Verejték, fáradtság, fájdalom

Szolnok, helikopterbázis, reggel 8 óra. Szabályos katonai alakzatban érkezik az állomány a tornaterem bejárata elé. A terepszínű egyenruhába öltözött katonák jobb kezükben edzőcipőt tartva hallgatják az eligazítást. A csapat egyik fele ma is a közelharcteremben kezd, a többiekre pedig itt, a tornateremben várnak izzasztó órák. „Oszolj!" – hangzik fel a parancs, s mindenki elindul a számára meghatározott helyiség felé. Megkezdődik a Pegazus névre keresztelt kézitusa tábor egyik napja.

Amíg az „alig" három órás délelőtti edzés kezdetére várunk (érdemes megemlíteni: délután még egy hasonló időtartamú tréning vár a fiúkra), megpróbáljuk definiálni, hogy pontosan mit is jelent a kézitusa kifejezés? Dr. Zöllei Zoltán nyugállományú alezredes, a magyar katonai közelharc nemzetközi szinten is elismert szakértője szerint „a kézitusa a közelharc olyan speciális fajtája, amelynek során változó közegben, gyakran szélsőséges körülmények közötti test-test elleni pusztakezes vagy hideg fegyverrel végrehajtott küzdelem folyik, amelynek célja az ellenség legyőzése és a túlélés."A közelharc-kézitusa honlapon olvasható meghatározásból az is kiderül, hogy „minden kézitusa közelharc, de nem minden közelharc kézitusa. Éppen ezért szükséges elkülöníteni egymástól a gyalogsági fegyverek alkalmazásán alapuló közelharc, valamint a pusztakezes és eszközös (az úgynevezett hideg fegyverek) önvédelmi, harcművészeti technikáira épülő katonai kézitusa fogalmát."

Mialatt a táboron résztvevő katonák az alapos bemelegítéssel vannak elfoglalva – egy átlagos embernek már csak

– Egy katonai szervezet életében különösen fontos az állomány fizikai felkészítése, amelynek az egyik leglényegesebb eleme a közelharc oktatása. A „könnyű vegyesnél" pedig, az alaprendeltetésből adódóan, még más alakulatoknál is hangsúlyozottabban foglalkozunk a közelharccal – mondja az alezredes, akitől megtudjuk azt is, hogy tavaly ősszel szervezték meg az első kézitusa tábort, amely akkor csak három napos volt. Az akkori sikeren és az elért eredményeken felbuzdulva azonban úgy döntöttek, hogy a következő kurzust két hetes időtartamra tervezik.

Varga alezredes elárulja: a tábor célja, hogy az állomány elsajátítsa azokat az alapvető fogásokat és technikákat, amelyeket adott esetben, egy éles helyzetben, a kézitusa során hatásosan alkalmazhat. Mindennek voltaképpen nem más a célja, mint az ellenség harcképtelenné tétele, amely egy kívülállónak szörnyen hangzik, ám a katona számára teljesen természetes…

A tervek szerint egyébként jövőre is lesz kézitusa tábor Szolnokon – tudom meg búcsúzul a törzsfőnöktől –, amelyen már az idei kurzus tapasztalatait is szeretnék felhasználni.

Időközben véget ér az alapos, minden testrészre és izomcsoportra kiterjedő, csaknem fél órás bemelegítés. Az egyik épület alagsorában kialakított közelharc teremben éppen csak elfér huszonegy ember – a húsz „hallgató" és oktatójuk –, az összes ablak nyitva, mégis nehézzé vált a levegő a megizzadt testek szagától. „A verejték a jó kiképzés velejárója" – jut eszembe egykori őrmesterem kedvenc mondása, miközben az egymással szemben álló egyenruhásokat nézem. Az a feladatuk, hogy különböző technikák alkalmazva a földre vigyék a másikat. Csontropogtató fogások, hatalmas dobások, lendületes gáncsok, tompa puffanások – mindaz amit látok egy tévéműsorban minimum „tizenkettes karikát" érdemelne. Persze ez nem a tévé, hanem maga a valóság, ahol a szemben állók éppen csak annyira kímélik egymást, hogy ne okozzanak súlyos sérülést a másiknak. Nem irigylem őket, bőven kijut nekik a verejtékből, és persze a fájdalomból is… Még ha ez az arcukon nem is mindig látszik.

Aztán az edző új mozdulatsort mutat. Miként lehet az egyensúlyából kibillenteni a velünk szemben álló ellenfelet? Az attak rettenetesen gyorsan lezajlik, a „partvonal mellett" álló laikus csak kapkodja fejét, s mindössze annyit fog fel az egészből, hogy aki az előbb még támadni akart, már a földön fekszik, hátracsavart kézzel, fájdalomtól eltorzult arccal.

– Nem ördöngösség mindez, könnyen meg lehet tanulni – mesélni Zagyva Sándor hadnagy, a szentendrei Központi Kiképző Bázis kiképző tisztje. Az ő feladata a kézitusa tábor során a földharc technikák megismertetése a résztvevőkkel. Vagyis az, hogy miként kell álló testhelyzetből, különféle módszerek – például dobások és gáncsok segítségével – a földre vinni az ellenfelet. Oda, ahol már könnyebb harcképtelenné tenni.

A fiatal tiszt szerint a katonai kézitusa során alkalmazott földharc elemeit a birkózásból és a dzsúdóból kölcsönözte, éppen ezért, aki e két sportot jól ismeri, az a harcmezőn is nyerő lehet.

Nem véletlen az sem, hogy éppen ő kapta feladatul a földharc oktatását, hiszen Zagyva hadnagy több mint húsz éve birkózik. Ez idő alatt magyar bajnoki ezüst és bronzérmet is szerzett, s tagja volt a válogatott keretnek is. Aztán katonának állt, s felsőfokú edzői diplomájával a kézitusa fogásait is oktatja az egyenruhásoknak.

– Az állóharc különböző fajtáit igyekszünk megtanítani a résztvevőkkel. Vagyis azt, hogy miként kell puszta kézzel, esetleg különböző szúrófegyverek segítségével leküzdeni az ellenséget. Ezek a technikák nem köthetők egyetlen harcművészeti ághoz, nagyon soknak átveszik az elemeit – mondja az őrmester, majd egy újabb elemsort mutat be a srácoknak.

Minden párosnak segít, kijavítja a kisebb-nagyobb hibákat. „Próbáld meg a legjobbat nyújtani, a kilencvenkilenc százalékos teljesítmény már nem elég!" – lelkesíti a srácokat, akik láthatóan igyekeznek is eleget tenni a kiképző utasításainak: a „könnyű vegyes" harcosai percről percre jobban „pörögnek", szinte már extázisban végzik az előírt feladatokat…

Szerencsére eddig semmiféle komolyabb sérülés nem történt. Az egész tábor ideje alatt csak kisebb húzódásokkal

A „kétcsillagos" tiszt engedélyével, két feladat között szólítjuk le az egyik párost. Varga Árpád tizedes és Rafai Zsolt őrvezető titokban talán még egy kicsit örül is a „soron kívüli" pihenőnek, bár természetesen azt mondják, hogy még jól bírják a megpróbáltatásokat. Igaz esténként nem kell nekik altató, mert „rendesen elfáradnak" a kétszer három órás edzések során… Árpád egyébként korábban, még civilben, foglalkozott küzdősportokkal, az ökölvívás és a thai-box ált hozzá a legközelebb. A Pegazus tábor során azonban olyan technikákat sajátíthatott el, amelyeket korábban még nem ismert. Ezzel szemben Zsolt „nullkilométeresként" vágott neki a tábornak, azaz soha életében nem járt semmiféle küzdősport edzésen. Mint elmondja: az elmúlt két hét során sikerült egy olyan alapot szereznie, amelyre a későbbiekben már lehet építeni.

Sajnos be kell fejeznünk a beszélgetést, hiszen a fiúkat már hiányolja Tar őrmester. Hiszen nincs megállás, az edzés folytatódik, és messze még a 11 óra, a délelőtti kiképzés vége…

Fotó: Galovtsik Gábor