem a kiképzésre, nagyon rövid idő után szembesültem azzal, hogy innentől fogva vissza kell majd mennem az alakulatokhoz ellenőrizni. Az első ilyen alkalom a szombathelyi dandár egyik gyakorlata volt, ahol már a gyakorlat terveivel is sok probléma akadt, de aligha vettem volna észre ezeket, ha úgymond a Honvédelmi Minisztérium ,küszöbén születek’. Később, már vezérkari főnökként is az érdekelt, hogy az elöljárói intézkedéseket, terveket miként tudják majd a csapatok végrehajtani. Emellett pedig mindig is kiképzés-orientált ember voltam. A csapatoknál a beosztottaimnak mindig azt tanítottam: az a dolgunk, hogy kiképezzük a katonáinkat, megtanítsuk őket mindenre, amire szükségük van a fegyveres küzdelemben, nem pedig az, hogy visszaéljünk elöljárói hatalmunkkal. Az alárendeltek megalázását sosem tűrtem el, és előfordult, hogy tiszteknek is komoly büntetéseket adtam, ha ilyesmit tapasztaltam. A katonákat partnernek kell tekinteni, akikkel együtt oldjuk meg a feladatainkat. Lentiben is így tudtunk komoly változásokat elérni" – mondja.

maradtunk, csak magunkra, a honvédségre és a határőrségre támaszkodhattunk az ország fegyveres védelmében. Ez a helyzet ugyanakkor rengeteg új lehetőséget eredményezett, és ez egy igen mozgalmas időszaknak bizonyult" – idézi fel az akkori korszakot. „A ’90-es évek elején még alapvetően a régi tábornoki kar vezette a haderőt, ez azonban fokozatosan változott. Elkezdtek feljönni azok a fiatal alezredesek, ezredesek, akik már nem a Szovjetunió vezérkari akadémiáján, hanem különböző nyugati – amerikai, brit, német, francia – továbbképzéseken tanultak, és 1996-ban egy új generáció vette át a Magyar Honvédség vezetését. A legnagyobb fordulatot azonban az jelentette, amikor csatlakoztunk a Partnerség A Békéért programhoz, hiszen ekkor már konkrétan körvonalazódott, hogy valóban a NATO tagjai leszünk."

„Mindent megtettünk, hogy megbízható partnerekké váljunk"

A nagy váltás előkészítésében a tábornok is részt vett: az amerikai Nemzetvédelmi Egyetem elvégzését követően a vezérkarfőnök első helyetteseként egyetlen katonaként részt vett a csatlakozási tárgyalásokon, amelyeken Somogyi Ferenc akkori külügyminisztériumi államtitkár vezette a magyar delegációt. Később, már a Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkáraként tagja volt annak a delegációnak is, amelynek vezetője, Martonyi János külügyminiszter aláírta a szövetséghez való csatlakozásról szóló szerződést. „Fél éve voltunk a NATO tagjai, amikor kineveztek a Magyar Honvédség parancsnokává, vezérkari főnökévé, de ekkor még derékig benne voltunk a különböző engedélyeztetési eljárásokban, és igyekeztünk tájékozódni, hogyan is működik a valóságban a szervezet. Mi magunk is tanulva tanítottuk a beosztottakat, miközben elkezdtük kiküldeni a különböző beosztásokba a katonákat, és betagozódtunk a rendszerbe. Úgy gondolom, mindent megtettünk, hogy az első perctől fogva megbízható és egyenrangú partnerekké váljunk. Ha a másik két újonnan csatlakozó országhoz viszonyítunk, természetesen a lengyelek haderejük méreténél fogva is fajsúlyosabbnak számítottak nálunk, de a csehekkel nagyjából egy szinten álltunk" – mondja.

Mint Fodor Lajos felidézi, a szakmai felkészültség és a nyelvtudás mellett az informális kapcsolatok is rengeteget számítottak ebben az időszakban. Akkoriban nagyon sok múlt a személyes kapcsolatokon, baráti nexusokon. „Én például Joseph Ralston tábornokkal, az akkori monsi parancsnokkal kerültem olyan viszonyba, hogy sikerült nála elintéznem olyan személyi kérdést is, amelyet egyetlen másik NATO-vezérkarfőnöknek sem. Ezzel együtt persze akadtak a szervezetben, a régi tagok között, akik olyanokat mondtak: ezek után már sosem lesz olyan a szövetség, mint előtte, de ezeket a megjegyzéseket le kellett nyelni. Azelőtt volt a NATO-nak egy elitklub jellege, de ez a közép-európai országok csatlakozásával és a fokozatos bővítésekkel végérvényesen megváltozott."

Fodor Lajos kiemeli: egyik legfontosabb törekvése a képviseleti rendszer megfelelő tervezése volt. „Sokan kimentek NATO-kvótás vagy nemzeti beosztásokba, aztán amikor hazajöttek, nem kaptak megfelelő beosztást, és emiatt többen kiváltak a rendszerből. Ennek igyekeztem elejét venni. Annak sem voltam híve, hogy – főleg az alezredesi szinttől lefelé – amolyan bérelt helyek alakuljanak ki: etikátlannak tartottam, hogy valaki három-négy év után hazajön, kicsit elmolyol itthon, aztán megint kimegy esetenként ugyanoda. Én ezt nem támogattam, illetve nem is engedtem meg, mert épp az volt a lényeg, hogy minél szélesebbre nyissuk a kaput, minél többen szerezzenek szövetségesi beosztásokban tapasztalatot arról, miként mennek a dolgok a NATO-ban, és utána itthon is építsék tovább ezt a kultúrát. Néhány dologban próbáltuk utánozni az angolszász modellt, de a parancsnoki struktúra és különösen a személyi döntések kérdésében ez nem tudott maradéktalanul gyökeret verni, mindig maradt valamilyen ,kiskapu’, amelyen aztán olyan magyaros módon át lehetett menni. Az ausztrál nagyköveti beosztásomban később megtapasztaltam, hogy mennyire másképp működnek az ilyen dolgok arrafelé" – mondja a vezérezredes.

„Nem mondhattam mást a tábornokaimnak, mint előtte éveken át"

Akadtak emellett más természetű nehézségek is a rendszerváltás után. „A civil kontroll kérdését például túlmisztifikálták, illetve gyakran félreértelmezték. Minden sértő szándék nélkül állítom: ezt a katonák a kezdetektől fogva jobban értették, mint az újonnan érkező politikai vezetés. Az új politikai vezetők mellett gyakran megjelentek az ő hullámaikon helyezkedő, ,szakértő’ katonák, akik közül sokaknak fogalmuk sem volt a katonai vezetésről, mert korábban nem olyan beosztásokban szolgáltak, mégis meg akarták mondani a katonai felső vezetésnek a ,helyes irányt’. Sajnos esetenként sok kárt okoztak" – idézi fel Fodor Lajos.
„Csak Lőrincz Kálmán tábornokot tudom idézni: minden vezérkari főnöknek megvolt ezen a téren a maga keresztje. Rajtam is próbáltak például annak idején a miniszterelnökre hivatkozva átverni személyi kérdéseket, és akkor, az adott pillanatban kellett hozzá lélekjelenlét, hogy az ember ellenálljon a nyomásnak. Akadtak nagyon meleg pillanataim nekem is, amikor azonnal kellett döntenem, hogy bevállalok-e valamit, vagy sem…"

A tábornok hozzáteszi: természetes, hogy a politikai vezetés határozza meg a haderő feladatait, fejlesztési irányait, de a „szakmát" a katonák képviselik, és ők azok, akik meg tudják mondani a politikai döntések hatásait, következményeit. „2002 őszén hasonló volt a helyzet, amikor az újonnan hivatalba lépett honvédelmi miniszter másképp látta megvalósíthatónak a haderő átalakításáról szóló országgyűlési határozatokat, ami aztán az én távozásomhoz vezetett. Én nem mondhattam mást a tábornokaimnak, mint előtte éveken át. Éreztem, hogy ezeket a feladatokat már nem velem kívánják megoldani, de végül ez a helyzet békésen megoldódott."

„Sosem értettem az irigy parancsnokokat"

Fodor Lajos később ausztrál nagykövetként tevékenykedett, majd 2010-től ismét visszatért a Honvédelmi Minisztériumba közigazgatási államtitkárként. Jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium NATO Veszélyhelyzeti Tervező Bizottság szállítmányozási csoportjának nemzeti képviselője. Ebbéli minőségében rendszeresen találkozik a Brüsszelben szolgáló katonákkal is, de természetesen emellett is ezer szál fűzi a honvédséghez napjainkban is. „A fiatal tiszteknek azt tanácsolom: a hivatástudat, a hivatásszeretet és a szakmai felkészültség a legfontosabb. Mindent tanuljanak meg, amit meg lehet tanulni az adott szakterületen. Szintén nélkülözhetetlen a nyelvtudás. Ha pedig valaki vezető beosztásba kerül, annak gondoskodnia kell a beosztottjairól, hiszen egy parancsnok csak akkor lehet sikeres, amennyiben jól felkészült, okos teammel veszi körbe magát. Sosem értettem azokat az irigy parancsnokokat, akik féltek náluk okosabb embereket maguk mellé venni. Az ember ugyanis nem polihisztor – akkor tud az lenni, ha jól összeválogatja a csapatát, és mindenki hozzáadja a tudását a munkához. Másik kérdés, hogy a vezető miként szintetizálja ezt a maga tudása és tehetsége alapján, és vezérkarfőnökként miként tudja ezt képviselni a politika előtt. Hiszen a vezérkarfőnök fél lábbal mindenképpen a politikában van" – összegzi a vezérezredes. „És természetesen a tanulás mellett sok-sok kitartásra és szerencsére is szükség van. Én is biztos, hogy éppen a megfelelő időben voltam a megfelelő helyen."

Fodor Lajos elmondja: 70 évesen is aktív életet él, kiegyensúlyozottságához pedig nagyban hozzájárul két felnőtt, mára szintén sikeres pályát befutott gyermeke, unokái, illetve jogász felesége. Az aktív élet szó szerint értendő. „Baráti körben a mai napig hetente kétszer teniszezem, és ugyan lovagolni ma már nem szoktam, hétvégenként mindig igyekszem eljárni úszni is. Bár az idei Balaton-átúszás most kimaradt, pedig terveztem egy jubileumi hetvenest arra is."

Fotó: Tóth László