Rabul ejtő hullámformák

Egy jól felszerelt katonai rádióállomás igen sajátos helyszíne minden laktanyának. Egyrészt sok a helyiségeiben a furcsa, másutt - azaz a civil életben - nem igen látható műszaki eszköz, másrészt a berendezések révén a helyszínre hozható a nagyvilág szinte bármely történése. Ugyan nem túl felemelő, de ilyen például a szomszédságunkban zajló háború, annak minden borzalmával, brutalitásával és szürrealitásával egyetemben. De ugyan így joggal említhetnénk a Kínai Nemzetközi Rádió esti magyar nyelvű adásának „kémügyileg” erősen talányos és aggályos nyelvleckéit, a számláló állomásokat (spy number station), vagy éppen a Brit Királyi Légierő (RAF) időjárás jelentő szolgálatát.

Mindezen tények említésének az az apropója, hogy a minap a Magyar Honvédség szentendrei laktanyájának rádióállomásán járt - másodszorra - a gazdagréti Mechatronikai Szakközépiskola diákságának jelentős része. A kapcsolatunk kezdete amúgy még a télről datálódik, minek nyomán Száraz István mint a klub elnöke együttműködési szerződést írt alá a tanintézmény igazgatójával. A srácokat a szigorú beléptetés után Imre Gábor alezredes rendezte sorokba, majd kollektíve fel- helyesebben benyomultunk az Altiszti Akadémia tetején lévő álcahálós bázisra - ahol ugyan szűken, de egy szobában mégis elfért mindenki.

Látszólag egyszerű kérdés, valójában mégis nehéz: mivel kössük le harminc kíváncsi fiatalember figyelmét úgy, hogy mégse kezdjenek öt percen belül szunyókálni? Tapasztalataink szerint a katonai múltunk felidézése az egyik olyan terület, amely még mindig valamiféle közös nevezőt jelent számunkra. Természetesen egy adó-vevőkkel meghintett környezetben nem feltétlenül a kalandozások korszaka a legjobb indítás, de például a Magyar Királyi Honvédség 1920 után, fedett módszerekkel életre hívott híradásszervezése már kellően felkelti szinte mindenki figyelmét. Utóbbi ugyanis nem csak rejtélyes (ez volt az úgynevezett Konzervtechnika-fedősztori 1921 és 1924 között), hanem egyben a Trianonban megnyomorított katonai elit túlélőképességéről és furfangjáról is tanúbizonyságot tesz.

A másik, ténylegesen elgondolkodó tekinteteket teremtő történet az akkori idők mérnökkari tisztjeinek az előrelátása. Ők ugyanis 1925 táján úgy alkották meg a jövő (1935-40 környékén majdan létrehozandó!) katonai rádióinak műszaki specifikációit, hogy azok akkor, azaz tíz-tizenöt esztendővel utóbb ténylegesen is helytállónak bizonyultak. Az persze más kérdés, hogy hiába voltak a pazar készülékek, ha a haza financiális viszonyai okán képtelenségnek bizonyult belőlük eleget gyártani, illetve nem jutott biztos anyagi forrás és szükséges idő a személyzet gondos kiképzésére. Mivel tudjuk, ahogy a jóból, úgy a múltból is megárt a sok, így a jelent is feltártuk vendégeinknek. Kifejtettük, hogy a „kütyüknek” milyen szerepe van és lesz a jövő civil és katonai rádiózásában. A pár dolláros digitális SDR vevő például igen nagy érdeklődést keltett, hiszen e, mindössze két gyufásdoboz méretű szerkezet kis kiegészítéssel és egy korszerű számítógéppel együtt dolgozva - illetve ami legalább ennyire lényeges: kellő szakértelemmel kezelve - gyakorta többre képes, mint némelyik, ultramodernnek hazudott és sok-sok pénzért vesztegetett csodarádió...

A diák folyton enne - így amíg a társaság egyik része dél felé ebédelt, a másik tájékoztatást kapott arról, hogy miféle lehetőségek nyílnak számukra a honvédségen belül. Aztán persze mindez lezajlott fordítva is. Délután pedig eljött a „babrálás” ideje, amikor végre meg lehetett tekergetni egy csomó berendezést. Igaz, a bőrünkből ekkor sem tudtunk kibújni, így amolyan színesítésnek közben felelevenítettük Richard Sorge, Max Clausen és Eli Cohen rádiós (hírszerző)ügyeit a múltból - példázva azt, hogy egy-egy bátor ember olykor igenis képes befolyásolni a történelem menetét...

Zárásnak pedig egy gondolat. Van ugye ez a híres „igazság”, mely szerint „a mai ifjakat a kütyüzésen túl nem érdekli semmi". Kár lenne feledni, akik ezt a „tényt” napi szinten hangoztatják, azok gyakorta előszeretettel siklanak át a fölött, hogy maguk is voltak efféle - értsd: ifjúi - állapotban, s az ő életükben is léteztek „kütyük”. Igaz, azokat anno „nyugati jellegű elhajlásnak” (rockzene), a hanyatló kapitalizmus majmolásának (farmerek és egyéb öltözetek), feltűnősködésnek (a hatalmat bosszantó kitűzők) és céltalan életvitelnek (ücsörgés és lődörgés a gangon, az aluljárókban és a tereken a barátokkal) hívták.

Mégis felnőttünk, s idővel felelős poszton álló katonák, iskolaigazgatók, tanárok, orvosok, mérnökök - egyszóval tisztességes emberek lettek „belőlünk”. Mi hiszünk a fiatalságban, mert a visszaigazolások - esetünkben például a Mechatronikai diákságának érdeklődése, lelkesedése, nyílt tekintete - azt jelzi, megéri a bizalom, a törődés és a tudás átadása. (A miheztartás végett: fél tízre jöttek és fél háromkor szinte szó szerint úgy kellett őket kitessékelni a kaszárnyából...) Egyszer a jelenlegi ifjak fognak - ha nem is feltétlenül a rádiókhoz ülni - de olyan gépeket tervezni, melyek előre viszik, pláne esetleg megmentik az életünk.

Ennél meg mi kell több?!