Rémek járnak a rothadó világban

Filmkritika: Spectral

Szöveg: Révész Béla | 2021. október 24. 18:35

Nic Mathieu hazánkban forgatta le Spectral című, faék egyszerűségű munkáját a lidércszerű lényekről és a katonákról, akik harcolnak ellenük. Filmje látványos, s bár semmitmondó, megéri megnézni. A rommá lőtt Budapest például nem mindennapi látvány.

Eredetileg mozifilmnek készült volna, ám végül netflixes munka lett a 2016 decemberében bemutatott Spectral. Bár a streamszolgáltató alapvetően a sorozatokban verhetetlen, vannak elvétve nagy dobásai egész estés filmek tekintetében is. A Spectral finoman szólva sem az.

A történet Moldovában játszódik, ahol a polgárháborúba az örök megmentő USA is beavatkozik, bár nem igazán derül ki a filmből, miért és egészen pontosan hogyan képzelik a jövőt. Nem is annyira lényeges, miután a nagy békefenntartás és rendrakás közepette egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem ők vadásznak, hanem rájuk vadászik valami olyan, amilyennel még senkinek nem volt dolga a harcedzett, torzonborz legények közül. A lidércszerű, szabad szemmel láthatatlan lények néma csendben gyilkolják a katonákat, akiknek semmilyen eszközük sincs a védekezésre. A CIA helyi üdvöskéje a legmodernebb álcázótechnikát gyanítja a dolog mögött, ezért a helyszínre rángatja Clyne doktort, a hadimérnököt, aki találmányaival alapból fenékre ülteti a fegyvergyártókat és a hadsereget. Ha valaki, ő meg tud birkózni a feladattal, ám a derék tudós is csak szájtátva bámulja (speciális optikával) a szellemszerű lényeket, amelyekről a helyiek egyébként alapból úgy hiszik, hogy a háború kísértetei, akik bosszút állni tértek vissza.

Ha az utóbbi lett volna a koncepció, ki is egyezhetnénk vele, a háborús horroroknak nagy piaca van, és igazi unikumnak számítanak. Esetünkben azonban Clyne az első pillanattól kezdve abból indul ki, hogy ameddig nincs tudományos magyarázat a jelenségre, addig minden csak meddő találgatás. ezzel persze előre is vetíti, hogy igenis lesz tudományos magyarázat - a néző nem kis csalódására. A kiszámítható, végtelenségig lebutított történet nem is cifrázza túl a dolgot: a katonák lőnek, a lidércek megjelennek, a katonák meghalnak, a túlélők menekülnek, Clyne pedig sokat töpreng, mígnem egy jelenetben (a kezét bámulva meredten) rájön az egyetlen lehetséges megoldásra. Tádám! Innentől aztán már a világ megmentése a cél, amit 20 perc alatt le is rendeznek, úgy, mintha A holnap határa megoldókulcsának falusi kultúrházas verziójába csöppentek volna bele. A film egyik legnagyobb problémáját éppen ez adja: adott egy remek alapötlet, amellyel sem a forgatókönyvírók, sem a rendező semmit nem tudott és nem is akart kezdeni. A sztoriban olyan lehetőségek rejlettek, amelyekkel egy profi brigád csúcskategóriás mozit tudott volna tető alá hozni - itt sajnos csak az alapok voltak meg, az építkezés elmaradt.

Bármilyen jó a látvány (mert a lidércek támadásai valóban jól eltalált pillanatai a filmnek) éppen az együgyüség miatt kezd a sztori unalomba olvadni. Néhány ponton annyira érezhető a tanácstalanság, ami már a nézőnek is kellemetlen. Az alkotók telezsúfolták ugyan párbeszédes jelenetekkel a filmet, de ezek inkább időhúzásnak tűnnek, semmint valós információt hordozó nézőokosításnak. Ettől a hiány érzete még nagyobb lesz, egészen a következő lövöldözős-menekülős epizódig, ahol a látvány miatt hajlamosak vagyunk tovább nézni a hömpölygő, látszólag ide-oda csapdosó és sodródó alkotást. Mert a látvány annak ellenére is kifejezetten lenyűgöző, hogy a csatajelenetek megkomponálásában sincs semmi eredeti. Klisét és paneltengert látunk, amit csak a valóban egészen eredeti ötlet ment meg attól, hogy ne legyünk morcosak.

Hogy mi hiányzott elsősorban? Az emberi oldal. Zseniálisan lehetett volna ábrázolni, milyen meghasonlást okoz a katonáknak, ahogyan a világ legjobban felszerelt hadseregének minden haditechnikája egy zsák szemétté válik abban a pillanatban, ahogyan egy ismeretlen tényező kerül a történetbe. Ezek a pillanatok azonban vagy hiányoznak, vagy elsikkadnak. A helyi amerikai parancsnok az egyedüli, aki valahogy ezt a problémát is a magának érzi. Kifejezetten szép jelenet, amikor a katonák az új terv után érdeklődnek, ő azonban megkövült arccal, a bukás tudatában csak annyit motyog: nincs terv. Ha Mathieu belepakol a filmbe egy tucat ilyen jelenetet, ha többet foglalkozik a történet emberi oldalával, ha nem helyezi a klasszikus „van egy fickó, aki majd megoldja” koncepciót a kollektív gondolkodás fölé, akkor filmje sem csúszik bele a gyorsan felejthető kategóriába.

Hogy miért ajánlott mindezek ellenére a Spectral? Egyfelől azért, mert tényleg szórakoztató. Még akkor is, ha ezt a szórakoztatást egy akciójáték összekötő jeleneteinek szintjén szállítja. Végignézzük, kicsit megcsóváljuk a fejünket, aztán rájövünk, hogy nem volt ez annyira rossz, sőt, egy sör-mogyoró kombinációval megfejelt estéhez, amikor csak kikapcsolni szeretne az ember, nem is kell ennél töményebb alkotás. Másfelől - és ez nagyon tudja bizsergetni büszke lelkünket - a filmet hazánkban forgatták. Kezdhetünk hozzászokni, hogy ha balkáni, orosz vagy bármilyen olyan város kell, ahol a modern metropolisznak még a látszatát is el akarják kerülni a filmesek, akkor hazánkban forog a kamerájuk. Ne adja az ég, hogy valaha is olyan látványt nyújtson a főváros, mint ahogyan a Spectralban láthatjuk, de tény, hogy a lerombolt, háborús Budapest egészen elképesztő látványt nyújt a filmben.

A Spectral tipikusan az a film, amit nagyon gyorsan elfelejt az ember, de ez nem is zavarja. Egyszer-kétszer nézhető akciócukorka, ami kidolgozatlansága miatt minden drámai lehetőségét kiaknázatlanul hagyta. Okos húzás volt nem engedni be a mozikba, ha úgy történik, gyakorlatilag biztos a bukás. A Netflixen azonban szépen elfér két hasonszőrű társa és egy-egy kiváló sorozta mellett. Tipikus popcorn-mozi, lehetséges mellékhatások nélkül.