Szent Kristófra emlékeztek a harckocsizók

Szöveg: Szűcs László | 2010. július 27. 12:50

A néhány nappal ezelőtt, július 25-én ünnepelték fegyvernemi napjukat a Magyar Honvédségben szolgáló, harckocsizó katonák, akik – mint az elmúlt években immár hagyományosan – idén is Tatán gyűltek össze megemlékezni védőszentjükről, Szent Kristófról, akinek kultusza a mai napig nagyon erős a fekete barettet viselő egyenruhások között.

Kristóf – aki a tizennégy segítő szent egyike –, a hajósok és utasaik mellett a harckocsizók védőszentje is. Azon szentek sorába tartozik, akinek létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis olyan nagy tiszteletnek örvend, hogy „népszerűségében" sok, történetileg bizonyíthatóan létezett szent előtt áll.

Királyszolgálóból vértanú

A legenda szerint nagy termettel, mintegy három és fél méteres testmagassággal megáldott Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, otthagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől, így jutott el Kristóf végül is Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, akkor keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot. Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben.

Kristóf ezt a tanácsot is megfogadta, készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál."

Ezek után az isteni gyermek jutalmul megajándékozta Kristófot a vértanúság koszorújával. Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket, jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme. (Forrás: www.katolikus.hu)

Kristóf-kultusz a magyar hadseregben

Szent Kristóf kultuszának kialakulása a két világháború között kezdődött meg Magyarországon.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a páncélos eszközök létrejöttével kialakuló új páncélos fegyvernem már az 1920-as években előszeretettel helyezte magát Szent Kristóf oltalma alá.

Több, a kérdéssel foglalkozó tanulmány és publikáció egybehangzó állítása szerint a védőszent befogadása nem erőszakkal történt a harckocsizó katonák körében, hanem szinte „bajtársi kedélyességgel került be a köztudatba." A katonák az áldást nem a fegyverekre, vagy a harcra kérték, hanem arra, hogy a gépkocsizók és a harckocsizók, mindennapi feladataik teljesítéséből, emberségüket megtartva, épségben térhessenek haza.

Mindezek mellett a páncélos katonák között kialakult néhány olyan szokás is, amelyek Szent Kristóf kultusza jegyében születtek. Az egyik ilyen a Szent Kristóf kassza története, amelynek hagyományát a Ludovika Akadémia páncélos hallgatói teremtették meg. A pénzalapot különböző büntetési tételekkel növelték. Például, aki elkésett a tiszti étkezdéből, az a rangidős tiszt előtt köteles volt a perselybe a saját rangjának megfelelően kirótt büntetést megfizetni. Ugyancsak büntetést fizetett az is, aki a kiképzési foglalkozásokon vétett. Feljegyzések szerint, aki a gépjárművezetői kiképzés során „recsegve váltott sebességet", vagy elfelejtette az irányjelzőt használni, annak fizetnie kellett. A Szent Kristóf kasszában összegyűlt pénz fedezte a közösségi programokat, de ez az összeg adta az alapját a különféle támogatásoknak is.

Virágh Béla mérnök alezredes „Katonai képességek – védőszentek" című írása szerint, Szent Kristóf kultuszához tartozott a Ludovika Akadémián használt Kristóf-domb elnevezés is. Az akadémián a harckocsizó képzéshez tartozó terep legmagasabb pontját illették ezzel a névvel, itt zajlott például a technikai kiképzés egyik versenye, a páncélos öttusa is. A versenyen induló végzős évfolyam résztvevői kapták a „Szent Kristóf plakettet".

Büszkék a védőszentjükre

Az elmúlt években végrehajtott átszervezések következtében a mai Magyar Honvédségben már csak kis létszámmal van jelen a harckocsizó fegyvernem. A tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár Harci Támogató Zászlóalján belül működő harckocsi század az egyetlen alegység, amelynek katonái még a tankosok hagyományos, fekete barettjét viselik.

Mint azt Hattyár István őrnagy, a zászlóalj megbízott parancsnoka (aki maga is harckocsizó szakon végzett a katonai főiskolán) a honvedelem.hu érdeklődésére elmondta: a Magyar Honvédségben napjainkban szolgáló harckocsizó katonák – illetve természetesen azok is, akik korábban „tankosok" voltak, ám az átszervezések következtében más fegyvernemekhez kerültek –, büszkék a Szent Kristóf kultuszra, amely egészséges fegyvernemi szellemiséget, büszkeséget teremtett, és a mai napig a harckocsizó katonák összetartozását jelképezi. A főtiszt szerint Szent Kristóf legendája még 2010-ben is nagyon népszerű a tankosok között.

Hattyár őrnagy elmondta azt is, hogy a Klapka György Lövészdandár harckocsi százada tizenöt, T–72 típusú harci eszközzel van felszerelve. A Magyar Honvédségben, Tatán kívül, csak az MH Központi Kiképző Bázison és a várpalotai székhelyű MH Bakony Harckiképző Központban (BHK) találunk „lánctalpas szörnyetegeket". Szentendrén összesen hat darab T–72-essel végzik az állomány kiképzését.

Vokla János alezredestől, a BHK parancsnokhelyettesétől megtudtuk, hogy az alakulat ellenerő századában található harckocsi szakasz két tűzpárral, azaz négy darab T–72-es harckocsival rendelkezik. Az alezredes egyébként maga is harckocsizó, 1990-ben avatták tisztté. Kérdésünkre hangsúlyozta: már főiskolai hallgató korában beléjük sulykolták, mit is jelent egy harckocsizónak Szent Kristóf kultusza. Ez a szellemiség pedig a mai napig is él benne.

Minden évben megemlékeznek

A Magyar Honvédség harckocsizó katonái minden évben, Szent Kristóf napja környékén összegyűlnek a tatai Klapka György Laktanyában, amely egykoron a fegyvernem egyik fellegvára volt. Az elmúlt esztendőkben hagyománnyá vált, hogy a kaszárnya udvarán emlékműként kiállított T–34-es harckocsi betontalapzatára helyezett márványtábla megkoszorúzásával emlékeznek meg a fegyvernemi napjukról.

Idén, július 23-án rendezték meg az ünnepséget, amelyen a jelenleg is aktív állományú tatai és várpalotai harckocsizó katonák mellett ott voltak azok is, akik már nyugállományba vonultak, illetve az átszervezések következtében elszakadtak korábbi fegyvernemüktől, de a szívükben a mai napig tankosnak tartják magukat.