Kovács István 2016-os filmjének néhány jelenetébe vígan bele lehet kötni, de az említésen túl nem tesszük. Örülünk, hogy van hazai háborús film. Pláne első világháborús. Pláne ennyire összeszedett.
Ha jól emlékszem, a Duna tévén volt premierje valamikor késő este a filmnek, amit sok ember várt. Nem pusztán azért, mert minden magyar háborús film kuriózumnak számít, hanem azért is, mert az előzetesek alapján egy prekoncepciótól mentes, pazarul fényképezett alkotásra számíthattunk. Nem is kellett csalódnunk, legalábbis e tekintetben nem.
A Nagy Háború valóban kevésbé hatásos téma filmes szempontból, mint a második világégés, ám ha sikerül egy jó forgatókönyvvel és rendezővel elkapni a fonalat, igazi csemegék tudnak születni. Alapvetően Hollywood termel kimagaslóan e területen is, de néhány hazánkfia pár évvel ezelőtt megmutatta, hogy igenis lehet feszültséget teremtő háborús művet forgatni kis költségvetésből is. Köbli Norbert forgatókönyvíró neve jól cseng a filmes világban, A berni követ megálmodója a Szürke senkik esetében éppen a fentebbi mondatot bizonyította ékesen: pontosan tudja, miként kell úgy megírni egy dialógust, hogy még a csendek és az elharapott félszavak is sokat mondjanak a néző számára.
A film gyakorlatilag ötszereplős, mindenki más csak statiszta a magyar felderítőosztag mellett. Afféle háborús road movie, a történet arról az útról szól, amit katonáink az olasz vonalak mögött tesznek meg egy apró hírközlő-állomásig, hogy azt megsemmisítve hozzájáruljanak a győzelemhez. A hírközlés esetünkben postagalambokkal valósul meg, és nem, nincs ebben semmi vicces, a derék jószágok igen nagy szolgálatot tettek akkoriban a hadseregeknek. Hogy mi lehet a végkifejlet, azt nagyjából a film elején már sejthetjük, de az oda vezető út ábrázolása kárpótol bennünket az előzetes tudásért.
Miután Köbli neve szóba került, szóljunk pár szót a többi alkotóról is. Kovács Istvánnak ez volt az első nagyjátékfilmje, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudott volna kellő érzékenységgel és okos szemmel a témához nyúlni. Szembeötlő, mennyire biztos kézzel vezette színészeit jelenetről jelenetre, árnyaltan készítve elő a talajt a végső katarzisnak. Trill Zsolt és társainak csendes, visszafogott, mégis érzelemmel teli játéka mögött tapintható a rendezői koncepció, amely nélkülöz minden harsányságot, vagy – ami még rosszabb – a hazai filmekre annyira jellemző színházi gesztustrendszert, ami tökéletesen ellehetetleníti egy filmtől elvárható természetességet. Kovács jól érezte: a csendekkel, a tekintetekkel, a halk párbeszédekkel sokkal nagyobb feszültséget tud teremteni, mintha megpróbálna nagy színekkel dolgozni.
Ha már színek: Dévényi Zoltán operatőr munkáját csak elismerni lehet. Beállításaiban és színeiben is olyan fojtogató légkört teremt, amely azonnal közel viszi a nézőt a háború poklához, még akkor is, ha tényleges csatajelenetet nem, vagy alig látunk. A Szürke senkik címével ellentétben egyáltalán nem szürke, a film színei egészen elképesztő intenzitással társulnak a reménytelenség történetéhez. Dévényi egyben azt is el tudja feledtetni velünk, ami egészen nyilvánvaló: a pénz hiányát. Számtalan jelenetet lehetett volna dúsítani plusz statisztériával, korabeli haditechnikával, több akcióval és naturalizmussal, mindezek hiányát mégsem érezzük, köszönhetően a rendezői koncepció átgondoltságának és az operatőr leleményes profizmusának, kamerakezelésének, amellyel két ellenséges katona összecsapásakor is pontosan azt az izgalmat nyújtja, mintha tömegjelenetet néznénk.
A profi átgondoltság mellett említsük meg azt a néhány apróságot, ami miatt azonban teljes joggal húzzuk el a szánkat. Ha ugyanis egy alkotói csapat azt veszi a fejébe, hogy realista háborús filmet készít (márpedig a Szürke senkik realizmusába nem nagyon lehet belekötni), akkor vegye a fáradtságot, hogy konzultál egy szakértővel, aki például elmagyarázza, hogy a kézifegyverekkel nem hadonásztak egymás orra előtt a katonák, mert ha az egyik elsül, annak elég maradandó következménye lehet. Ugyanez vonatkozik a szóhasználatra és mozdulatokra. A filmnek időnként erősen komikus jelleget kölcsönzött az olyan kifejezések és gesztusok alkalmazása, amelyeket az első világháborúban messze nem használtak.
A fanyalgás azonban csak a nagyon vájt fülűeknek és a filmnézők B-közepének csalhat mosolyt az arcára. A Szürke senkik nem hogy jó filmnek, de kifejezetten hiánypótlónak mondható. A Trill Zsolt vezette színészi ötösfogat munkája egészen lenyűgöző, a játékidő 70 perce a feszültség, az okos dialógusok, a rendezői árnyaltság és az operatőri-vágói munkának köszönhetően egy másodpercnyi üresjáratot sem tartalmaz. Belegondolva: tökéletesen elegendő is a mozi rövidsége, ebben az esetben a kevesebb valóban sokkal több volt.
Csak örülni lehet, hogy ilyen jellegű hazai film ilyen magas színvonalon tudott elkészülni. Bár túlagyalni nem lehet, a sült galamb pedig stílusosan a szánkba repül, csak dicséret illeti a szakácsokat, repetára várva. Ami éppen ezen a nyáron érkezik a mozikba, az új magyar háborús film képében, Természetes fény címmel.
Szürke senkik
(2016)
Szereplők: Kovács József,
Trill Zsolt,
Keszég László,
Björn Freiberg,
Molnár Levente
Rendező: Kovács István
Forgatókönyv: Köbli Norbert
Operatőr: Dévényi Zoltán
Zene: Faltay Csaba
Vágó: Duszka Péter Gábor
