Ahol harapni lehet a gyantaillatú levegőt

Honvédségi objektumhoz méltóan a Mátraházai Honvéd Rekreációs Központ jól „rejtőzködik": aki vezetés közben csak egy kicsit is jobban figyel a tájra, mint az út szélére kihelyezett információs táblákra, könnyen elvétheti azt a bekötőutat, amelyen megközelíthető az üdülő; ráadásul az épületeket – főleg tavasszal és nyáron – tökéletesen elrejtik a Mátra több évtizedes-évszázados őshonos tölgy-, és bükkfáinak lombjai, valamint telepített fenyőfáinak örökzöld ágai.

A csaknem nyolc évtizeddel ezelőtt, 1933 karácsonyán átadott üdülőépületek a Mátrában található nyersanyagokból – azaz a vulkanikus eredetű andezitből és őshonos fákból – épültek, eredeti szépségüket szerencsére máig sikerült megőrizni. Speciális földrajzi elhelyezkedése miatt az üdülő általában védve van az időjárás viszontagságaitól, ám tavaly júniusban – a helyiek megfogalmazásában – „az évszázad vihara" érte el az épületeket rejtő szurdokot; ahogy az itt élők mesélik: két „forgószél" „egyesült" éppen az üdülő felett és csapott le a völgyre. A mindössze öt percig tomboló, orkánerejű szélvihar több száz fát tört ketté vagy tépett ki tövestül. A pusztítás szinte leírhatatlan volt, kész csoda, hogy nem sérült meg senki sem, bár jelentős anyagi kár keletkezett.

„A vihar által okozott sebek valószínűleg még évekig nem fognak begyógyulni a Mátrában, az élet azonban megy tovább, és szerencsére a vendégek kedvét sem szegte a forgószél, azóta is szinte folyamatosan telt házzal üzemelünk" – mondja Komjáti János György, a Mátraházai Honvéd Rekreációs Központ vezetője, miközben azokat a „szobrokat" mutatja, amelyeket egy helyi iparművész faragott ki a kitört fenyőfák tuskóiból, mindössze egy láncfűrész segítségével.

Miközben körbejárjuk az üdülőt, megtudom azt is, hogy az 55, fürdőszobás, telefonnal, hűtőszekrénnyel, televízióval felszerelt szobában egyszerre 174 vendéget tudnak fogadni, akiknek a többsége igényjogosult katona vagy közalkalmazott, esetleg nyugállományú tiszt, tiszthelyettes. Természetesen vannak olyanok is, akik nem igényjogosultként érkeznek Mátraházára, ám számuk – főként a nyári szezonban – minimális, hiszen jelenleg is mintegy 160 igényjogosult család vár arra, hogy valaki visszamondja az üdülést és „várólistásként" eljuthasson a Magyar Honvédségben csak „családias" jelzővel illetett Mátraházára.

Az ellátást dicséri a 89 éves Szőnyi Pál Tibor nyugállományú tüzér ezredes is, aki éppen a főépület előtt kialakított parkban, a fák árnyékában ülve olvas,  és közben hallgatja a madárfüttyöt. Mint meséli: ő maga 1951-ben járt először az üdülőben, azóta „számtalanszor visszatértek ide" a feleségével. Sajnos az utóbbi néhány évben már csak egyedül tudott jönni…

„Pár esztendővel ezelőtt még gond nélkül elgyalogoltam a Kékesig és vissza, ma már azonban leginkább csak a környéken sétálgatok, aztán ha elfáradok, leülök az árnyékba olvasgatni" – mondja az idős főtiszt, aki mint mindig, az idén is két hétre érkezett, és nagyon sajnálja, hogy már csak „négy és fél nap van hátra" a nyaralásából.

A több évtizede összeszokott üdülőszemélyzet részeként a szakácsok és a felszolgálók már készülnek a mai ebédre. Az egyik hatalmas fazékban a Jókai-bablevest tartják melegen („Úgy, ahogy kell, sok csülökkel és kolbásszal"  – mondja a főszakács), egy kisebb edényben pedig sertéspörkölt rotyog, amit majd házi galuskával tálalnak és egy leheletnyi tejföllel bolondítanak meg. A mai napon ez a menü a sláger, de sokan kérték a juhtúróval és szalonnatepertővel bőven megszórt sztrapacskát is.

Az étterem pontban délben nyit, még sincs telt ház. A más honvédségi üdülőkben megszokott „turnusos étkeztetést" itt nem alkalmazzák, azaz mindenki akkor jön reggelizni, ebédelni és vacsorázni, amikor éppen szeretne – persze csak az üdülő szabályzatában meghatározott nyitvatartási időben.

A gőzölgő levesestál csábításának természetesen mi sem tudunk ellenállni, a legolvasottabb magyar íróról elnevezett leves egyszerűen mennyei, a pörköltre is az „isteni" jelző illik leginkább. És meg kell említeni a műanyag flakonokban felszolgált vizet is, amely itt nem „ásvány-", hanem „egyenesen a földből folyik ki". A Mátraházai Honvéd Rekreációs Központ közelében ugyanis hét forrás is ered, az innen nyert 4–5 Celsius-fokos vizet kevéske szén-dioxiddal dúsítják, s így kerül az ebédlőasztalra. A vendégek legnagyobb megelégedésére…

„Amióta megkapta az áhított kisautóit, szinte csak azokkal játszik" – mosolyog a nagymama. Éva szerint pedig már hetekkel az indulás előtt nem lehetett bírni a gyerkőccel, annyira várta, hogy megérkezzenek Mátraházára, sőt a napokat is számolta minden este, lefekvés előtt. „Nagyon szereti ezt a helyet, pedig nem először vagyunk itt" – simogatja meg a kisfiú homlokát az édesanyja. István pedig arra büszke, hogy unokája szó nélkül képes legyalogolni ugyanazt a távot, amit ők is. „A legutóbb tizenegy kilométert sétált velünk" – mondja.

Egy négytagú család éppen a Kékestetőn tett kirándulásról érkezik vissza, jólesően elfáradtak, s mint mondják, már alig várják, hogy megebédeljenek, hiszen „farkaséhesek"! Aztán pedig következik a „jól megérdemelt délutáni szunyókálás", amelyet még a szúnyogok sem zavarnak meg, ebbe a magasságba ugyanis már nem merészkednek fel a vérszívók.

„Az itteni levegő elálmosítja azt, aki nincsen hozzászokva" – mondja egyikük, rákacsintva a mellette sétáló lányra, akitől megtudjuk: az álmossághoz azért „valamicske" köze van a délelőtt elfogyasztott néhány pohárnyi, jófajta mátrai száraz fehérbornak is. Elköszönés előtt még elárulja: délután pedig az üdülő közelmúltban kiépített sószobáját szeretnék kipróbálni. Azt hallották ugyanis, hogy az itteni, Csehországból származó sótéglák „kipárolgása" mérsékli több légzőszervi megbetegedés tüneteit is.

Fotó: A szerző felvételei