Az 1942 júliusa és szeptembere között lezajlott súlyos doni hídfőcsatákat követően egy leharcolt, létszámában, fegyverzetében és felszerelésében megfogyatkozott, súlyos ellátási gondokkal küzdő magyar honvédsereg sok ezer kilométerre hazájától, a Don partján kialakított, hevenyészett védőállásaiban töltötte a karácsonyi ünnepeket. Az 1943 januári veszteségteljes visszavonulást megelőző időszak eseményeiről beszélgettünk Babucs Zoltán hadtörténésszel, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértőjével.
Az az évi hídfőcsaták személyi és technikai veszteségei után milyen morális és felszereltségi állapotban voltak a magyar csapatok 1942 decemberének végén?
Elöljáróban azon téves sztereotípiát kell cáfolnunk, miszerint a magyar 2. hadsereget a halálba küldték volna. Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítást követően csak idő kérdése volt, hogy a németek mikor nyújtják be a számlát revíziós segítségükért. Ez 1942 január elején következett be, amikor Hitler megpróbálta szövetségeseit minél nagyobb mértékben bevonni a nyári offenzívához. A magyar féltől teljes hadereje bevetését követelte, amelyet sikerült végül lealkudni egy hadseregre. Ez volt a magyar 2. hadsereg, amelyet a nemzeti emlékezet tévesen 2. magyar hadseregként emleget, s történetét a téma legkiválóbb ismerője, dr. Szabó Péter hadtörténész munkássága révén ismerhetjük. Ezt az expedíciós hadsereget a magyar viszonyokhoz képest a lehető legjobban szerelték fel. Maga a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes emelte ki, hogy „a rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hadsereget várható feladataira a lehető legjobban felkészítsük. Felfegyverzés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot és nem marad el semmiféle hadsereg mögött. Szervezés terén is megadtuk a hadseregnek a lehetőségekhez mérten egyébként is mindazt, amihez a korszerű harcban és a várható ellenféllel szemben a tapasztalatok szerint szüksége lehet.” Kijelentette azt is, hogy „a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”, és „hogy Magyarország tisztán ideális javakért harcol. Nem keresünk Oroszországban semmit, nem úgy, mint a románok (…)”.
Az elvonuló hadsereget igyekeztek lelkileg is felkészíteni: „Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.” Tábori levelezőlapok sora bizonyítja, hogy a honvédek megtapasztalva a „szovjet paradicsomot”, tudatában voltak annak, mit keresnek hazájuktól távol. A keleti hadműveleti területen a nyári támadás és a doni hídfőcsaták alatt bebizonyosodott, hogy a Magyar Királyi Honvédség, amely a szomszédos államok elleni revíziós háborúra és nem a „vörös kolosszus” elleni hadviselésre készült, a Vörös Hadsereggel szemben csak súlyos áldozatok árán képes eredményesen helytállni. 1942 szeptember közepéig ezer tiszt és huszonkilencezer honvéd került veszteséglistára, maga a hadseregparancsnok, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes is megsebesült. A tisztikar húsz, a legénységi állomány tizenöt, a munkaszolgálatosok hat százalékos véres veszteséget szenvedtek. Fegyverzetben és járművekben is számottevő volt a veszteség, az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály harckocsiállományának a fele veszett oda. A nagy áldozat szinte hiábavaló volt, hiszen a német segítség ellenére csak a korotojaki hídfőt sikerült felszámolni, de az uriv–sztorozsevojei és a scsucsje–perejeshajai állások szovjet kézben maradtak.
Jány vezérezredes hiába kért otthonról segítséget, az egyre feszültebbé váló magyar–román helyzet határháborúval fenyegetett. Az utánpótlást leállították, hogy az itthoni seregtesteket felszerelhessék, nehogy román támadás esetén úgy járjunk, mint 1918-ban. Ettől függetlenül a hátország nem feledkezett meg a doni hadseregről, de katonái mégis úgy érezték, hogy magukra maradtak.
Történtek-e decemberben jelentősebb harci cselekmények, vállalkozások?
Az itteni arcvonalszakaszt viszonylagos csend jellemezte. A Don túlsó partján lévő, leharcolt szovjet csapatok az erősítést várták – amelyek január elejétől érkeztek be –, s csakúgy, mint a magyar alakulatok, alkalmanként kisebb-nagyobb vállalkozásokat hajtottak végre azzal a céllal, hogy kipuhatolják, milyen erejű ellenséges egységekkel állnak szemben. Magyar részről több eredményes vállalkozás ismeretes, példának okáért a december első felében a kassai 23. könnyű hadosztály arcvonalszakaszán 16 vállalkozásra került sor, ezek egy részét az esztergom-tábori 32/I. zászlóalj hajtotta végre, amelyben testőr tisztek és altisztek is szolgáltak haditapasztalatok szerzése céljából. Említsük meg a 28 esztendős Delacasse Gábor testőr őrmestert, aki három havi első vonalbeli szolgálata során tanúsított hősiességéért öt vitézségi érmet kapott! A kétszer adományozott Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érem, a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem és a Magyar Bronz Vitézségi Érem mellé goncsarovkai hősi halálát követően kapta meg a honvédség 30. tagjaként a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Persze, másutt is akadtak fenegyerekek, mint például a soproni 7. önálló huszárszázadnál. December 10-e éjjelén Tapody Lajos főtörzsőrmester egy hét fős járőrrel indult felderítésre, s e vállalkozásra a soproni 7. könnyű hadosztály vezérkari főnöke, Létz József vezérkari százados is velük tartott. Három bunkert derítettek fel, s a kibontakozott tűzharc során 11 szovjet katonát ejtettek fogságba, majd a saját vonalakhoz visszatérve Létz százados kijelentette: „Tapody Lajos úgy megmászatott a hóban, hogy ezentúl inkább mindent elhiszek neki, de ilyen kirándulásra vele többet nem megyek.” „Ez a járőrmenet híressé lett az egész 2. hadseregnél, mert Létz vezérkari százados fennen hirdette élményét, de ismert volt a hadosztályunkkal kapcsolatot tartó német csapatoknál is.” – olvashatjuk Tapody visszaemlékezésében, akit később a honvédség 28. tagjaként kitüntettek a Magyar Arany Vitézségi Éremmel és hadnaggyá lépett elő.
A Sztálingrádnál bekerített német 6. hadsereg szorongatott helyzete eljutott a magyar hadvezetőséghez, történtek-e a Donnál intézkedések?
Természetesen a magyar hadvezetőség tudomással bírt erről, így a Donnál a szeptember 16-án beállt hadműveleti szünetben a magyar 2. hadsereg megkezdte állása megerősítését, szálláskörleteinek téliesítését, de hátsóbb állások létesítésére a kedvezőtlen időjárás, a munkaerő és műszaki anyag hiánya miatt nem volt lehetőség. A kettős alárendeltségben lévő Jány vezérezredes többször is benyújtotta lemondását, de ezt a kormányzó nem fogadta el. A Honvéd Vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter is felkereste a Donnál, akik előtt őszintén feltárta hadserege súlyos problémáit, azonban érdemi segítséget nem kapott.
Csak részeredményeket sikerült elérni, a kimerült, harcoló állomány egy részének felváltására novemberben egy 35-36 ezer fős kontingens került ki az arcvonal mögötti kiképző táborokba, de az év végéig még 84 tábori és különleges munkásszázad érkezett ki erősítésként. A téli ruházat nem védett a szélsőséges időjárástól, s bár a hátországi gyűjtések eredményesek voltak, a téli óvócikkek java a hadsereg raktáraiban kötött ki, azok közül kevés jutott el az alakulatokhoz. A 32/I. zászlóaljhoz november közepén kiérkezett 22 éves Medve Pál testőr őrmester erről így írt: „Végig járva a védelmi körletet, azt kellett látnom, hogy az őrálló honvéd színes szoknyadarabokkal csavarta be a fejét, lábát, kezeit. Elutazásom előtt egy őszinte kampány volt itthon, egy gyűjtés a fronton lévő katonák ellátására. Ez főleg és elsősorban a hiányos ruházatot célozta. Tehervagonok teltek meg a meleg alsókkal, kesztyűkkel, érmelegítőkkel, de sok volt a használt bunda és egyéb értékes holmi, amit az ajándékozók a fronton lévők számára adtak. Ezek az ajándékok valami úton nem értek oda, ahol valóban nagy szükség lett volna rájuk, a Don partján őrködő honvédekhez. Egyetlen darabbal sem találkoztam sem a lövészárkokban, de a visszavonulás közben sem. (…) Volt egy román katonám. Éjszaka kimentem ellenőrizni, s akkor jött hozzám, kezében szorongatva valamit. Rossz magyarsággal mondta: „A füle, a füle!” Kezében a fehérre fagyott fülét tartotta. Segíteni nem tudtunk rajta, így hátra kísértettem az egészségügyi oszlophoz.” Kevés volt a téli kenőanyag, ami nem csak az 1. tábori páncéloshadosztálynál, de a csapatoknál is gondot okozott – a fegyverek závárzata az egyre hidegebb időben befagyott, azokat használat előtt fel kellett melegíteni. A német élelmezés nem ízlett a fűszeres és kalóriadús ételekhez szokott honvédeknek, hiányzott az otthoni szalonna, pálinka.
Lehetett-e hathatós német segítségre várni, vagy a honvédek teljesen magukra voltak utalva?
Sztálingrádnál súlyos helyzet alakult ki, a szovjetek Uránusz-hadművelete szisztematikusan katlanba zárta a német 6. hadsereget, felmorzsolva a román 3. és 4. hadseregeket, aztán 1942 december közepétől a Kis-Szaturnusz hadművelet a magyar 2. hadseregtől délre védekező olasz 8. hadsereg megingását eredményezte. A németek ekkor számottevő erőt vontak ki a magyar arcvonalból, így a német 336. gyaloghadosztályt, valamint a német XXIV. páncéloshadtest-parancsnokságot, hogy az olasz arcvonalat megszilárdítsák. Jány vezérezredes és a felettes német B Hadseregcsoport közötti viszony nem volt súrlódásmentes, a németek vajmi kevés információval szolgáltak a hadihelyzetet illetően, a magyar hadvezetés pedig nem tudta, hogy a hadseregcsoport 700 km szélességű arcvonalszakaszán alig van bevethető tartalék, s az 1943 januárjának elején létrehozott Cramer-hadtestbe az 1. tábori páncéloshadosztályt is beosztják, amely felett a Führer rendelkezett. A hadseregparancsnokság fegyverzeti kiegészítésére vonatkozó határozott követeléseire csak német ígéretek sora volt a válasz. A magyar 2. hadsereg magára maradt, érvényben volt az állások feltétlen megtartására vonatkozó Führer-parancs, de a magyar hadseregparancsnoknak „takarékoskodnia kellett a drága magyar vérrel”. Közben Budapestről is határozott parancs jött: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincsen hátra, csak előre van.” A gondokat még tetézte a takarmányhiány, így a hadsereg lóállományának zömét a frontvonal mögött 100-150 km-rel hátrébb lévő lóteleltető állomásokra vonták vissza. Ez az expedíciós hadsereg 60 ezres lóállományának 80 százalékát érintette, magyarán a hadsereg mozgékonysága minimálisra csökkent. Megindult a tartalékképzés, hiszen a hadsereg egyetlen tartaléka az 1. tábori páncéloshadosztály volt, novembertől a huszárszázadokból és kerékpáros zászlóaljakból „villámcsoportokat”, sízászlóaljakat és -századokat szerveztek.
Voltak-e előjelei a közelgő szovjet offenzívának?
A légi felderítések és a felderítő vállalkozások január elején tették világossá, hogy valami készülődik a folyamvédelmet ellátó magyar csapatokkal szemben. A hadseregparancsnokság úgy vélte, komolyabb harctevékenység a hídfőkben – főként az uriviban – várható, ám nem volt lehetőség a csapatok megerősítésére. Lajtos Árpád vezérkari százados joggal állapította meg: „E támadásokat, hogy értelmük legyen, nagy erőkkel kell végrehajtani, ez a főellenállási vonal, mert hisz övről nem beszélhetünk, mert még (oly) erős megszállása mellett sem lehet maradéktalanul kivédeni.” A rossz látási viszonyok és a szovjetek megtévesztő manőverei folytán akadtak olyan vélemények is, hogy csak elterelő jellegű támadásra kell számítani.
Közben készültek a szovjetek is…
A Don túlsó partján állásban lévő szovjet 40. hadsereg parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy már az Uránusz kezdetétől számolt azzal, hogy hamarosan be kell jutnia csapataival a nagy Don-kanyarba és a stratégiai fontosságú Voronyezs–Rosztov vasútvonalat birtokba vennie. November 23-án Sztálin helyettese, Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall személyesen tárgyalt Moszkalenkóval, aki erről így emlékezett: „Zsukov ezúttal is hű maradt önmagához: tehát ti tanulmányoztátok, ez nagyon szép, de most én is megnézem. A sztorozsevojei hídfőállásban kezdtük, ahonnan feltételezésem szerint a főcsapást kellett mérnünk. (...) Csend volt. Csak hébe-hóba kelepelt egy-egy géppuska vagy dördült el egy-egy ágyú... Az árokban bejártuk a peremvonalat az egész hídfőben. Az ellenség erődjei 150-200 méterre voltak innen. Helyenként még közelebb is kúsztunk hozzájuk. Az ellenségtől 80-100 méterre lapultunk kis földhányás vagy bokor mögött, s onnan néztük az akadályokat, tanulmányoztuk a peremvonal megközelítési útjait és a tűzrendszert. (...) Felderítésünk adatai szerint a második vonal magaslatokon, helységekben és ligetekben elhelyezett támpontok rendszere volt. (...) A legerősebb támpontokat Sztorozsevoje és Urivo–Pokrovszkoje faluban, valamint az úgynevezett Orehovaja ligetben rendezték be. (...) Az Orehovaja liget a 185-ös magaslaton volt, nem messze az ellenség peremvonalától. Az ottani támpont csomópontot alkotott, és elfoglalása ketté vágta volna a sztorozsevojei hídfőben védő csapatokat.” Zsukov aztán a 40. hadseregparancsnoksággal közölte: „Tehát készüljenek (…), vegyenek számításba mindent a legapróbb részletekig. A felkészülésre lesz elég idejük. – Majd valamennyi jelenlevőhöz fordulva, befejezésül kijelentette: – Mindazt, amit a 40. hadseregnél láttam és hallottam, jelentem a legfelsőbb parancsnoknak. Sok sikert kívánok az önökre váró harcokhoz, elvtársak!”
Hogyan telt 1942 karácsonya a fronton?
Már a nyár végétől jótékonysági akciók sora kezdődött itthon, hogy a honvédek számára téli óvócikkeket, füstölni valót, pénzadományokat gyűjtsenek. Megmozdult az egész ország, társadalmi és egyházi szerveztek sora, a Vöröskereszt, leventék, cserkészek és iskolák diákjai vettek részt az akcióban, „füsttelen napokon” cigarettát, dohányt gyűjtöttek, „szeretet-csatákat” rendeztek, az itthon maradt hozzátartozók számára pedig honvédkarácsonyokat tartottak. A jótékonysági adományok, karácsonyi csomagok, kívánsághangversenyek mellett szívderítő volt a honvédek számára, hogy a vitéz Zitás Bertalan alezredes vezette Tábori Színház társulata – köztük Dajka Margit, Kis Manyi, Rajz János és Tompa (Pufi) Sándor – szórakoztató előadásaival próbálta enyhíteni a hátország hiányát. Ahol lehetőség adódott rá, körletenként karácsonyfát állítottak, betlehemes játékkal, feljavított élelmezéssel ünnepelték a megváltó születését. A tisztek, altisztek igyekeztek a reájuk bízott legénységről a legjobban gondoskodni, e munkában nagy segítségükre voltak a tábori lelkészek. December 24-én a kormányzó rádiószózatban köszöntötte a hazától távol harcoló honvédeket. „Ti ma a messzi orosz tél hidegében ünnepeltek, – mondta – de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak azért zenghet a karácsonyi ének, mert Ti áldozatos, küzdő lélekkel biztosítjátok az otthon nyugalmát.” A honvédek számára mégis az jelentette a legnagyobb örömet, ha szeretteiktől kaptak csomagot, tábori levelezőlapot. Gondolataikban, imáikban ekkor lehettek otthon, kérve az Istent, hogy óvja meg családjaikat és őket segítse haza.
