Tisztelgés a Don-kanyarban elesettek előtt

Szöveg: Demeter Ferenc | 2011. január 14. 9:09

Január 12-én este Balatonfűzfőn újra meggyúltak a kegyelet lángjai. A templom melletti kertben katonák és a civilek együtt emlékeztek meg a doni áttörésről, az áldozatokról. A rendezvény a fűzfői római katolikus templomban istentisztelettel kezdődött, majd a templom falán elhelyezett emléktábla előtt ünnepi megemlékezéssel folytatódott.

Az ünnepség elején, a római katolikus templomban Szécsi Ferenc kisegítő tábori lelkész istentiszteleten emlékezett meg a doni áttörésről és imádkozott a hősi halált halt katonákért. Példabeszédében kiemelte: nagyon fontos, hogy soha ne felejtsük el azokat, akik a hazától több ezer kilométerre veszítették el az életüket.
Hangsúlyozta: „hőssé csak az lehet, aki bátor. A bátorsághoz két erő szükséges, a hit és a szeretet ereje. Hit az Istenben és szeretet a haza iránt."

„Az akkor hősi halált haltak élete nem csak magukért égett el – folytatta Szécsi Ferenc – hanem azokért is, akik itthon voltak és rettegtek a háború borzalmaitól. Olyan katonák voltak ők, akik ki tudtak lépni a saját maguk bűvköréből és tudtak másokért is tenni. Kétkedés nélkül tették ezt, és ez vezetett el oda, hogy a hazáért az életüket is feláldozták."

A szentmisét követően, az udvaron, a harangszó jelére meggyújtották az emlékezés tüzét és a templom falán lévő emléktábla előtt összegyűlt ünneplők elénekelték a Himnuszt. Az emlékező beszédet Szücs József mérnök ezredes, az MH 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred parancsnoka tartotta.

Beszédének elején hangsúlyozta: „ma január 12-e van, a 20. század Mohácsa, a magyar apokalipszis napja, amikor a doni áttörésre emlékezünk, amelyben a magyar hadtörténelem legnagyobb veszteségét szenvedtük el."

Utalva a veszteségekre Szücs ezredes megjegyezte: „a pontos számokat még manapság is homály fedi, de Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet munkatársa, a korszak kiemelkedő kutatójának számításai szerint a 200 ezres 2. magyar hadseregből pár hét alatt körülbelül 49 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg és a hadifogságba esettek száma pedig 27-28 ezer fő lehetett."

A Don kanyarba kivitt katonákról szólva az ezredparancsnok leszögezte: „a doni harcokban elesett, megsebesült, megfagyott vagy fogságba esett katonák hétköznapi emberek voltak, fiak, apák és férjek, földművesek, tanítók, tisztviselők, akiket beszippantott a háború és az életüket derékba törte. Mit kellett volna tenniük? Dezertálni? Megszegni katonai esküjüket? Megadni magukat? A fűtött szobákban az utólagos okoskodás könnyen oszt ítéletet – katonaként én úgy gondolom, azt tették, amit tenniük kellett: kötelességtudatból vagy kényszerből, de hívek voltak az esküjükhöz. Tették a dolgukat, amíg értelme volt és megcselekedték, amit megkövetelt a tőlük a haza."

A veszprémi alakulat parancsnoka a résztvevőket a történelem akkori napjaira is emlékeztette: „a 2. magyar hadsereget 1942-ben, német követelésre állították hadrendbe. A magyar politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy a német támogatással a visszakerült területek – a Felvidék és Észak-Erdély – megtartásához szükség van a németek további jóindulatára."

Szücs ezredes a továbbiakban elmondta: a nagy német nyomásra engedett csak a magyar politikai vezetés és a kivezényelt hadsereget harcászatilag a németek alá rendelték, „a felfegyverzést illetően, pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel."

A parancsnok alapvető problémákat is megemlített beszédében. Mint hangsúlyozta: „a mozgósított hadsereg tiszti állományának felét katonai képzettséggel és ismeretekkel nem, vagy alig rendelkező tartalékos tisztek alkották. Személyi vonatozásban a hadsereg gyenge pontja a tiszthelyettesi és a tisztesi kar rendkívül alacsony létszáma volt,"

„A Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt álló hadsereget 1942. április 17. és június 27. között vezényelték ki a keleti frontra. Mivel Kállay Miklós miniszterelnök több ízben kijelentette: ‘minden katona szeptemberben haza fog jönni’, a kikerülteket kezdettől fogva az a remény éltette, hogy néhány hónap elteltével leváltják őket, és hazatérhetnek. Ez nem így történt. A 2. magyar hadsereg feladata a Sztálingrádnál harcoló német csapatok szárnyának biztosítása, így a Don melletti védelem volt, a mintegy 200 kilométeres szakaszon. Az eredetileg sem túl jól felszerelt – különösen a nehéztüzérség, a páncéltörő tüzérség terén hiányos fegyverzetű – csapatok már az 1942-es nyári-őszi csatákban komoly veszteségeket szenvedtek, az igazi katasztrófa azonban 1943. január 12-én vette kezdetét. Ekkor a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok az arcvonal északi részén, az urivi hídfőnél áttörtek a nyáron egyébként viszonylag jól védhető, de a mínusz 40 fokos hidegben autóút keménységűre fagyott mocsaras területen. A sok helyen csupán egysoros drótakadállyal védett, térdig érő árkok és hófalak alkotta kezdetleges magyar védőállásokon a szovjet csapatok könnyen áttörtek"
– mondta Szücs ezredes.

Beszéde végén az ezredparancsnok hangsúlyozta: „tisztelegjünk a magyar katonák előtt, akik áldozataivá váltak a háború poklának, akik elestek az egyenlőtlen küzdelemben. Emlékezzünk azokra, akik megsebesültek, és akiken a tábori kórházakban a gyógyszer-utánpótlás hiányában érzéstelenítés nélkül hajtották végre a műtéteket, aztán belehaltak a fertőzésekbe, vagy egész életükre nyomorékok maradtak. Emlékezzünk a nyomtalanul eltűntekre, akiket évekig hiába várt haza a családjuk és a soha nem azonosítottakra, mindazokra, akik jeltelen sírokba kotorva alusszák örök álmukat."

A megemlékezést követően az ünnepség balatonfűzfői énekkar műsorával, majd az emléktábla megkoszorúzásával folytatódott. Az ünnepség a Magyar Takarodó hangjaival záródott.