Rohamtempóban fejlesztették ki a szovjet atombombát

Joszif Visszarionovics Sztálin először 1942-ben hozott döntést arról, hogy a vörös birodalomnak ki kell fejlesztenie az új fegyvert, miután egy fiatal tudós, Georgij Flerov egy neki írt levélben tájékoztatta a rendelkezésre álló lehetőségektől. A szovjet nukleáris program tudományos vezetője Igor Kurcsatov lett, míg a politikai irányítást maga Lavrentyij Berija, az NKVD rettegett vezére látta el. Maga Kurcsatov a lehető legjobb választás volt a feladatra: az első oroszok között volt, akik komolyan foglalkoztak magfizikai kérdésekkel, ráadásul közismert fanatizmusa miatt közvetlen kollégái is generálisnak nevezték. A programban számos korábban bebörtönzött fizikus és kémikus is részt vett. A szovjetek semmit sem bíztak a véletlenre: a kísérletek és a lázas előkészületek fedőintézmények hálózata alatt futottak, a központot pedig Moszkvától mintegy 40 kilométernyire hozták létre.

Harry S. Truman amerikai elnök először a potsdami konferencián, 1945 júliusában tett említést Sztálinnak az Egyesült Államok új csodafegyveréről, de konkrét részleteket nem osztott meg vele a bomba természetéről. Mindenesetre egyes források szerint a diktátor már ekkor pontosan tudta, miről van szó, és azonnal utasítást is adott Kurcsatovnak a szovjet program felgyorsítására. Amennyiben hihetünk a korabeli anekdotáknak, Kurcsatov először azt válaszolta a diktátor kérdésére, hogy még legalább két évtizedbe és rengeteg pénzbe kerül majd, mire a Szovjetunió is elkészíti a maga nukleáris tölteteit, Sztálin azonban hallani sem akart erről, és közölte: a szovjet atombombának öt éven belül el kell készülnie. A Hirosima és Nagaszaki elleni amerikai atomtámadásokat követően 1945 augusztusában a munka „hivatalosan" is magasabb fokozatba kapcsolt.

A gyors haladáshoz a saját kutatási eredmények mellett nagyban hozzájárultak azok a hírszerzők is, akik bennfentes információkat szolgáltattak az amerikai bomba elkészítésének titkairól: mára egyértelmű bizonyítékok támasztják alá, hogy a Manhattan Projectben számos szovjet kém is tevékenykedett. Emellett számos nélkülözhetetlen berendezést szállítottak a Szovjetunióba a német területekről is, hiszen a nácik szintén számos erőfeszítést tettek korábban a „csodafegyver" kifejlesztésére, és tudományos szempontból sok tekintetben jóval előrébb jártak, mint a szovjetek. A szovjet atomprogramban dolgozó tudósok a külvilágtól hermetikusan elzárva, szinte börtönszerű körülmények között tevékenykedtek: menet közben kémkedés gyanújával többüket is kivégezték.

Az első szovjet atomreaktor – egyben a legelső Európában – végül 1946 karácsonyán, december 25-én lépett működésbe. Ennek ellenére Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter 1947-es kijelentését („az atombomba nem titok többé") a világközvélemény blöffnek vette, pedig nem volt az. Igaz, az első szovjet plutóniumreaktort csak a következő év júniusában helyezték üzembe Cseljabinszk vonzáskörzetében. Innentől még további egy évre volt szükség az első kísérleti nukleáris robbantásig, melyet a kazah sivatagban hajtottak végre, az első szovjet atombomba pedig 1949. augusztus 29-én robbant fel Szemipalatyinszkben. Az RDSZ-1 vagy másnéven Első Villámlás fedőnevű, 22 kilotonnás eszköz (amerikai kódneve szerint a Joe-1) tulajdonképpen a Nagaszakira ledobott Fat Man bomba másolata volt. Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok azonban nagyon hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött, miután egy U-2-es kémrepülőgép levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből.

Az első valódi szovjet kísérleti hidrogénbombát végül 1955. november 22-én robbantották fel szintén Szemipalatyinszk térségében.

A nagyhatalmi vetélkedés egyik technikai végpontja a szovjet Cár-bomba felrobbantása volt 1961. október 31-én: a 27 tonnás, 8 méter hosszú és 2 méter átmérőjű bomba hatóereje 50 megatonnás volt.