Régmúlt idők karácsonyairól

Az ezredik esztendő decemberének huszonötödik napja például az egyik
legnevezetesebb fordulópont volt a magyarság történetében. 1000.
december huszonötödikén (más vélemények szerint néhány nappal később.
1001. január elsején) koronázták ugyanis királlyá Géza fia István
fejedelmet. A kereszténységre áttérő magyar népnek ugyanis – ha
független akart maradni – koronás királyra volt szüksége, akit Európa
szuverén uralkodói magukkal egyenrangúnak ismernek el. István II.
Szilveszter pápától kért és kapott koronát. A kortársak közül ugyan
sokan úgy vélték, hogy III. Ottó német-római császár “kegyelméből és
bíztatására." E két vélekedésben nincs semmi ellentmondás, hiszen
azokban az években a pápa és a császár Rómában időzött, és együtt,
teljes egyetértésben irányították a kereszténység ügyeit. Mindenesetre
tény, hogy a megkoronázott I. István nem lett sem a pápa, sem a császár
vazallusává. Életműve a bizonyíték erre.

Nevezetes karácsony
volt az Árpádok korában az 1162. évi. December 25-én szabadult ki
ugyanis börtönéből – III. Sándor pápa hathatós közbenjárására – Lukács,
Esztergom érseke, és még azon a napon vissza is került a rácsok mögé.

A
főrangú családból származó Bánffy Lukács – előbb egri püspök, majd
haláláig (1181) esztergomi érsek, a magyar egyház prímása –
egyházfőként és politikusként (a királyi tanács tagjaként) egyaránt
korának meghatározó személyisége volt. A párizsi egyetemen tanult,
szerfölött művelt, szigorú erkölcsű, aszkéta hajlamú férfiú
főpapi-politikusi tevékenysége során a gregoriánus elvek
tántoríthatatlan híve volt. Azaz nem volt hajlandó elismerni a világi
fejedelmek uralmát az egyház fölött. Ezzel együtt, hűséges maradt a
törvényes magyar uralkodóhoz. A Szent István örökébe lépő Árpádok
között azokban az években hatalmi harcok dúltak. II. Géza királyt
(+1662) már életében le akarta taszítani a trónról két öccse, László és
István – ellenkirályként II. László és IV. István. Amikor azután II.
Géza ifjan meghalt, a magyar király megkoronázására egyedül jogosult
Lukács érsek a kijelölt utódot, Géza tizennégy éves, István nevű fiát
koronázta meg (III. István). És semmiképpen nem volt hajlandó
megkoronázni az időközben tényleges hatalomra jutott, a magyar főurak
többsége által támogatott, II. László ellenkirályt. Amikor pedig
helyette megtette ezt a kalocsai érsek, Lukács kiátkozta az
ellenkirályt is és Kalocsa érsekét is. A feldühödött László ekkor
börtönbe csukatta a magyarországi egyház prímását. A pápa sürgetésére
azonban kénytelen volt szabadon engedni őt, 1162 karácsonyán. A
börtönéből szabadult Lukács érsek azonnal berontott abba a templomba,
ahol II. László ellenkirály környezetével együtt éppen a karácsonyi
szentmisét hallgatta. Letépte az oltárdíszeket, és újra kimondta II.
Lászlóra az egyházi tilalmat. Ellenkezés esetén pedig halálos átokkal
sújtotta az ellenkirályt. Vakmerő tette után azonnal visszakerült
börtönébe.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy amikor néhány héttel a
vázolt események után – 1163 januárjának közepén – hirtelen elhunyt II.
László ellenkirály, a középkori krónikás ezt annak tulajdonította, hogy
megfogant rajta az átok, amellyel Lukács, Esztergom érseke sújtotta.

Lapozgatva
a krónikát, kiderül, hogy bizonyos korokban nem ritkán zavarták meg
hadi események karácsony ünnepét. A Rákóczi-szabadságharc idején
például egymást követték a háborús karácsonyok. 1703. december 24-én
Károlyi Sándor kuruc tábornok seregével Pozsony fölött átkelt a Morava
folyón és rohammal elfoglalta a Bécs védelmére épített marcheggi
sáncokat. 1704. december 26-án a Rákóczi vezette kuruc seregek
Nagyszombatnál csatát veszítettek Heister császári tábornagy hadával
szemben. Aligha volt jó és szép karácsonyuk a Soproniaknak 1705-ben.
December 24-én ugyanis Bottyán János kuruc generális hozzákezdett a
város ostromához.

Közel százötven évvel később, 1848. december
25-én, Józef Bem honvéd tábornok hadteste felszabadította Kolozsvárt. S
a sors már csak ilyen: 1918. december 24-én a román hadsereg bevonult
Kolozsvár városába. December 26-án pedig megjelent I. Ferdinánd román
király dekrétuma Erdély és Románia egyesítéséről.

Végül pedig
álljon itt egy karácsonyi hadi esemény a XX. század második feléből:
1979. december 26-án a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba.

Szívesebben
olvas az ember arról, hogy hajdan karácsony napjaiban békekötések is
születtek, fegyverszüneti egyezmények is megköttettek. Karácsonykor
kötött békét egymással Mária Terézia és II. Frigyes porosz király
(1745. december 25., Drezda), illetve Ferenc császár és király,
valamint Napóleon császár (1805. december 26., Pozsony). A napóleoni
háborúk idején köttetett meg egy fegyverszünet is, amelyet
Franciaország és Ausztria megbízottjai írtak alá 1800. december 25-én,
a felső-ausztriai Steyrben.

Az idők folyamán nem egy közéleti,
illetve kulturális esemény esett éppen a karácsonyi ünnepi napok
valamelyikére. 1822. december 26. például az első magyar operabemutató
dátuma. Kolozsvárott bemutatták Ruzitska József: Béla király futása
című operáját. 1856 karácsonyán pedig (december 24-én) Pest utcáin
kigyulladtak az első gázlámpák.

A XIX. század második felében,
két jelentős polgári nap születésnapja is karácsonyra esett. 1869.
december 25-én megjelent a Reform című polgári liberális lap első
száma, Rákos Jenő szerkesztésében. 1878. december 25-én pedig megindult
Magyarországon az első igazi tőkés üzleti alapokra épített lap, a Pesti
Hírlap, a Légrádi testvérek kiadásában.

Volt idő, amikor nagy
visszhangot keltett egy-egy Budapesten megjelenő lap karácsonyi száma.
Az 1935. december 25-én megjelent Esti Kurírban például politikusok,
tudósok, írók, világi és egyházi vezetők nyilatkoztak a polgári
szabadságjogok mellett – a Gömbös-kormány ellen. Néhány évvel később a
Népszavának két karácsonyi száma is híressé lett. Az 1941. december
26-án megjelent lapszám cikkeit – az antifasiszta nemzeti összefogás
jegyében – tekintélyes polgári politikusok, írók, művészek,
szociáldemokraták és kommunisták írták. Az 1942 karácsonyán (december
25.) utcára került számban pedig – A holnap Magyarországa felé címmel –
Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Györgyi Albert, Szekfü Gyula és mások
írtak cikkeket.

A terített asztal, az átlagosnál bőségesebb
étkezés része volt a régmúlt karácsonyoknak is. Annál is inkább, mert
azokban az időkben karácsony előtt négy héten át tartott az ádventi
böjt, amikor a szerda és péntek voltak a böjtös napok, és amikor tilos
volt melegvérű állatok húsát fogyasztani. A böjt a katolikus Európában
kötelező volt mindenki számára, kivéve a hét éven aluli gyermekeket, az
aggastyánokat és a betegeket. Böjtös napokon az emberek főleg halat,
tésztaféléket, tejet, tejterméket és tojást ettek. A böjt után persze
nagy lakomákkal kárpótolták magukat – már aki tehette. A középkor
embere egyébként mást és másként evett, mint mi. Az emberek túlnyomó
többsége korán kelt, ezért délelőtt tíz órakor volt az első étkezés, az
ebéd. A vacsorára pedig este hat óra körül került sor. Csak nagyjából a
XV. századtól kezdett általánossá válni a napi háromszori étkezés. A
húsétel volt a legtöbbre becsült táplálék, annál is inkább, mert a
középkor európai embere nem ismerte például a rizst, a burgonyát, a
kukoricát. A húsételre visszatérve: az átlagember a különféle halak és
a szárnyasok mellett leginkább a disznóhúst fogyasztotta. Szerették a
sózott és a füstölt szalonnát, a füstölt húst, a hurkát és a kolbászt,
valamint a különféle pástétomokat. Az előkelők, illetve a vagyonosok
étele volt a hizlalt szarvasmarha húsa és a vadhús, de a főúri
konyhákban sütöttek, főztek darut, hattyút, pávát, nyulat – és még
sorolhatnánk. Igen kedvelt volt a libahús. A franciák például
karácsonykor hagyományosan a hízott liba pecsenyéjét ették.

A
források sokasága tanúsítja, hogy a királyi, fejedelmi és főúri
asztalok – valamint a tehetős polgárság asztalai – roskadoztak a
bőséges étkektől. Álljon itt egyetlenpélda a bőség szemléltetésére.
Tóth Béla: Magyar anekdotakincs című művébe olvashatjuk a következőket.
Báthori István lengyel király 1576. október másodikán meghált az egyik
poroszországi városban. Azon az estén vacsorát adott, és azon a
vacsorán elfogyott 28 ökör, 92 birka, 300 csirke, 18 lúd, 3 tonna só,
10 oldal szalonna, 1 tonna vaj, másfél szekér liszt, 18 szekér zab (a
vendégek lovainak) 16 veder magyar bor és must, 80 veder sör. (A veder,
mint régi űrmérték 11, 3 liter – Gy. L.)

Régóta szép karácsonyi
szokás az ajándékozás. Nos, ember aligha lepődött meg jobban karácsonyi
ajándékon, mint Esterházy Miklós huszár hadnagy – a későbbi nádor,
családja hercegi ágának megalapozója – azon, amelyet egy szép és ifjú
özvegytől kapott. Történ mindez valamikor a XVII. század tízes éveiben.

Azokban
az időkben szokás volt a magyar főnemesi udvaroknál, hogy karácsonykor
a főúr összehívta haza népét és megajándékozta őket. Ez történ Munkács
várában is azon a karácsonyon, amelyen az ifjú és szép Dersffy Zsófiát
– a néhány hónappal korábban elhunyt, vagyonos Mágochy Ferenc
felső-magyarországi főkapitány özvegyét – állták körül udvarának belső,
bizalmi emberei. A nagyasszony sorra szólította és megajándékozta őket.
Már szinte mindenki kapott ajándékot, csak az ifjú, délceg és vitéz
huszár hadnagy, a köznemesi származású Esterházy Miklós nem. Nem is
állhatta ezt meg szó nélkül az önérzetes ifjú, és az özvegy elé lépett.

–
Nagyasszonyom! Úgy látom, hogy itt ma mindenki érdemelt valami
ajándékot nagyságodtól, csak én nem. Jól látom-e, nagyasszonyom?

E szokatlan kitörésre a szép özvegy elmosolyodott.

– Valóban nem kaptál ajándékot, Esterházy Miklós uram? És mond, ha a kezemet nyújtom neked ajándékul, elfogadod-e?

Az
egész országot bejárta e szokatlan karácsonyi ajándék híre. A
nagyasszony és a hadnagy hamarosan összeházasodtak. E házasság révén
lett Esterházy Miklós köznemesből arisztokratává, és így indulhatott el
azon az úton, amelyet végigjárva – tehetségéhez méltóan – országbíróvá,
bányavidéki főkapitánnyá, majd húsz éven át az ország nádorává lett.

Összeállította: Gy. L.