Valahányszor hörögve sír a szél

Bár a történet három vietnami veteránról szól, azok, akik véres, napalmmal terített visszaemlékezéseket várnak, csalódni fognak. Ebben a filmben egy másodpercnyi flashback sincs, a háborúról csak beszélnek, de maga a fegyveres konfliktus inkább kötőanyaga, sem mint pillére a mozinak. Még sincs semmi hiányérzetünk, annyira profi a tálalás.

A sztori olyan egyszerű, amilyen csak lehet. Sok évtizeddel a vietnami háború után Larry (Steve Carell) felkeresi két egykori barátját és bajtársát, az alkoholizmusát és kiégettségét cinizmussal leplező bártulajt, Saltot (Bryan Cranston), valamint a jó útra tért és pappá szentelt Richardot (Laurence Fishburne), hogy menjenek el vele eltemetni az Irakban hősi halált halt fiát. A mozi innentől kezdve átcsap egy humorral erősen átitatott, mégis szívszorító road movie-ba, ahol a három veterán utazásán keresztül egyszerre kapunk gyönyörű látleletet a barátságról, gyászról és elengedésről, valamint tűpontos társadalomkritikát az Egyesült Államokról és annak hadseregéről.

A felszínen folyó konfliktus ugyanis éppen a gyászoló apa és a haditengerészet között tör ki. A hazaszállított koporsónál egy bajtárs szavaiból kiderül, hogy Larry fia nem ütközetben halt meg, hanem egy bolti vásárlás alkalmával lőtték le hátulról. Bár ez mit sem von le szolgálata érdemeiből, Larry úgy dönt, gyermekét hazaszállítja és a felesége mellé temeti el. A hadsereg ezredese minden rábeszélőképességét beveti, hogy ne így tegyen, hiszen a hős katonáknak Arlingtonban kell nyugodni. Valóságos dührohamot kap, amikor megtudja, hogy Larry még arra sem hajlandó, hogy az egyenruhájában temesse el fiát, a látszat számára mindennél fontosabb. Ahogyan Larry fogalmaz: hazudtak Vietnamban és most újra hazudnak a fiával kapcsolatban. Két barátja végig mellette áll, veterán státusuk sok mindentől megvédi őket, amit messzemenően ki is használnak.

Mielőtt bárki egy Da 5 Bloodsra gondolna, szó sincs semmiféle idealizált veteránkommandó-vonalról. Senki nem bunyózik, senki nem ránt fegyvert, nincsenek szorongó és könnyes arcokkal illusztrált visszaemlékezések, modoros mondatok a háborúról. Minden, amit a három „öreg” tesz, az egyszerre mosolyogtató és szívszaggatóan fájdalmas. Linklater és a színészek közötti cinkos, kikacsintó és bizalmi viszony az első pillanattól az utolsóig tetten érhető. A film úgy beszél halálról, katarzisról, háborúról, Istenről, hogy az könnyedsége és mértéktartása miatt még csak fel sem tűnik a nézőnek. A rendező páratlan érzékenységgel terelgette a három aktort, akik még az árnyékát is elkerülték a túljátszásnak, maníroknak és ripacskodásnak. Pedig a karakterek alapján benne volt a pakliban ennek réme is.

Steve Carrel csendes érzékenységét ismerhetjük már, Larry figurájára is telitalálat volt a színész kiválasztása. Tökéletesen hozza a gyásztól összetört, erős, mégis segítségért kiáltó apa alakját, aki esendő, de sohasem válik szánalmassá. Értetlenségére, gondolataira még sajnálatunk és empátiánk mellett is rámosolygunk, nem gúnyosan, inkább csendes együttérzéssel és rokonszenvvel. Carrel minimális színészi eszközökkel, teátrális kiborulások és hangjának felemelése nélkül közvetít felénk gyakorlatilag mindent, amit egy gyászoló szülőről tudnunk kell, gesztusai annyira kifejezők, hogy sokszor nem is érezzük szükségét a megszólalásnak, olyan gyönyörű csendeket tud teremteni.

Laurence Fishburne kvalitásairól szintén nem kell részletesen beszámolni. A színész remek arányérzékről tesz tanúbizonyságot Richard, a jó útra tért pap szerepében. Talán neki van a legnagyobb ívű jellemfejlődése a filmben, hisz amíg a történet elején mindössze az isteni igét mantrázza, addig a végére a lehető legtevékenyebb szereplőjévé válik a sztorinak. Az utazás során a letaglózó formában tapasztalja és érti meg azt a hitet, amelyről templomában szónokolt - de érezhetően nem jutott túl a szavakon. Fishburne alakítása a rendezői koncepcióval összhangban végig kiegyensúlyozott, minden elemében kedvelhető és szerethető.

A legnehezebb dolga Bryan Cranstonnak volt. Aki nézte a Breaking Bad – Totál szívást, az pontosan tudja, hogy a Walter White szerepében brillírozó színész a szakma minden apró trükkjét ismeri. Sal szerepében nagyon benne volt a túljátszás lehetősége, de Cranston tökéletes középutat talált figurája ábrázolásakor. Alakja humorosan fekete oldala Richard tisztaságának, a két szereplő gyakorlatilag kiegészíti egymást, folyamatosan vitázva Istenről, az igazságról és az őszinteségről. Sal karaktere lassan bontja ki magát, de amikor megmutatja igazi lényét, azonnal érthető, miért a legszimpatikusabb alak ez a nagyhangú, folyamatosan spicces vagy félrészeg figura, aki trágár viccekkel és folyamatos kötözködéseivel, beszólásaival szórakoztatja a közönséget, miközben alapigazságait úgy fogalmazza meg, hogy teljesen magunkénak érezhetjük azokat. Cranston egyszerre komikusan és fájdalmasan ábrázol, a síró bohóc láttán kicsit mindannyian azt érezhetjük, hogy igen, ilyen barátra lenne szükségünk.

Linklater hibátlan alkotása csendesen, minden erőltetés és szájbarágás nélkül fogja kézen a nézőt, s viszi el egy olyan utazásra, amelynek során nem csak gondolatokat ébreszt, de megértetni is sikerül neki azokat. Úgy foglalkozik a háborúval, hogy pusztán emlékfoszlányokkal és rövid dialógusokkal operál a témában, úgy mutatja be a gyászt és a megtisztulást, s legfőképpen az élet szeretetét, hogy meg sem próbál ránk tukmálni határozott véleményt. Ha létezik elegáns, letisztult, lebilincselően szép film a háború által okozott lelki sebek gyógyulásának folyamatáról, a Last Flag Flying bizonyosan az.

Köszönet érte. Hiszen a temetés nekünk szól, nem a halottnak.

Last Flag Flying
(2017)


Szereplők: Steve Carell,
                    Bryan Cranston,
                    Laurence Fishburne

Rendező: Richard Linklater

Forgatókönyvíró: Richard Linklater,
                               Darryl Ponicsan

Operatőr: Shane F. Kelly

Zene: Graham Reynolds

Vágó: Sandra Adair

Premier: 2017. szeptember 28. (USA)