Sztárok a hadszíntéren
Szöveg: Kecskeméti József | 2008. december 25. 10:43Bertolt Brecht Kurázsi mamája óta tudható, hogy a katonáknak nem csupán fegyverre, lőszerre, élelemre és vízre van szüksége, de a szórakoztatásáról is gondoskodni kell. Az újkori történelem egyik női legendája e téren Marylin Monroe, aki százezer katona előtt lépett fel 1954-ben, Koreában. Persze nem csak ő gondoskodott a szeretteiktől távollevőkről.
1907. december 27-én látta meg a napvilágot egy bizonyos Maria Magdalena Dietrich, vagyis Marlene Dietrich. A díva 1930-ban az Egyesült Államokba emigrált, majd 1937-ben megkapta az állampolgárságot is. A Vaterland ugyan hazahívta a háború kezdetekor az addigra már igen csak népszerű színésznőt, aki azonban nem tett ennek eleget, és inkább Algériában, Franciaországban, majd a háború vége felé az amerikai katonákat szórakoztatta.
A német katonák körében az egyik legnépszerűbb dala a Lili Marlene volt. Olyannyira, hogy amikor Goebbels be akarta tiltani, mert túlzottan szomorúnak találta, azonban kénytelen volt engedni a hatalmas felzúdulásnak, és egy év múlva már újra játszotta a német katonai adó. Sőt nem csupán a németek körében volt népszerű. A frontvonalak túloldalán lévő szövetséges katonák is szívesen hallgatták, ha néha-néha eléggé csend volt, és áthallatszódott a ritmusa. Marlene Dietrich 1943-ban vette fel a műsorára a szerzeményt, amit addigra számos nyelven énekeltek, hiszen egyetemes volt a tartalma: szerelemről és halálról szólt. Épp ez utóbbi nyugtalanította a német hadvezetést. Igaz a később hozzáköltött két versszak nem mindig hangzott el.
Az egészségügyi tengerész ugyanis az első sorokban ülve készített néhány képet a fellépő Marylin Monroeról.
A katona képei azért váltak fontossá, hiszen David Geary sem hivatásos újságíró, sem hivatásos fotós nem volt. Épp abban álltak képeinek lényege, hogy olyan hétköznapi emberek szemével láttatta Marylin Monroet, akinek a színésznő a sztárságát köszönhette. David Geary tudta a képeiről, hogy igen csak fontosak. Egy nap, amikor bajtársai azt tudakolták tőle, hogy mihez akar velük kezdeni azt mondta: elküldi a képeket a Smithsonian Intézetnek. Bár akkor még nem igazán gondolta komolyan. Azonban néhány hónappa később és rengeteg telefonálgatás után kilenc 35 miliméteres fotót a Nemzeti Portré Galériának adományozott.
