Űrrepülései előtt a Csendes-óceán felett harcolt a japánok ellen John Glenn

Kiképzés és magány

„A repülés szülőhazájában”, Ohióban (innen származtak a Wright-fivérek is) felnövő John pályaválasztásában meghatározó szerepet játszott első repülésélménye.

Nyolcéves korában New Concordban édesapjával és egy helyi pilótával szállt először repülőre. Néhány évvel később immár a kormányrúdnál ülve szerette volna apjának viszonozni a maradandó élményt, ám az eset kis híján tragédiával végződött: a repülő ugyanis csak nagyon nagy nehézségek árán érte el a felszállási sebességet, a fiatal fiú és édesapja pedig majdnem a felszállópályaként használt mező végében álló fáknak ütközött. Amikor John a rizikós felszállás után ránézett apjára, aki végre el merte engedni az ülés oldalát, amelybe addig kapaszkodott, idősebb John csak ennyit mondott: „Ha jól látom, szereted az izgalmas felszállásokat.”

John a középiskola elvégzése után, a háború kitörésének évében, 1939-ben, mérnökképzésre iratkozott be a Muskingum College-ba. Ahogy teltek a hónapok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok sem maradhat semleges a fegyveres konfliktusban, ám a fiatalok csak ritkán beszélgettek a háborúról. Glenn hozzáállása társaiéhoz hasonlóan 1941. december 7-én változott meg gyökeresen. Ha ugyanis addig bárkinek lett volna kétsége afelől, hogy az USA is belesodródik majd a háborúba, a Pearl Harbort ért japán támadás minden kérdőjelet eloszlatott.

A támadás Johnban sem hagyott kétséget a jövőt illetően. Bár szülei szerették volna, ha előbb befejezi tanulmányait, szinte azonnal jelentkezett a szárazföldi hadsereg légi hadtestéhez (az amerikai légierő csak 1947-ben vált önálló intézménnyé), miután abban az évben már korábban lerakta a civil pilótavizsgát. A behívó azonban, annak ellenére, hogy Glenn a főiskolát is otthagyta emiatt, nem akart megérkezni.

A fiatalember nem bírta tovább a tétlenséget, 1942 márciusában a haditengerészet repülőseihez jelentkezett, és ezúttal már nem kellett sokat várnia. Hamarosan Iowa Cityben találta magát, ahol megkezdődött a kadét – igen nagy megterhelést jelentő fizikai, valamint elméleti – kiképzése. A fiatal férfi számára az Iowa Cityben töltött három hónap során (mint ahogy későbbi távollétei során még számtalan alkalommal) a legnehezebbnek a barátnője hiánya bizonyult, akinek a kiképzés ideje alatt minden nap levelet írt. John még kisgyerekként ismerkedett meg Anna Margaret (Annie) Castorral, középiskolai barátnőjével, későbbi feleségével, akivel halálig, 73 éven át élt házasságban.

Miközben Glenn háborús felkészítése még számos helyen folytatódott, kérésére (és eredményeinek köszönhetően) átkerült a tengerészgyalogság légi szárnyához. 1943 márciusában kadétból hadnaggyá léptették elő, majd áprilisban sort kerítettek Annie-vel esküvőjükre.

A későbbi űrhajós katonai pályája sínen volt, ám a fiatal házasokat ekkoriban nem vetette fel a pénz. Amíg a később jelentős vagyonra szert tevő vadászpilóta a tengerészgyalogságnál szolgált, esténként összegyűjtötte zsebeiből az aprópénzt. Felesége, Annie szerint a „hónap végén gyakran megtörtént, hogy az így összegyűlt apróból mentünk élelmet vásárolni”.


Madárnevelgetés a Midway-szigeteken

Glennt októberben – immár a tengerészgyalogság 155. felderítő repülőszázadának (VMO-155, a későbbi VMF-155 elődje) tagjaként – főhadnaggyá nevezték ki. Ezen alakulat tagjaként indult el San Diegóból az első, régóta várt háborús bevetésére. A hajón, amelyen 1944 februárjában Hawaiira szállították, 1800 katona és tiszt osztozott. Mindenkinek csak nagyon kis alvófelülete volt, és sokan küzdöttek tengeribetegséggel, köztük Glenn is.

1999-ben megjelent, Nick Taylorral közösen írt életrajza szerint egy idő után javult az állapota, de csak annyira, hogy arcának színe „a zöld egy ibolyaszín árnyalatából szürkésfehérre változott. (…) Senki sem volt nálam boldogabb a fedélzeten, amikor a hatnapos hajóutat követően február 12-én elértük Hawaii-t.”

A tervek szerint a VMO-155 innen a mintegy háromezer kilométerre délnyugatra található Marshall-szigetekre repült volna, miután kipróbálták új Vought F4U Corsair vadászrepülőiket, ezek azonban még nem érkeztek meg. Az Ewa névre keresztelt hawaii légibázison tartózkodó tisztek és katonák meglehetősen kellemesen töltötték a várakozás napjait. Kényelmüket a medence mellett az ingyenes filmvetítések is szavatolták. Johnnak még arra is volt ideje, hogy egy tradicionális hawaii viseletet vásároljon feleségének, amelyet el is küldött neki.

A VMO-155-öt végül a korábbi sorsdöntő csata helyszínére, ekkoriban már különösebb veszélyeket nem tartogató Midway-szigetekre irányították át. Az alakulat feladata a haditengerészet itteni tengeralattjáró-bázisának védelme volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy helyben honos madarak nevelgetésére is ráértek, miközben hallgatták „Tokyo Rose-t”, a szövetséges katonák demoralizálását célzó angol nyelvű japán rádióadások éppen beszélő bemondónőjét. Csak 1944 júliusában kezdődött meg a nagyobb erőpróba, a VMO-155 – az amerikaiak által néhány hónappal korábban elfoglalt – Marshall-szigeteken történő bevetése.

Az alakulatot a Majuro-atollra csoportosították át, amely környékén a japánok még birtokoltak néhány kisebb jelentőségű bázist. Persze a háborús mércével mérve kisebb kockázat még nem jelentette az életveszély teljes hiányát. Glenn gépét öt alkalommal találták el világháborús bevetései során, így néha csak néhány centiméteren múlt, hogy ma nem mást ismerünk a Földet elsőként körberepülő amerikaiként, tekintve, hogy egy jó helyre bevitt találat esetén a pilóta jó eséllyel a Csendes-óceán patrióta érzékenységre vagy az emberi élet szentségére kevéssé fogékony cápáinak eledeleként végezte volna.

A VMO-155 kötelékébe tartozók feladata a zuhanóbombázó bevetések mellett a japán légvédelem semlegesítése volt. Így közvetlen légiharcban, amelyre a pilóták többsége vágyik, nem vettek részt, ám a japán légvédelmi potenciál csökkentése komoly szakmai felkészültséget igényelt, ami Glennt valamelyest kárpótolta. A későbbi űrhajós-szenátor a repülés szerelmeseként gyakran élvezte a bevetéseket, ám a háború pszichológiai hatása alól ő sem tudta kivonni magát.


Személyes háború

A háború 20. században történő gépesítése a katonák számára megkönnyítette a gyilkolást. Egyre ritkábban került sor közelharcra, ahol a harcoló felek közvetlenül szembesülhettek tetteik következményeivel, a repülősök számára pedig különösen személytelenné vált az emberölés aktusa. Szociálpszichológiai kísérletek sora bizonyította már, hogy amennyiben valaki tudja, hogy leendő áldozata nem láthatja őt teljes testi valójában, jóval könnyebben félre tudja tenni morális skrupulusait, mint amikor nem marad „anonim”. Az áldozat nem tudja, ki oltja ki az életét, mint ahogy a támadó sem látja tette következményeit, politikai okokból felebarátjai sorából ideiglenesen kiiratkozó embertársa(i) haláltusáját.

Önéletrajzában Glenn is hasonló tapasztalatokról számolt be: „a légiharcban nem nézel bele az ellenség szemébe, akit próbálsz megölni. Az ő gépét támadod a sajátoddal, vagy a területet támadod, amelyet elfoglal.” Ilyenkor tehát sokan – legalább javarészt – felszabadulnak az emberölés lelki terhe alól, Glenn-nek és társainak azonban egy komolyabb pszichológiai tényezővel is meg kellett küzdeniük: az újonnan kifejlesztett, általuk a japánok ellen bevetett napalm hatásaival, amelyet javarészt ott vetettek be, ahol a hírszerzési jelentések alapján sokan tartózkodtak. Az 1942-ben a Harvard Egyetem titkos laboratóriumában Louis Fieser kémikus vezetésével előállított zselés, robbanáskor szétszóródó, mindenféle anyagra, többek között az emberi bőrre is rátapadó napalm szörnyű pusztítása szemmel is kiválóan követhető volt.

A repülőszázad azután kezdte el bevetni a különleges anyaggal feltöltött bombákat, hogy novemberben a Kwajalein-atollra helyezte át bázisát. A későbbi űrhajós a következő gondolatmenet segítségével dolgozta fel a napalmmal történő emberölés sokkját: „olyan háborúban küzdöttünk, amelyet nem mi kezdtünk, országunk, családjaink, szabad örökségünk fennmaradásáért. Azért voltunk ott, hogy megtegyük, amit kell. A napalm alkalmazása nem illett a békebeli érzékenységhez, de éppen a béke és az ilyen érzékenységhez való visszatérés volt az, amiért küzdöttünk.” Persze ebben a határhelyzetben nehéz pusztán morális megfontolásokkal foglalkozni. Ahogy Glenn megfogalmazta: „(…) a saját, és a veled lévő emberek túléléséért küzdesz. Pusztítasz, vagy elpusztulsz.”

Glenn-nek társai halálával is meg kellett küzdenie. Barátja, Miles F. Goodman Jr. repülőgépét júliusban találat érte, és az óceánba zuhant. Holttestére több órás keresést követően sem bukkantak rá. A későbbi űrhajós ekkoriban csak hellyel-közzel vezetett naplójában számolt be érzéseiről: „lehetetlen ilyenkor érzéseket kifejezni (…) Monnie volt a valaha volt egyik legjobb barátom. Minden repülésünket együtt végeztük, együtt lótottunk-futottunk mindenhová, és az időnk nagy részét együtt töltöttük.”

Mint később, visszaemlékezésében hozzátette: „a zászlólengetések és zenés búcsúztatások háborúja véget ért, én pedig túl voltam az első napomon, amelyen a valódi arcát láttam. Elvesztettem egyik legközelebbi barátomat, és a háború hirtelen nagyon, nagyon személyessé vált.”

Glenn – akinek később, a koreai háború idején katonatársai a Mágnesfenekű becenevet adták, mivel képes volt összevissza lyuggatott gépekkel is hazarepülni – ezzel a „háborús csomaggal”, 59 bevetéssel a háta mögött került haza 1945 februárjában. Kitüntetésekkel halmozták el, és szűkebb pátriájában már ekkor hősként kezelték. Persze ez még csak előjátéka volt a későbbi határtalan megbecsülésnek, amellyel később amerikaiak milliói tisztelték rajongva.