Tíz láthatatlan tömeggyilkos

Pestis

Hívják dögvésznek, fekete halálnak, nagy halálnak is: az ókor és a középkor legrettegettebb betegségében, a pestisben legalább százmillióan vesztették életüket az elmúlt évszázadokban, ráadásul a hadjáratok végkifejletét megváltoztató, birodalmak sorsát befolyásoló járványok kórokozója volt az egyik első „biológiai fegyver" is az emberiség történelmében. A pestis a világszerte mindenhol előforduló, Yersinia pestis elnevezésű baktérium okozta fertőző megbetegedés. A betegség általában egy fertőzött állatról – például patkánybolháról – kerül át az emberre, azonban a fertőzött állat érintése, esetleg harapása is okozhat emberi megbetegedéseket. Több forrásból is arra lehet következtetni, hogy a pestis európai elterjedése az időszámításunk szerint 535 körül bekövetkezett globális klímaváltozás következménye. A pestisbaktériumokkal fertőzött rágcsálók ekkor kezdtek el eredeti élőhelyükről, Kelet-Afrikából északra vándorolni. 540-ben volt az első, dokumentált európai járvány, amely az akkor félmilliós lakosú Konstantinápoly ötödét pusztította el. Ezt követően a 14. században tört ki újból a pestis Európában és Ázsiában; kisebb-nagyobb hullámai pedig még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott le. Az orvostudomány bubópestist, tüdőpestist és szeptikémiás pestist különböztet meg, ám mindhárom típus rendkívüli halálozási aránnyal pusztít. A „fekete halál" nemegyszer megváltoztatta a hadjáratok végkifejletét, sőt birodalmak sorsát is befolyásolta. A hadjáratokat rendszeresen pestisjárvány kísérte, és igen gyakran a győzelmet is az döntötte el, hogy melyik fél seregét sújtotta kevésbé a kór. Például az 1456. július 4.−22. között zajló nándorfehérvári csata után kitört pestisjárványban vesztette életét a keresztény csapatok két vezére, Hunyadi János és Kapisztrán János is. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a pestis kórokozója volt az egyik első „biológiai fegyver" az emberiség történetében: 1347-ben a Kaffa városát ostromló tatárok pestisben meghalt emberek holttesteit lőtték be a falak mögé.

Fekete himlő

A több mint hatvanmillió ember haláláért felelős fekete himlő Európában csak a VI. században jelent meg, a XIII.−XVI. században azonban már visszatérő, gyilkos járványokat okozott. A legnagyobb pusztításért azonban az Újvilágban felelős, hiszen az európai hódítók megjelenése után – az amerikai kontinensen mindeddig ismeretlen betegség – olyannyira gyorsan terjedt, hogy alapjaiban roppantotta meg az akkor már ezeréves Azték Birodalom katonai és gazdasági erejét. Az elkövetkező időszakban a himlő kiirtotta a Karib-szigetek teljes őslakosságát, Mexikóban pedig milliókat ölt meg néhány évtized alatt, és az Inka Birodalomban is több százezer volt a járvány halottainak száma. De a betegség nemcsak a közép-amerikai országok társadalmára volt hatással, hiszen például az 1870-ben lezajlott francia−porosz háború végkimenetelébe is beleszólt a franciák között kitört járvány. A betegség cseppfertőzéssel terjed, s éppen ezen tulajdonsága tette alkalmassá arra, hogy már a XVIII. században biológiai fegyverként alkalmazzák. 1763-ban, a Pontiac indián főnök vezette indiánlázadás idején a brit csapatok parancsnoka, Jeffrey Amherst tábornok javasolta himlőjárvány elterjesztését az indiánok között, fertőzött takarók segítségével. Ugyancsak ebben az évben, amikor a delavárok ostromolták Fort Pitt erődítményt, a parancsnok himlős betegektől származó pokrócokat küldött a törzsfőnököknek ajándékba. Érdemes megemlíteni, hogy a himlő volt az első – és a mai napig az egyetlen – olyan betegség, amit sikerült világszerte felszámolni.

Spanyolnátha

A pontos adatok a mai napig nem ismertek. Vannak, akik azt mondják, hogy húszmillió áldozatot követelt, mások szerint azonban százmilliónál is több ember vesztette életét a XX. század legelső influenzapandémiájában, a spanyolnáthának is nevezett világjárványban, amely 1918 és 1920 között söpört végig a Föld országain. Szakértők szerint az áldozatok magas száma legalább két okra vezethető vissza. Egyrészt az ekkor már négy éve tartó, kegyetlen első világháború lövészárkaiban harcoló, legyengült egészségi állapotú, és immunrendszerű, a legalapvetőbb higiénés követelményeket is nélkülöző, alultáplált, 20-40 év közötti férfiakat nagyon könnyen meg tudta betegíteni az akkor újonnan felbukkant influenzatörzs. Emellett pedig az is szerepet játszott a halálesetek magas számában, hogy éppen ez volt az a korosztály, amely életkora miatt nem találkozott még komolyabb influenzajárványokkal, így semmilyen módon nem volt védett a kórokozóval szemben. Egyes hadtörténészek úgy vélik, hogy a járvány kirobbanása hatással volt az első világháború befejezésére is. A betegségben ugyanis 1918 őszére már több katona halt meg, mint a harci cselekményekben. Nevét egyébként onnan kapta, hogy az első megbetegedéseket Spanyolországban írták le még 1918 márciusában. A tudósok által „korunk legnagyobb biológiai katasztrófájának" nevezett spanyolnátha-világjárvány a jelenlegi adatok szerint két év alatt többször is végigsöpört a Föld országain, s a lakosság 20-40 százalékát érintette. Természetesen nem a spanyolnátha volt a Földön az első komoly influenza-világjárvány. A négy évszázadra visszamenő feljegyzésekből tudni lehet, hogy többször is pusztított az influenzavírus, csak a XIX. században négy pandémiát írtak le. Ezek közül is ki lehet emelni az 1889-ben kezdődött orosz influenzát, vagy az 1900-ban világjárvánnyá szélesedett úgynevezett old Hongkong-influenzát. A spanyolnátha után a sor 1957-ben az „ázsiai influenzával", 1968-ban a hongkongi influenzával folytatódott.

Kolera

Az 1853–56 közti krími háborúban harmincezer halottat követelt, az 1866-os porosz−osztrák háborúból hazatérő katonák közül pedig több mint hetvenezer áldozatot szedett a kolera, amely elsősorban széklettel, hányadékkal és vizelettel terjedő betegség. Jelenlegi ismereteink szerint Ázsiában – Indiában és a mai Pakisztán területén – már az időszámításunk előtti V. században ismert volt, és évszázadokon keresztül csak azon a területen fertőzött. A közlekedési útvonalak fejlődésével azonban 1817-ben „kitört" az „őshazából", s megjelent Európában is. Az „öreg kontinensen" robbanásszerűen terjedt el, 1826, valamint 1971 között hét nagy járványt okozott, amelyekben egymilliónál is több ember vesztette életét. Egyes orvosok szerint az utolsó járvány még a mai napig is tart, és elsősorban a szegények között szedi áldozatait. Magyarországon kétszer volt komolyabb kolerajárvány: 1832–33-ban, valamint 1872–73-ban. A megbetegedések száma mind a két esetben meghaladta az ötszázezer főt, s mivel a betegség halálozási aránya abban az időben 50 százalék körüli volt, az elhunytak száma is nagyon magas volt. Szerencsére az orvostudomány sokat fejlődött az elmúlt évszázadokban, így a betegség ma már antibiotikumokkal és megfelelő só- és folyadékpótlással kezelhető.

Kiütéses tífusz

A kolera mellett a kiütéses tífusz is komoly pusztítást okozott a krími háborúban, megnehezítve a harcokban amúgy is legyengült és megkeseredett katonák mindennapjait. A betegség – a mai adatok szerint – a francia hadsereg több mint harmincháromezer katonáját érintette, akik közül tizenhétezren életüket is vesztették. E számadat különösen annak fényében megdöbbentő, hogy a harci cselekményekben húszezer francia katona vesztette életét… A kór az 1870–71-es porosz−francia háborúban is megtizedelte a szemben álló feleket, az 1877–78-as orosz−török háborúban pedig kétszázezer katona betegedett meg a ruhatetűben élősködő sejtparazita okozta betegségben, amely leginkább a rossz higiénés körülmények között élő, túlzsúfolt közösségekben fordul elő – tehát egy hadjáratban lévő katonai tábor épp megfelelő táptalaja lehet a betegségnek. A tífuszjárványok a XVI.−XIX. századi Európa háborúinak állandó velejárói voltak, a téma szakértői szerint a betegség több millió ember haláláért felelős. Érdemes megemlíteni, hogy a tífuszt a XVI. században a csöppet sem megtisztelő morbus hungaricus (magyar betegség) névvel is illették, hiszen a Buda felszabadítására összeverődött, majd az ostrom után szétszéledt zsoldosok is terjesztették egész Európában. E korántsem dicső kifejezéssel egyébként ma is illetnek egy betegséget, mégpedig a tbc-t. Valószínűleg ez jobban elterjedt a köztudatban, mint a tífusz hasonló elnevezése.

Vérhas

A tífusz és a kolera mellett a háborúkat végigkísérő harmadik betegség a vérhas volt, ami egy baktérium okozta, magas lázzal, hasi görcsökkel és véres hasmenéssel együtt járó megbetegedés. A krími háborúban a vérhas egyidejűleg ütött ki a tífusszal, az angolok közül 7882 ember kapta meg a betegséget, s közülük 2143-an meg is haltak. Ugyancsak komoly vérhasjárvány ütötte fel a fejét a francia−porosz háborúban, ennek során közel háromezer ember haláláért volt felelős a kór. A vérhas ma már ritkán fordul elő Európában, Afrikában és más kontinensek forró égövi országaiban azonban a mai napig jelentős közegészségügyi tényező.

Malária

A trópusi égövben zajló háborúk rendszeres kísérőbetegsége a malária is. A váltólázként is említett kórt a szúnyogok terjesztik. A lázzal, hidegrázással, izomfájdalmakkal, fejfájással, rossz közérzettel járó betegség még ma is népbetegségnek számít, évente 300-500 millió új megbetegedést regisztrálnak, s a halálos áldozatok száma is meghaladja az évi egymilliót. A malária természetesen hatással volt a forró égövben zajló háborúkra is: az amerikai hadsereg 1898-as kubai hadjáratában a 167 ezer katonából csaknem 39 ezren fertőződtek meg, és sokan bele is haltak a betegségbe. Emellett a malária a második világháború délkelet-ázsiai hadszínterén, majd később a vietnami háborúban is tizedelte a harcoló katonákat és a hadifoglyokat egyaránt.

Sárgaláz

Ugyancsak a trópusi égövön jelent veszélyt az emberekre (katonákra) a sárgaláz, amely egy szúnyog által terjesztett, emésztőrendszeri vérzést és sárgasághoz vezető májgyulladást okozó, fertőző vírusbetegség. A betegség több csatát és háborút is befolyásolt. Például az 1898 áprilisa és augusztusa között lezajlott amerikai−spanyol háború kezdetén a 230 ezres spanyol haderőből mindössze 55 ezren voltak „harckészek", a többieket ledöntötte a lábukról a fertőzés. Ugyancsak komoly sárgalázjárvány pusztított az 1942-es midwayi csata után az addig fanatikusan küzdő japánok között.

Ebola

Listánk végén két kakukktojás. Az egyik az ebola, amely a ma ismert egyik legveszélyesebb, magas lázat, kiterjedt külső és belső vérzést okozó vírus. Az elsősorban Afrikában jelen lévő kórokozó az utóbbi néhány évtizedben jelentős járványokat okozott Zairében, Szudánban, Ugandában, Gabonban, Elefántcsontparton és Kongóban. Az első ebolajárvány 1976-ban tört ki Zairében, s azóta is számos alkalommal ütötte fel a fejét ezen a területen. Bár háborúk végkifejletébe egyelőre még nem szólt bele az ebola, a vírus erősen fertőző mivolta és magas halálozási aránya miatt a szakemberek attól tartanak, hogy a jövőben a terroristák biológiai fegyvereinek egyik „alapanyaga" lehet.

Legionáriusbetegség

A másik, listánkról kicsit kilógó kór a legionáriusbetegség, amelyről ma már tudni lehet, hogy valójában semmi köze nincsen a légiósokhoz, sőt, valójában egy tipikus civilizációs kór, amelyet egy baktérium okoz. A betegség elnevezése 1976-ból származik, amikor is egy Philadelphiában tartott légiós veterángyűlés után tömeges tüdőgyulladás tört ki, amely több mint 30 halálos áldozatot követelt, és jelentős figyelmet kapott a médián keresztül. A betegség egyébként leginkább elhanyagolt légkondicionálók és tábori zuhanyzók segítségével terjed, így akár a mai modern katonát is veszélyeztetheti.

(Köszönet a cikk elkészítésében nyújtott segítségért dr. Meglécz Katalin orvos ezredesnek, a Magyar Honvédség honvéd-tisztifőorvosának.)

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)