Aki ötezer kilométert fut egy évben…

Ezt a húsz országból benevezett versengők között nyújtott, szinte emberfeletti eredményt „katonához méltó kitartással, kiváló teljesítménnyel" érte el a Honvéd Sportegyesületek Országos Szövetsége (Hososz) és a Honvéd Auróra Sportegyesület (HASE) színeiben ifjabb Sárosi Gyula alezredes, az MH Vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Objektumüzemeltető Igazgatóság II-es objektumüzemeltető osztályának vezetője – mondták róla elismerően elöljárói és sporttársai.

Sárosi Gyula ehhez azt fűzi hozzá, hogy munkahelye „kiemelten elismeri" sportteljesítményét, aminek természetesen roppantul örül. Hasonlóképp hálásan emlegeti a sportklubot is, amely a hajdani híres katonafutók egyesületéből jött létre e honvédhagyomány gyarapítására. A HASE mellett tagja a civil Unix SE-nek is, amely életre hívta az Egyesület a Magyar Ultrafutásért (EMU) elnevezésű szervezetet.

Természetesen a családról is beszélgetünk. Kiderül: az idősebbik Sárosi Gyula, azaz az édesapja is katonatisztként szolgált, és sportbarát ma is, tevékenyen támogatja ultrafutó fiát.

„A teljesítményeimet a családomnak, a klubomnak s a munkahelyemnek is köszönhetem, nemcsak magamnak – mondja Gyula. – Elkél a támogatás, hiszen egy edzőcipő 20–30 ezer forint, ezer kilométerenként cserére szorul, én pedig évente 4–5 ezer kilométert futok. A nevezési díj is borsos, nemkülönben a logisztikai biztosítás. No és az idő! Edzésképpen átlagosan heti száz kilométert teljesítek, ami cirka 8-10 órát vesz igénybe. Ezt nem sínyli meg a családom, ugyanis úgy edzek, hogy 6–7 éve futva járok be a munkahelyemre. A három kisgyerekem, illetve a regenerálódás szükségessége miatt csak három-négy nagyobb versenyt vállalok évente".

Ez – mi tagadás – így sem csekélység.

Mit nyújt ezért az ultrafutás, mi táplálja a versenyvágyat? S egyáltalán: hogyan kezdődött? – teszem fel a kérdést.

„Gyerekként cselgáncsoztam, főiskoláskoromban testépítést folytattam. Tizenhét évvel ezelőtt – fogadásból – futottam le az első maratonomat. Időközben ráéreztem az örömeire, megszerettem a futósportot s ágait.

Merthogy van – az ókori görög példa nyomán 42 kilométeres – maraton, azután következnek az egyre keményebb fokozatok: a szuper- és a különböző távú ultramaratonok. Az első alkalommal 2006 végén indultam egy hatórás ultrafutóversenyen, amelyen feltámadt bennem az az érzés, ami azóta is hajt: még többet kipróbálni, elérni; megtudni, vajon mi a végső határ! Szintén abban az évben teljesítettem az első „Iron Man"-t, majd ezt négyszer egymás után megismételtem. 2010-ben, némi ultrafutó-tapasztalattal, a Bonyhádon megrendezett dupla távú „Iron Man" -világbajnokságon is kipróbáltam magam, ahol 7,6 kilométer úszás, 360 kilométer kerékpározás, valamint 84,4 kilométer futás volt a táv. Még abban az évben végigfutottam a Bécs−Pozsony−Budapest Szupermaratont is."

A saját határaink efféle feszegetése öngerjesztő folyamat. Veszélyeket rejt magában – vetem közbe.

„Igen, de csak az egészség ésszerű keretein belül vetem magam minél nagyobb próbatétel alá. Úgy látom, nekem az ultrafutás a legtesthezállóbb" – mondja.

Visszatérve e műfaj motivációs köréhez, azt fejtegeti Sárosi Gyula, hogy elsősorban a kihívás és a harci szellem („mire vagyok képes, nem adom fel, bizonyítok") ragadja meg az embert, azután az önbizalom, önbecsülés, türelem, fegyelem, kitartás − egyszóval, olyan fontos tulajdonságok, amelyek nemesítik a személyiséget, s amelyekre nagy szükség van a katonai szolgálatban is.

„Szeretek küzdeni, s ezt békés módon megtehetem – ez a varázslatos benne. Erre készítem föl magam, 120 százalékosan és elsősorban lelkileg, szellemileg. A mentális edzést már a felkészülés során is folytatom, folyton ez jár bennem. Fejben végigviszem a versenyt. Aztán már majdnem mindegy, hogy 50 kilométert teszek meg vagy kétszázat, főleg ha hat-nyolc órája futok. A következő órák már maguktól „futnak"…

Kézenfekvő a kérdés: mi e sportág lényege?

„Első különlegessége, hogy ebben én fiatalnak számítok, az átlagéletkor ugyanis 50-60 év, de szép számmal futnak hetvenesek is… Negyven-ötven ezer kilométer, normál esetben 10-15 aktív év kell ahhoz, hogy az ember ultrafutóvá váljék. Az ultrafutás a maratoninál hosszabb távok teljesítését jelenti, amellett, hogy ez egy életforma számomra. Vannak fix idős változatai is, ezek lehetnek 6, 12, 24, 48 órás, illetve hatnapos versenyek. Itt a fő szempont a pályán maradás, a teljesítés. A rajttól a célig minél több kilométert kell elérni adott idő alatt − tehát lényeges, hogy minél kevesebb időt vegyenek igénybe a létszükségletek (evés, ivás, alvás). Futás közben akár beszélgethetek is, hiszen gyakran ketten-hárman futunk együtt. Az evés-ivást úgy oldom meg, hogy afféle gyors gyaloglással haladok, s közben belapátolom a könnyen megemészthető ételeket, akár egy komplett ebédet. S persze rengeteg folyadékra van szükségem. Mindennek a logisztikai hátterét édesapám és a barátom segítségével biztosítom."

Ugyanezen a 48 órás versenyen Sárosi Gyula tavaly 255 kilométert teljesített. „Ez inkább tapasztalatszerzés volt" – mondja, majd hozzáteszi: „Ennek birtokában vágtam neki újra, de nem a hatnaposnak, mert ahhoz még túl fiatalnak érzem magam, hanem a 48 órásnak. Az idei versenyre úgy mentem, hogy elérem a 300 kilométeres álomhatárt. A negyvenedik órában tudtam meg, hogy 308 kilométer a korosztályos rekord, de akkor már nem volt bennem annyi erő, s fejben sem arra álltam rá az elején…"

Rávághatjuk: sebaj, majd jövőre! Ámbár Sárosi alezredes nem ilyen. Még e hónap végén harmadik alkalommal szeretné körülfutni a magyar tengert – ez a 212 kilométeres Ultra Balaton. Jövőre pedig egyik legnagyobb álmát, a Sparthatlant szeretné valóra váltani. Ezen Athénból Spártába kell eljutni 246 kilométer leküzdésével. Ez talán a legrangosabb és legnehezebb ultrafutóverseny a világon.

Ifjabb Sárosi Gyula már készül rá.

Fotók: Sárosi Gyula magánarchívuma