TOP10 meghatározó játékélmény

Operation Flashpoint: Cold War Crisis (2001)

Kategóriáját tekintve a harcászati vagy szimplán katonai szimulátor jelző talán a legjobban leíró, hiszen komplexitása miatt kár lenne egyszerű taktikai lövöldözős játéknak titulálni. Egy igazi mérföldkő volt a maga idejében. Egy olyan nyílt világot tárt a játékosok elé, amit még egy sem, vagy csak nagyon kevés másik szoftver próbált meg előtte. Mai szemmel nézve igen komikusnak hatnak már a grafikai megoldások, köztük a palacsintasütővel kilapított arcú karakterek, a játék alapkoncepciója még ma is megtalálható a fejlesztőcsapat legújabb projektjeiben – de erről később.

A hidegháború utolsó évtizedében játszódó történet középpontjában egy elképzelt ország sorsa áll, a főszerepben pedig azok a NATO (azaz amerikai) katonák, akik épp itt, Everonban állomásoznak. Egy váratlan, mondjuk úgy, keleti típusú ellenséges támadás szorítóba keríti hőseinket, akiket előbb közlegényként követünk, majd a történet előrehaladtával egyre komolyabb altiszti beosztásokban már mi magunk irányítunk is. És ez a szoftver egyik legkülönlegesebb csavarja, hogy egy idő után már nem csak a saját karakterünkkel harcoltunk, hanem idővel egy komplett alegységet is mi vezettünk a győzelemre. Ekkor már nem volt elég pontosan célozni, fedezéket találni, gránátot dobni és a bajtársakkal közösen rohamozni, hiszen már mi, a játékosok feleltünk egy-egy küldetés sikeréért is: mi határoztuk meg, hogy mely katonák milyen irányból, milyen alakzatban, milyen harcmodorban induljanak el a célterület felé. Ugyanígy a mi feladatunk volt a különböző igényeiket is kielégíteni, tehát, ha megsebesült, akkor a felcsert hozzáirányítani, ha elfogyott a lőszere, irányt mutatni a legközelebbi utánpótlás felé és hasonlók.

Bár ezen vezetéselméletű játékmenet sokszor túlontúl komplikált tudott lenni és pillanatnyi időkre talán a kedvünket is szegte, időről-időre visszataláltunk a formabontó játékhoz, hiszen a parancsnoki teendők gyakorlása mellett hatalmas lehetőségek rejlettek abban, hogy gyakorlatilag minden, de minden katonai jármű vezethető volt a terepjárótól a harckocsin át a helikopterig.

ARMA sorozat – a méltó folytatás (2006-2024?)

A Flashpointhoz hasonlóan, az Armed Assaultot, avagy ahogy mindenki ismeri Armát is a Bohemia Interactive cseh fejlesztőgárdája hozta tető alá. Bár tulajdonképpen ugyanazt tudta, mint az elődje, a grafikai technológiaváltás, a modern – de még mindig fiktív – konfliktus sokak számára komoly hívószó volt. A parancsnoklás még mindig kissé bonyolult, de legalábbis vontatott menürendszeren keresztül valósult meg, a gamerközösség tulajdonképpen azonnal megvette, sőt ahogy az utána következő epizódok esetében is, sajátgyártású kiegészítők útján még fel is turbózták a játékélményt.

A második rész nem sokat fejlődött küllemben az elődjéhez képest, viszont a készítők rettentő jó történetszálat fűztek fel, amiben a harc, a felderítés, a nyomozás és a bajtársakhoz való kötődés harmonikus egyensúlyt hozott a monitorokra. A harmadik Arma azonban nem csak a sztoriban teljesített kiválóra, de még grafikájában is megújult. A parancsnoki utasító menü továbbra is kissé nyakatekert maradt, de ez tulajdonképpen már egyre kevésbé tűnt zavaró, talán mert ekkorra megszoktuk, vagy mert az ember hajlamos volt elveszni a gyönyörűen kidolgozott tájban, naplementében, miközben egy egészen izgalmas – bár visszatérően ugyanúgy egy fiktív sziget kitalált ellenséges inváziója ellen kellett fellépnünk -, több epizódos egyjátékos kampányt kapott kézhez. A harmadik rész olyannyira jól sikerült, hogy mostanra lassan megszámlálhatatlan kiegészítő futott be hozzá, ráadásul olyan széles palettán, hogy még humanitárius aktivistát, de akár a háború lezárását követő évek rendezésében tevékenykedő tűzszerészt is alakíthatunk benne. Pazar!

S ha mindez nem lenne elég, a közelmúltban a fejlesztő bejelentette, hogy a soron következő Arma 4 visszatér Everonba, tehát az Operation Flashpoint világába, hogy a modern kor technikai lehetőségeit kiaknázva új köntösben gondolhassák újra az immáron 22 éves játék ötletét. Hogy tovább borzolják a kedélyeket, a bejelentéssel egyidőben kiadták az Arma Reforger nevű fejlesztői mellékszálat, ami színtisztán többjátékos módban és az Arma 4 jövendőbeli világában üzemel. Ahogy az alkotók is fogalmaztak, a Reforger felhasználói visszajelzései alapján alakítják a negyedik epizód fejlesztéseit, javításait úgy, hogy közben már adtak is a népnek valamit, meg nem is. Ügyes marketing.

Digital Combat Simulator (2008)

Aki a felhők közé (vagy fölé?) vágyakozik, s nem elégszik meg a Boeingek és Airbusok magányos utasszállítói világával, azok számára tökéletes választás a DCS. Ráadásul magát az alapjátékot ingyen letöltheti bárki, ami egy-két gépet és néhány küldetést már magába is foglal is, így anyagi megfontolás nélkül is próbát tehet bárki a szoftverrel. Figyelem! Ez a program azonban nem holmi billentyűzettel és egérrel könnyen cikkáztatható repülős arcade játék! Ha komolyan gondoljuk, hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy már minden billentyűkombinációnak adtunk funkciót annak érdekében, hogy trimmelni, féklapokat állítani, generátorokat ki-bekapcsolni, rádiófrekvenciák között váltani, célt bemérni, fegyverek között váltani és persze tüzelni tudjunk. Na de miről is beszélünk?

A Digital Combat Simulator nem más, mint egy tanulmányi szintű repülőszimulátor, ami azt jelenti, hogy az elérhető merev- és forgószárnyas géptípusok általános jellemzője a hihetetlen részletesség és pontosság. Túlzással élve azt is állíthatnánk, hogy aki a játékban megtanulja egy UH-1-es vagy egy Mi-8-as indítási procedúráját, az talán a valóságban sem illetődne meg utóbbi típus cirillbetűkkel teletűzdelt pilótafülkéjében. De természetesen nem állítunk ilyet. Mindenesetre vannak légierők, ahol bizony a pilótaképzés részét képezi valamilyen formában a szoftver.

A 2008-ban bemutatott szimulátor mögött az orosz eredetű, ma azonban már Svájcban megtalálható Eagle Dynamics áll, amely fejlesztői csapat 1995 óta gyárt játékokat a katonai repülés szerelmeseinek. Mint általánosságban véve minden korábbi kiadásuk, a DCS is a Fekete-tenger térségét modellezi területileg. Mielőtt azonban belemerülnénk e régió biztonságpolitikai helyzetébe és, hogy milyen szemüvegen át is dolgozza fel mindezt a fejlesztő cég (egyébként mind keleti, mind NATO színekben is harcba szállhat a virtuális pilóta a légi csatákban), fontos hozzátenni, hogy már létezik közel-keleti, nevadai és még egy 1944-re időzített normandiai térképe is. Ugyanennek a sokszínűségnek felel meg az elérhető géppark is, amelyek kidolgozottságát és részletgazdagságát az árcímke rendszerint jól jellemez. A már említett forgószárnyasokon túl – a teljesség igénye nélkül – megvásárolhatjuk az ikonikus F-14 Tomcatet, az F-18 Hornetet, a Mi-24-es harci helikoptert és számos második világháborús legendát is, mint például a Messerschmitt BF-109-est.

A szimulátor hatalmas élményt tud szerezni a játékos számára, ha elég kitartó. Itt ugyanis kőkeményen tanulni kell. Tanulni kell a gépről, avionikáról, fizikáról és még számtalan olyan szempontról, amikre, ha ráhangolódtunk, lehet, hogy fáradtabban szállunk ki a székből egy-egy küldetés után, mint ahogy a felüdülés reményében letelepedtünk, valami mégis vissza fog csalogatni a következő felszállásra is…

Age of Empires II (1999)

Sokak számára bizonyára nem is kell jobban bemutatni a stratégiai játékok ikonikus darabját, a középkor legnagyobb hadjáratait, háborúit és legendás hadvezéreit felvonultató hősi eposzt. Mégis az alapvetés röviden: valós idejű stratégia, magyarán a számítógép, vagy épp többjátékos módban az élő ellenfél velünk egyidejűleg készül, reagál, támad vagy épp véd, s általános küldetés a saját városállamunk felvirágoztatása, a pályán velünk osztozkodó vetélytársak kárára. Persze a játékos azt az utat is választhatja, hogy a nyersanyagokban bővelkedő régiót vaskos falakkal körbe véve erődítménnyé faragja a kezdetekben még aprócska falucskáját, majd városát, s éppen csak akkora védősereget épít maga köré, ami elegendő az ádáz ellen elrettentéséhez. Ha azonban a történelem alapú küldetéseket kívánja végrehajtani akár Attila, a hunok vezéreként, akár Richárd királyként, vagy El Cidként, bizony a játékosnak el kell fogadnia, hogy rendet és törvényt csak a kard és az akarat tesz a várak világában.

A városépítgetés és a világ legnagyobb hadseregeinek toborzásának kettőse olyannyira sikeres pályamunka lett, hogy a Microsoft évtizedekkel később kiadta a játék remastered, azaz grafikailag felfrissített változatát is 2019-ben. Sőt, azóta is érkeznek hozzá további kiegészítések új nemzetekkel, népcsoportokkal és a hozzájuk fűződő küldetéscsomagokkal.

Company of Heroes sorozat (2006-2023)

Ha már stratégia, kihagyhatatlan cím a Company of Heroes, avagy COH, amely épp nemrég ünnepelhette harmadik részének hivatalos megjelenését. Műfaját tekintve, pályatársaihoz hasonlóan e videójáték esetében sem volt sosem kifejezett elvárás a gyönyörű grafikai megjelenítés, bár a harmadik epizód már e téren is mutat potenciált. Mégis, a sorozat első két része alapvetően a jól irányíthatósággal, az izgalmas történetmóddal és a kis kivételektől eltekintve egészen jól kiegyensúlyozott ellenfelekkel vált rendkívül népszerűvé.

Alapvető igazság mindhárom rész tekintetében, hogy a második világháború jól ismert csatáit veszi górcső alá, így a normandiai partraszállástól kezdve az ardenneki csatán át Berlin ostromáig minden komolyabb ütközetet a saját szájunk íze szerint nyerhetünk meg, vagy épp veszthetünk el.

Az első epizód megjelenése után sok kritika szólt arról, hogy kizárólag csak a nyugati szövetségesekre, ráadásul esetükben is kifejezetten a franciaországi eseményekre fókuszál a játék. Nem tudni, hogy ezeket a megjegyzéseket hallgatták-e meg, vagy eredendően így tervezték-e, de tény, hogy a fejlesztőcsapat a második részben már a keleti hadszíntérre nyitott kaput. Itt is végig irányíthatjuk seregtesteinket a legikonikusabb csatákban Sztálingrádtól kezdve egészen a Német Birodalom bukásáig. Az utólag érkező kiegészítő azonban már újfent a nyugati szövetségeseket favorizálja, ezzel egy játékon belül megteremtve az egyensúlyt. Éppen ezért érdeklődve várjuk, hogy az idén év elején megjelent harmadik részhez– ami az észak-afrikai és olaszországi hadszínterekre koncentrál – vajon idővel még milyen finomítások, kiegészítések futhatnak be.

Wolfenstein sorozat (1981-2019)

Egy igazi hardcore különc, amit jószerével nehéz is pusztán háborús játéknak tekinteni, mert jellegét tekintve sokszor a bárgyú kifinomultságú Doom és Duke Nukem alkotásokhoz hasonlít, mégis azért meghúzódik egy erős történelmi szál a fantáziadús cselekménysor mögött. Amit aztán persze a fejlesztők igencsak széles skálán húzgálnak jobbra-balra okkultizmustól, hamvaikból feltámasztott szuperkatonákon át egészen az alternatív jövőképig, ahol a második világháborút korántsem a szövetségesek nyerték meg.

E szempontokból bőven lehetne ítélkezni a játék felett, de ha elfogadjuk a háborús videójátékok közötti helyét, akkor kétségkívül el kell ismernünk a kategórián belüli meghatározó szerepét is. Mindemellett akár a sztoriszál, akár a különböző karakterek megformálása számtalan szórakoztató pillanatot ad, amiért már külön megérdemli, hogy szóljunk róla. Ha más nem, csak önmaga paródiájáért is, hiszen a modern kiadások különlegessége, hogy ha a játékos rátalál egy-egy elrejtett easter eggre (avagy a fejlesztők meglepetéseire), akkor akár játék a játékon belül jeligére még az 1992-es Wolfenstein 3D kiadást is próbára tehetjük egy kis nosztalgia kitérő erejére.

Az utolsó rész, amiben az évtizedeken át megszokott, megszeretett William J. Blazkowicz lányait irányíthatjuk már kissé leszálló ágat mutatott, ennek ellenére a széria sikere töretlen és a rajongók most is várják a már bejelentett, de még bizonytalan megjelenési idejű Wolfenstein 3-t.

Verdun – Tannenberg – Isonzo (2015-2022)

Három játék, egy fejlesztői gárda, folyamatosan felfelé törő minőség. Tömören így jellemezhető a három hírhedten véres első világháborús csata nevét viselő trilógia. A nagy háború éveihez eleve nagyon ritkán mernek hozzányúlni a játékkészítők. Talán az állóháborúk jellegében nem látnak elegendő izgalmat és fantáziát, talán modern társaikhoz képest visszafogott képességekkel bíró fegyverrendszerek tűnnek kevésbé tetszetősnek, nem tudni. De azt igen, hogy általánosan elmondható, hogy igenis van közönsége az első világégés történéseit feldolgozó szoftvereknek.

Ennek köszönhető a korábbi cikkünkben is megemlített Battlefield 1 népszerűsége is, ahogy a most tárgyalt három játék létrejötte is. Nem nehéz kitalálni, hogy mind három cím különböző frontvonalakra koncentrál, így a Verdunben a nyugati antant seregeivel, a Tannenbergben a keleti front harcosaival és végül, de nem utolsó sorban az Isonzoban pedig az olasz front szembenálló feleivel találkozunk. Jól érezhető a három részen át tartó fejlődés és finomhangolás, aminek csúcseredménye – véleményem szerint – a magyar szíveket is talán jobban megdobogtató Isonzo lett. Mondom ezt azért, mert itt konkrétan a magyar honvédek is megjelennek a Júliai-Alpok különböző helyszínein.

Magyarként egészen más ezért kipróbálni a játékot, hiszen alkalmanként azon kaphatjuk magunkat, hogy a játékmenet már nem is annyira fontos, mert győz a képzelet és a merengés, mialatt megpróbáljuk elképzelni, hogy milyen is lehetett valójában a kopár hegycsúcsok árnyékában küzdeni, élni. Nyilvánvalóan egy játékszoftver sem fog soha valós képet adni egy háborús cselekményről sem, de az egészen biztos, hogy az a vizualitás, amit például az Isonzo is ad, rendkívül sok segítséget jelenthet egy ma élő fiatal számára abban, hogy elképzelhesse, hol is harcolhatott a déd- vagy üknagypapa, hogyan is festhetett az a fennsík, mit jelenthetett, amikor azt mesélték, hogy egyik hegyoldalból lőttek át a másikra stb.

Ráadásul a 2021-ben kiadott Isonzo olyannyira gyönyörű grafikával hozza el ezt a világot, hogy számomra, akinek megadatott, hogy személyesen is láthassam e hajdani csataterek mai állapotát és a meseszerűen pompás tájait, egész egyszerűen jól esik körbe nézni a játék pályáin, mert mindegyik elképesztően pontosan idézi fel a térség ikonikus pontjait, hegyeit, városait.

Spec Ops: The Line (2012)

E heti felsorolásunk végére tartogattam azokat a címeket, amik nagyon különleges okból meghatározó háborús játékok. Ezen utolsó három videójáték ugyanis alapvetően az elmére és a szívre hat ki, miközben morális válságba kényszeríti a játékost, falhoz szegezve a döntések súlyával.

A Spec Ops: The Line úgy kezdődik, mint bármelyik másik lövöldözős játék. Megismerjük a főszereplőt, elcsodálkozunk a helyszínen, nevesül Dubaj homokviharban megsemmisült metropoliszával, ahova az amerikai hadsereg egy mindössze háromfős különleges műveleti egységet küld, hogy túlélők után kutasson. Idővel fény derül arra, hogy a város evakuálásáért egy Konrad nevű ezredes és csapata felelt, amely mentőakcióról már az első képsorok alapján kiderül, hogy kudarcot vallott.

Sokáig fel sem tűnik, hogy az ellenségek leküzdése csak amolyan másodlagos szerepköre a játéknak, hiszen egy darabig nincs is más dolgunk, mint az ellenünk támadó milícia tagjait ártalmatlanítani. Aztán lassan begyűrűznek az eldöntendő kérdések, amikről ekkor még mindig nem tudjuk, hogy kihatással lesznek-e a továbbiakra, csak olyan érzést keltenek, mintha a szoftver tesztelné, vajon helyén van-e a szívünk. A történet előrehaladtával aztán egy egészen sötét múlt kezd kikristályosodni, ami során kiderül, hogy a Konrad ezredes vezette alakulat valahol útját tévesztette és a megmentőkből hadurakká váltak. Láthatóan a főszereplő karaktere is egyre zavartabbá válik, hiszen a kapott parancs és a valóság között egyre tágabbra nyílik az olló két szára.

Végül – főleg több végigjátszás útján minden lehetséges végkimenetelt megtapasztalva – a játékos rájön, hogy a fejlesztők végig szándékosan provokálják a felhasználót. Úgy szorítanak morális döntési helyzetbe folyamatosan, hogy pontosan tudják: nincs jó válasz. Éppen ezért a játéknak sincs a klasszikus értelemben vett jó befejezése, ezzel is érzékeltetve a háború kegyetlenségét, igazságtalanságát és az ártatlanok elkerülhetetlen szenvedését.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Spec Ops: The Line pszichológiailag megterhelő alkotás, hiszen a legjobb szándékunk ellenére is a szemünk előtt esnek áldozatul civilek, bajtársak és megkérdőjelezhetően ellenséges szándékú ellenfelek.

Valiant Hearts: The Great War (2014)

Ismét egy első világháborús témájú alkotás. Elismerem, a Valiant Hearts-ot bűn csupán háborús játéknak titulálni, de annak érdekében, hogy beszélhessünk róla – mert beszélni igenis kell róla! – kivételesen hunyjunk szemet a kategorizálás felett. Mert valójában egy a játékos által irányítható mesterműről, egy folyton mozgó festményről, egy képregénynek tetsző súlyos, többszázoldalas drámáról beszélünk.

Régi-régi játékok hangulatát idézőn folyamatosam oldalnézetből látjuk a rendkívül különböző, de egyaránt nagyon szerethető karaktereinket, akik az első világégés atmoszféráját és tragédiáit tárják elénk rendkívül érdekes és a szó megfelelő értelmében szép módon. Talán jobb azt mondani, hogy nem is a háborút meséli el a játék, hanem annak főszereplőinkre gyakorolt hatásait. Többségük egyszerű, átlagember képét festi elénk, akiket a kényszer bújtatott egyenruhába. Bár kétségkívül hazafik, mindegyiküket a szeretet és a féltés hajtja előre.

Persze, kétségkívül játék a megfelelő szó rá, hiszen a grandiózus történetmesélésen túl számos ügyességi feladat megoldása is ránk hárul, de ezek sokszor inkább hatnak amolyan kötelező udvariassági körnek, mintsem fontos pillanatoknak, hiszen a szereplők és motivációik megismerése után már csak az érdekel, hogy mi lesz Emile, Anna, Karl és Freddy sorsa. Bármilyen részletet felfedő spoiler elhangzása helyett csak annyit mondok, hogy nem véletlenül találni temérdek, a fináléval kapcsolatos, érzelemdús reakcióvideót a Youtube-on.

This War of Mine (2014)

Az igazán kőkemény, kapaszkodók nélküli, kegyetlen letargia. A játék, amit egyszer mindenkinek ki kéne próbálnia, s a játék, ami után vérmérséklet szerint perceket, akár órákat lehet a semmibe meredten nézni. Annyira más, annyira mentes mindenféle hősi ethosztól, annyira lecsupaszított kijózanító pofon, hogy hasonlót nehéz lenne mellé állítani. De miért is?

Helyszíne egy meg nem nevezett háború ismeretlen városa, szereplői pedig te, meg én. Igen, ennél nem lehet egyszerűbben megfogalmazni, hogy a főszerepben azok az átlagemberek szerepelnek, akikkel ma az utcán, a boltban, a liftben, a vonaton, a buszon találkoztunk. Egyikük sem katona, egyikük sem tagja egy elit egységnek, egyikük sem a győzelemért küzd az utolsó vérével. Hanem túlél. Mindegyikükben közös, hogy élni akar és mindent megtenne azért, hogy életben tartsa a szeretteit. Utóbbi még annyira igaz az utólag kiadott This War of Mine: The Little Ones kiegészítő megjelenésével, ahol már nem csak magunkért és felnőtt embertársainkért, de kisgyermekeinkért is feszülve aggódhatunk. És tulajdonképpen ez az egy feladat: túlélni, kitartani amíg csak kell. Amíg csak lehet.

S hogy meddig? Előre nem tudni. Éppen ezért szükségszerűen kialakul egy bizonyos rutin: ennivalót kell szerezni, komfortossá tenni a lebombázott épületet, ahol menedéket leltünk, kialakítani a túléléshez szükséges körülményeket és nem utolsó sorban növelni a biztonságot. Merthogy nem csak az utcákon ránk is vadászó mesterlövészek jelentenek fenyegetést, hanem a sorstársak, az éhező, beteg és sebesült civilek is, akik ugyanúgy sokszor csak élelmet, vagy más kellékeket próbálnak szerezni maguknak és szeretteiknek, amit bár megértünk, a saját szeretteink érdekében mégsem engedhetünk. A játék pedig tele van ilyen és ehhez hasonló morális kérdésekkel, döntésekkel. Segítünk a bajbajutottakon? Ha igen, mekkora kockázatot vállalunk értük? Ha nem, viseljük-e a következményeit?

Amellett, hogy a háborúk néma áldozatait, a civileket állítja középpontba a játék, egy hihetetlenül érzelemdús önismereti kurzusra is magával ránt, miközben már az elejétől fogva érezhető, hogy az a fajta katarzis, amire igazán vágynánk a végén, nem jön el. Nem látjuk a béke kitörését, a képi megjelenítés egészét jellemző színekben szegény, szinte fekete-fehér világ nem vált hirtelen színesbe, nem látjuk újra egyesülni a családokat. Legjobb esetben is csak egy fekete alapon fehér üzenet jelzi: a háború véget ért. A fellélegzést aztán nyomban követi a szembesítés minden tettünkről, legyen az akár jó, vagy rossz kimenetelű, beleértve az esetlegesen miattunk elvesztett embertársaink emlékét is.

A This War of Mine egyértelmű küldetése, hogy felhívja a figyelmet arra: a háborúkat nem csak a katonák és nem csak a frontvonalok mentén vívják. És ezt az üzenetet szebben, velősebben, mégis elegánsan talán nem is lehet bemutatni.