Tíz háborús film, amely jobb is lehetett volna

Ne legyünk igazságtalanok: a Ryan közlegény megmentését indító partraszállásos jelenet, illetve a film másik tetőpontját jelentő végső városharc minden szempontból etalon, lebilincselően pergő, sokkoló és megunhatatlan. A probléma mindössze annyi Steven Spielberg 1998-as alkotásával, hogy a kettőt összekötő időben kibontakozó film épp olyan erőltetett, nyögvenyelős és értelmetlen, mint a misszió, amit elmesél. Ami pedig a film legvégén történik a temetőben, a Tom Hanks alakította Miller százados sírjánál, annál giccsesebb, sziruposabb jelenetet tényleg álmodni sem lehetne. A korábban Hollywood nagyra nőtt gyerekeként ismert rendező a Schindler listájának diadalmenete után ekkorra már elhitte magáról, hogy ugyanolyan jó a komoly drámákban is, mint a minőségi popcorn-mozikban, és senki sem mert neki szólni, hogy a helyzet távolról sem ez. Az eredmény egy sehonnan sehová nem tartó, értelmetlen és néhol kifejezetten kínos film, amit igazából pont az említett két rész miatt sajnál az ember – ezekből ugyanis egyértelműen lejön, hogy Spielberg tényleg leforgathatta volna a partraszállásról valaha készült leghatásosabb mozit, ha nem akar mindenáron megfelelni az úgynevezett komoly szakma elvárásainak.

Pearl Harbor (2001)
Rendezte: Michael Bay
Főszereplők: Ben Affleck, Josh Hartnett, Kate Beckinsale, Cuba Gooding Jr., Tom Sizemore

Amikor a ‘90-es évek végén Michael Bay, a popcorn-mozik egyik megalomán, trükkmániás guruja bejelentette, hogy a Bad Boys, A szikla és az Armageddon után az Egyesült Államok történelmének egyik legsajgóbb sebéről, a Pearl Harbor ellen intézett 1941-es japán támadásról kíván filmet forgatni, a legtöbben felhúzták a szemöldöküket: Bay? Háborús drámát? Pearl Harborról? Ugyan már… Aztán persze a bemutató után kiderült, hogy a rendezőnek esze ágában sem volt új fényben láttatni a traumatikus eseményeket, és pláne nem akart átmenni ismeretterjesztő üzemmódba: a háborús filmek Titanicjaként beharangozott Pearl Harbor ugyanolyan trükktechnikai parádét bemutató popcorn-mozi lett, mint elődei, benne sok robbanással, szívhez szólónak szánt szerelmi szállal és minden egyébbel, amit egy hollywoodi blockbustertől elvárhatunk. A kritika a földig ledöngölte a mozit történelmi hiányosságaiért, közhelyes forgatókönyvéért és rózsaszín sziruppal nyakon öntött elemeiért, méghozzá teljesen jogosan, de Bay mindezzel nem törődött: a Pearl Harbor 200 millió dollárt hozott Amerikában és összesen 450 milliót világszerte, így bevétel tekintetében megháromszorozta gigaköltségvetését. A filmbe azonban egy szempontból biztosan nem lehet belekötni, ez pedig – a rendező többi munkájához hasonlóan – az akciójelenetek látványossága és a trükkök fölényes volta.

A Nap könnyei (Tears of the Sun, 2003)
Rendezte: Antoine Fuqua
Főszereplők: Bruce Willis, Monica Bellucci, Cole Hauser, Tom Skerritt, Eamonn Walker

Hollywood figyelme az amerikai hadsereg szomáliai fiaskója után fordult Afrika és az ottani fegyveres konfliktusok felé. Antoine Fuqua 2003-as filmje is egy, a fekete kontinensen végrehajtott kitalált mentőakció történetét meséli el – ami ugyanakkor akár igaz is lehetett volna. A helyszín egy elképzelt, polgárháború sújtotta Nigéria, ahonnan Waters hadnagy (Bruce Willis) alakulatának egy amerikai állampolgárt kell kimenekíteni, ám közben belekeverednek a helyi villongásokba, innentől kezdve pedig a rutinfeladatnak tűnő küldetés is más irányt vesz. Mint ebből is látható, a Nap könnyei alaphelyzete elég szokványos, és a filmről azt leszámítva nem is lehet túl sok jót elmondani, hogy ez volt az első hollywoodi produkció, amelyet a USS Harry S. Truman nevezetű repülőhordozón forgathatott a stáb. Az unalmas, banális, közhelyes és hatásvadász mozi a pénztáraknál is csúnyán elhasalt.

Hart háborúja (Hart’s War, 2002)
Rendezte: Gregory Hoblit
Főszereplők: Bruce Willis, Colin Farrell, Terrence Howard, Cole Hauser, Marcel Iures

A John Katzenbach regénye alapján készült Hart háborúja sajátos öszvér: háborús filmnek háborús film, de bizonyos szempontból ugyanennyire krimi és bírósági dráma is, ami egyben faji kérdéseket is felvet. Az egy német hadifogolytáborban történt gyilkossági ügy körül bonyolódó sztori középpontjában William McNamara ezredes (Willis) és Thomas Hart főhadnagy (Farrell) áll, és ugyan akadnak benne érdekfeszítő szálak, egy idő után mégis menthetetlenül szétesik. Kár, mert akár jó is lehetett volna. A közönség a moziban mindenesetre egyértelmű nemmel szavazott a filmre, amely még gyártási költségeinek felét sem hozta be a pénztáraknál.

Navarone ágyúi 2: Az új különítmény (Force 10 from Navarone, 1978)
Rendezte: Guy Hamilton
Főszereplők: Robert Shaw, Edward Fox, Harrison Ford, Barbara Bach, Franco Nero

A Navarone ágyúi első részét nem véletlenül soroltuk be a legjobb háborús filmekről szóló tízes összeállításunkba – nagy kár, hogy Hollywoodban végül a sikerek miatt engedtek a csábításnak, és végül egy igen sápadt folytatást is forgattak az 1961-es eredetihez. Noha a második rész szereposztása parádés, és a klasszikus második világháborús nagyeposzokat idézi, ám Guy Hamiltonnak sajnos nem sikerült életet lehelnie az Alistair McLean regényéből írt forgatókönyvbe: igazi klasszikus helyett „egyszernézős", vállvonogatós mozi született, ami csúnyán meg is bukott. Érdekesség, hogy Gregory Peck és David Niven karaktereit itt Robert Shaw és Edward Fox formálta meg – előbbi már csak azért is volt merész választás, mert korábban a hasonló filmekben mindig nácikat alakított.

Az őrület határán (The Thin Red Line, 1998)
Rendezte: Terrence Malick
Főszereplők: Sean Penn, Adrien Brody, Jim Caviezel, George Clooney, John Cusack

Az őrület határán Terrence Malick visszatérését jelentette a filmiparba csaknem két évtizednyi kihagyás után, és ennek megfelelően viharos munkálatok után készült csak el: a végig a költségvetési keretek határán egyensúlyozó rendező először ötórásra vágta a James Jones regényéből készült második világháborús eposzt, amely a csendes-óceáni hadszíntérre, a Salamon-szigetekért vívott amerikai-japán csatákba kalauzol. Miután rászóltak, hogy ez így enyhe túlzás lesz, háromórásra rövidítette a filmet, számos neves színész fellépését teljes egészében kivágta belőle, ám sajnos Az őrület határán még így is bezuhan az unalom szakadékába – pedig a csatajelenetek óriásiak, és a személyes szálak is megérintik a nézőt. A probléma annyi, hogy egyszerűen túl hosszú, ehhez képest pedig befejezetlen hatást kelt. A mozit egyébként még ennek ellenére is számos díjra jelölték, ez azonban semmit sem változtat azon, hogy sokkal jobb is lehetett volna egy kevésbé megalomániás kiadásban.

A fegyverek szava (Windtalkers, 2002)
Rendezte: John Woo
Főszereplők: Nicolas Cage, Christian Slater, Peter Stormare, Adam Beach, Noah Emmerich

Közismert tény a második világháborúból, hogy az amerikaiak navajo indián rádiósokkal dolgoztak az ázsiai hadszíntéren, az ő anyanyelvüket ugyanis a japánok képtelennek bizonyultak kikódolni. John Woo 2002-es filmje két indián rádiós és a védelmükre rendelt amerikai katonák történetét meséli el – pontosabban mesélte volna, ha nem esik bele a tipikusan semmitmondó háborús filmek csapdájába, hogy a tényleg érdekes sztoriszálak helyett inkább Joe Enders őrmestert (Nicolas Cage) állítsa a középpontba. A végeredmény itt is egy ígéretes alapötletből készített középszerű és érdektelen mozi lett, ami magasnak számító költségvetése ellenére is csúnyán megbukott.

Hamburger Hill (1987)
Rendezte: John Irvin
Főszereplők: Anthony Barrile, Dylan McDermott, Michael Boatman, Don Cheadle, Michael Dolan

A ’80-as évekre az Egyesült Államok még távolról sem volt képes feldolgozni a vietnami traumát, és a legkülönfélébb mozikban igyekeztek hangot adni a különböző értelmezéseknek, nézeteknek. A skála a mesterművektől (A szakasz, A háború áldozatai) az önjelölt igazságosztókat csatasorba állító, a vietnamiaknak és az amerikai politikai vezetésnek egyaránt odamondogató akciófilmekig (Rambo II, Ütközetben eltűnt) terjedt, mások pedig azt sem tudták, mit is akarnak igazából elmesélni a második világháború utáni legnagyobb amerikai katonai fiaskóról. A B-filmes John Irvin javarészt ismeretlen színészekkel forgatott filmet a háború egyik híres ütközetéről – és ezekből az összetevőkből sajnos a végeredmény minősége is egyenesen következik. Semmitmondó, önmagán túlmutató tartalommal nem rendelkező, az emlékezetes karaktereket teljességgel nélkülöző film készült, ami valószínűleg csak azért rémlik, mert készítése idején tényleg minden Vietnam-filmmel sokat foglalkoztak.

Halálhágó (Heartbreak Ridge, 1986)
Rendezte: Clint Eastwood
Főszereplők: Clint Eastwood, Marsha Mason, Everett McGill, Mario Van Peebles, Moses Gunn

Clint Eastwood érdemeit nem lehet elvitatni, de – elsősorban a ’80-as években – ő is készített néhány olyan filmet, amik méltán végezték utána a tékák polcainak hátsó részén. A Halálhágó egy ezek közül: a szedett-vedett újoncokat kiképző koreai és vietnami veterán, Tom Highway őrmester és „fiai" sztorija tipikus B-film a szereplők dilemmáitól és a konfliktusoktól egészen a megjósolhatóan elérkező éles grenadai bevetésig. A film a maga nemében szórakoztató, ám végig ott motoszkál az emberben, hogy Eastwood ennél bizony többre képes, és ebből a közhelyes alapszituációból is sokkal jobb filmet készíthetett volna. A Halálhágó egyébként ennek dacára is sikeresnek bizonyult a maga idejében a mozipénztáraknál.

Ütközetben eltűnt (Missing in Action, 1984)
Rendezte: Joseph Zito
Főszereplők: Chuck Norris, M. Emmet Walsh, Laurence Kasdorf, James Hong, Robert Rawson

Aki megélte a ’80-as évek VHS-korszakát, a Rendőrakadémia, a Forró rágógumi és a Rambo-széria mellett alighanem Chuck Norris örökbecsűjét is látta legalább egyszer (és még talán a klasszikus „Miszing akció" alámondás is ott cseng a fülében). Ez a film az említett vietnami traumát járja körül, méghozzá abból a szempontból, hogy Amerika talán mégsem hozta haza összes fiát a dzsungelből, és ha már így alakult, valakinek segítenie kell a fogolytáborokban sínylődő katonákon, erre pedig ki is lehetne alkalmasabb James Braddock őrnagynál (Norris). A film olyan sikeres lett, hogy két folytatás is készült hozzá, ám ez senkit se tévesszen meg: igazi B, sőt, C kategóriás gyöngyszemről beszélünk, aminek hiányosságai csak még szembetűnőbbek, ha az egyébként szintén erősen vitatott Rambo 2 mellé tesszük, ugyanis mindkettő ugyanabból az alapötletből készült. A nosztalgiafaktor persze ennek tükrében is nagy úr lehet, pláne a főszereplő ikonikus státusza fényében…