USS Indianapolis: A haditengerészet legnagyobb emberáldozattal járó vesztesége

A Portland-osztályú nehézcirkáló, becenevén „Indy” 1931 óta szelte a habokat. Szolgált a későbbi csendes-óceáni flotta főparancsnoka, Raymond Spruance tengernagy zászlóshajójaként és többek között kivette a részét az Iwo Jima-i és az okinawai partraszálló inváziók támogató ágyúzásban is. E minden szempontból figyelemre méltó harci múlt méltó folytatásaként a hadihajó és legénysége 1945 júliusában, a második világégés utolsó nagy hajrájában különleges megbízatást kap.

Az Okinawánál szerzett sérüléseket éppen csak kijavítják, amikor 1945. július 16-án a USS Indianapolis ismét kihajózik, fedélzetén azonban ezúttal egy rendkívül fontos szállítmánnyal. A nehézcirkáló feladata nem kisebb, mint a Hiroshimára tervezett „Little Boy” néven ismertté váló atombombához szükséges dúsított urán célba juttatása San Franciscoból Tinian szigetére. Innen indul el végül mindkét B-29-es bombázógép, amelyek végrehajtották a világtörténelem első atomcsapásait. Az Indianapolis rekordidő, mindössze 74 óra alatt éri el Pearl Harbor kikötőjét, ahonnan július 19-én kíséret nélkül folytatja útját Tinian felé. A korábban japán fennhatóság alatt álló szigetet 26-án éri el, sikeresen leszállítva gyilkos rakományát. Az új úti cél innen előbb Guam, ahol a matrózok egy részét szabadságolás okán leszállítják, helyükre új legénység érkezik. A kitérőt követően a megújult legénység Okinawa felé veszi az irányt, hogy becsatlakozhassanak a flotta fő harci tevékenységébe. Sokuk tűzkeresztségére azonban sohasem kerül sor…

Az óra éppen csak elüti 1945. július 30. első perceit, amikor az éj csendjének és a hajó monoton zakatolásának nyugalmas párosát egyszerre két torpedó becsapódása szakítja félbe. Az I-58-as japán tengeralattjáró alapos munkát végez, mindkét találat önmagában is végzetes károkat okoz az amerikai cirkálóban. A fegyverekkel és lőszerekkel jól megrakott hajót tűzijátékszerű robbanásokkal takarják be a felcsapó lángok. Alig húsz pokoli perc múltán a máglyának tetsző hajótest átfordul és tatját az égbe mutatva merül a felzavart tenger habjai közé. A csaknem 1 200 főt számláló legénységből 300-nak e roncs lesz a hullámsírja mindörökre.

A túlélők pedig a hajó maradványaiba, a vízfelszínen úszó törmelékekbe és abba a pár mentőcsónakba kapaszkodik, amelyik az Indianapolis után felszínen marad. Hamarosan az utolsó lángok is elalszanak, s a dicsőséges nehézcirkáló életben maradt matrózaira ismét az éjszaka sötét leple borul. Vakon keresik jajveszékelő társaikat azok, akiknek már valamibe belekapaszkodni. A hajnal első sugarai keserű felismerést hoznak. Közel, s távol sehol sincs egy hajó, vagy repülő amelyik hírt vihetne a bajbajutottakról. A túlélők, amennyire csak tudnak összetartanak, a mentőcsónakokat összekötik, akik nem férnek fel, kapaszkodnak. Csaknem 4 nap telik el bármiféle élelem, iható víz és a legfontosabb, remény nélkül. Többen feladják és minden tiltás ellenére habzsolni kezdik az óceán sós vizét, amely nem csak meggyorsítja a kiszáradást, de hallucinációkat, esetenként elborult elméjük szülte agresszív viselkedést okoz. Mindeközben a vízfelszín alatt cápák szedik áldozataikat. Elképzelni is nehéz, milyen elkeseredés és reményvesztettség vágtázhat át a túlélők között.

Beszámolók szerint el sem hitték, amikor augusztus másodikán egy amerikai felségjelzésű PV-1-es kétmotoros gép húz át felettük. A gép személyzete azonnal leadja a rádiójelentést a váratlan látványról, rövidesen egy PBY Catalina típusú repülő is a térségbe érkezik, amelynek fedélzetéről mentőcsónakokat és rádiókészüléket dobnak a túlélők közé. Azok azonban túl messze érnek vizet a kimerült tengerészektől, ezért a pilóta úgy dönt, megszegi a haditengerészet azon szabályát, amely tiltja, hogy nyílt vízen, biztosítás nélkül landoljon a kétéltű géppel. A vízre szállást követően 56 matrózt rángatnak a fedélzetre és még további túlélőket rögzítenek ejtőernyőzsinórokkal a szárnyak alá. Ezzel persze a gép repülésre képtelenné válik, de a személyzet tagjai társaik érdekében dacolnak egy esetleges újabb japán támadás kockázatával.

Négy nap reménytelen várakozás és halálos csend után mind a légtér, mind a horizont megtelik élettel, aki él és mozog, a bajbajutottak segítségére siet. Hét hadihajó érkezik, amelyek minden túlélőt a fedélzetre emelnek, köztük a PBY Catalina hajózóit is, mivel a várakozás közepette a felcsapó hullámok végzetes sérüléseket okoznak a repülőgépben. A hajótörést túlélő körülbelül 900 főből mindössze 316 tengerésznek kell már csak helyet és ellátást biztosítani. Közel hatszázan vesztek oda a négy nap során.

A megdöbbentő számadatok azonnal hatalmas figyelmet kapnak az amerikai hadvezetésben is. Mindenki azt kezdi találgatni, vajon ki a felelős a haditengerészet legnagyobb emberáldozattal járó hajóvesztéséért. A hadbíróság rövidesen perbe fogja a túlélők között megmenekült Charles B. McVay kapitányt azzal, hogy nem rendelte el időben a hajó elhagyására utasító parancsot és, hogy nem követte a tengerészet veszélyes vizekre kiadott utasítását, miszerint cikk-cakk alakban kell haladni, ezzel is nehezítve az ellenség célválasztását.

Az első vádpontot hamar visszavonják, miután befutnak a túlélők beszámolói. A második vád sem állja meg sokáig a helyét. Kiderül ugyanis, hogy McVay kapitány sosem kapott olyan jelentést, vagy üzenetet, miszerint az útvonala veszélynek lenne kitéve. Egy sor vizsgálat kezdődik hát, hogy kiderüljön, ki okozta – a japán torpedókon túl természetesen – a hajó és csaknem 900 amerikai életének halálát. A sor vizsgálat egy sor fatális hibát hoz felszínre. Kiderül, hogy a műveleteket ellenőrző és irányító parancsnokságon az olyan nagy hajók esetében, mint amilyen az Indianapolis is volt, a szerint a rutin szerint járnak el, hogy baj esetén úgyis rádióznak, máskülönben pedig bíznak abban, hogy időben elérik célállomásukat. Magyarán a nyomkövetés mindössze sejtések alapján, nem pedig – például rádión leadott - jelentések alapján frissül. Ez azt jelentette a balsorsra jutott hajó esetében, hogy július 31-én, a tervezett célba érkezés napján a hajót imitáló jelzést egyszerűen levették a térképről, kipipálva a feladatot.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem jutott el e parancsnokságra egyetlen rádióüzenet sem a süllyedő hajóról. Az első vallomások ugyanis egyértelműen állítják, hogy a hajó személyzete az utolsó pillanatig rádiózott.

A vizsgálat később kideríti, hogy három állomásra is befutott a vészjelzés, ahogy azt is, hogy mindhárom helyen egészen triviális okokra hivatkozva hagyták figyelmen kívül. Az egyik állomáson a személyzet illuminált állapota akadályozta meg a rádióst a vitális üzenet továbbításában, máshol az alegység parancsnoka tiltotta meg beosztottjainak, hogy bármivel is zavarni merjék, a harmadik helyen pedig egyszerűen csak japán csapdának bélyegezték az üzenetet. A szóban forgó személyek további sorsa ismeretlen, annyit azonban tudni, hogy rövid határidővel számos új intézkedés születik a haditengerészet nyomon követő rendszerében, megelőzve egy újabb hasonló esetet.

McVay kapitányt büntetlenül helyezik vissza aktív állományba, ahonnan ellentengernagyként vonul nyugdíjba 1949-ben. Emlékei, bűntudata és a halott matrózok családtagjainak bíráló levelei súlyától szenvedve, 1968-ban végül öngyilkosságot követ el. Egyik kezében szolgálati revolverével, másikban egy játék matrózt szorítva találnak holttestére.

A USS Indianapolis roncsait 2017-ben találta meg egy civil kutatócsoport. A tragédia utolsó túlélőinek egyike, Edgar Harrell, akinek fő feladata az uránium rakomány őrzése volt, 96 évesen idén májusban hunyt el. Rajta kívül már csak öten mondhatják el teljes hitelességgel a USS Indianapolis történetét.