Még most is a magasban

Lehetetlen vállalkozás egy cikkben összefoglalni Simon László életét és életművét, élményeiről már nem is beszélve. Több mint másfél órát beszélgettem vele veszprémi lakásában, ám valahogy olyan érzésem volt: szinte csak apróságokat tudtam meg róla és szeretett hivatásáról.

Simon László Ózdon született és igen fiatalon, a bánrévei repülőtéren kezdte a szakmát ejtőernyők hajtogatásával. Ilyen jellegű előképzettséggel természetesen ejtőernyős-katona lett belőle: repülőgép-technikus volt, majd 1971-ben került át a szolnoki ejtőernyős-szolgálathoz. (Érdekesség, hogy ott az a Tóth Mihály −jelenleg nyugállományú törzszászlós − tanította be, aki tavaly, nyolcvanéves korában hajtotta végre a 2500. ugrását.) A katonai ejtőernyőzés élő legendája annak idején az ejtőernyős hadsereg-válogatottba is bekerült, s természetesen a német és szovjet importból származó ejtőernyők beugrása is sokszínű feladatai közé tartozott.

„Még a pilótaernyőket is be kellett ugrani, ezeknek viszont nagyon mély volt a merülésük, éppen ezért földet érés közben sokan eltörték a lábukat. Sajnos tragédia is történt… noha bármelyikünkkel megtörténhetett volna, Gál István húzta ki a fekete golyót. Az NDK-ból kapott gyakorlóernyőket ugrottuk be: a nyitás pillanatában a combzár kinyílt, és hatszáz méteres magasságból zuhant le… Később kiderült: selejtes sorozatú ernyők voltak, sok hibás darabbal" – emlékszik vissza Simon László.

„Kísérlet volt, kipróbáltuk mire vagyunk képesek. Ez a magasság még úgy-ahogy elment, bár nem volt jó a közérzetünk. A kecskeméti repülőkórház orvosai aztán kiértékelték az eredményeket. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben még részt vehettem" – meséli az ejtőernyős-legenda.

Aktív karrierje sajnos szó szerint némi gubanccal záródott: mint mondja, Sárváron, egy vándortáborban teljesítette volna az utolsó ugrásokat.

„Kiszámoltam, hogy még négy ugrás lesz hátra a pályafutásomból. Akkor azonban az egyik ugrásnál összegubancolódott az ernyőm, le kellett oldani és tartalékernyővel kellett lejönnöm. Azt dünnyögtem magamban: nem bírta volna már ki azt a négy ugrást? Mondjuk valahol be kellett fejezni, nem szabadott volna tovább erőltetni" – eleveníti fel kissé szomorkásan a történteket.

Sok szép emléke között – például ő ugrott először hőlégballonból, és a Szolnoki Repülőmúzeum alapító tagjai közé tartozik – akad egy nagyon keserű is: barátja, bajtársa és voltaképpen felfedezője, Hüse Károly − (arcképe Simon László szobájának emlékfalán, a bal oldali képünkön látható) − tragikus haláláról a mai napig nem tud érzelmi felindultság nélkül beszélni.

„Egy szolnoki edzőtáborban, 2000 méteres stílusugrásnál a nyitás pillanatában meghibásodott az ejtőernyő kupolája. Az ilyesmi előfordul. Az ernyő szabálytalan nyílása esetén az áramlás is szabálytalanná válik, ezért ilyenkor az ernyőt mindig le kellett oldani. A vállrészen volt két csat, az ember leoldotta, a kupola elszállt, aztán nyitottuk a tartalékernyőt. Karcsi azonban nem oldotta le, hanem maga mellé dobta. A szabálytalan áramlás miatt a tartalékernyő nem tudott belobbanni, és tulajdonképpen két, félig telített ernyővel ért földet. Már akkor látszódott, hogy nagy volt a merülősebessége. Emlékszem: fehér sisakja leszakadt a fejéről és nagy ívben elrepült. Furkó Kálmánnal együtt vittük be a kórházba, ahol azt mondták, nincs mit tenni… nála kezdtem a szakmát… nagyon közvetlen barátom volt"  – mondja halkan.

Manapság Simon László visszavonultan él, emlékeit és a magyar katonai ejtőernyőzés történetét rendszerezi, kutatja és rendszeresen publikál, valamint lektorként is közreműködik különböző kiadványoknál. No és persze időnként ablakához lépve visszainteget a mentőhelikoptereseknek, akik ma is pontosan tudják, ki lakik a 17. emeleten…

Fotó: Szolnoki Repülőmúzeum és a szerző