„Víztartályok” két világháborúban

Természetesen, a szovjet hadvezetésnek is egyszer csak eszébe jutott – 1935-ben –, hogy milyen jól jönne egy nehéz harckocsi, mert hát ki tudja… A hadügyi vágyakozás hamarosan testet öltött a különböző kísérleti modellek legyártásában: volt köztük egytornyú, kéttornyú, négytornyú, sőt, több. Mindezek a legkülönfélébb súlyban és fegyverzettel ellátva.

KV-1

1939-re megszületett az első szovjet nehéz harckocsi immár sorozatban gyártható változata, a KV-1. Nevét Kliment Vorosilovról kapta (Sztálin természetesen megsértődött) és ha ezer sebből vérzett is a konstrukció, az oroszoknak kifejezetten jól jött Lengyelország és Finnország lerohanásakor. Leginkább azonban akkor vették hasznát, amikor az addigi orosz-német fegyverbarátságnak vége szakadt és Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót.

A német Panzer III és a szovjet KV-1 különösebb erőlködés nélkül bánt el a kivont karddal rájuk rontó lengyel huszárokkal, a géppuskás lovasfogatokkal és egyéb harci szekerekkel, ám amikor 1941 nyarán immár egymással kerültek szembe, változott a kép. A KV-1 mind páncélzatban, mind pedig tűzerőben messze felülmúlta az akkori német páncélosokat, a Panzer III-at illetve IV-et. Mozgékonyságban ugyan alulmaradt velük szemben, de arra ott volt a szovjeteknek a T-34-es.

A KV-1 nem csak 30-90 milliméter vastagságú páncélzatával és 76,2 milliméteres ágyújával múlta felül a korai német lánctalpasokat, de a világon először ebbe a tankba építettek dízelmotort – ami nagyban csökkentette a fogyasztást és növelte a hatótávolságot (250 kilométer) a benzinmotoros változatokkal szemben. A 12 hengeres, 600 lóerős vízhűtéses motor ráadásul rendkívül megbízhatóan működő, számos technikai újdonságot felvonultató szerkezet volt, leszámítva azt a tulajdonságát, hogy a KV-1 közel 45 tonnájához teljesítménye nem mindig volt meggyőző. Így aztán – miként később a németek is tették a Tigrissel – az alulmotorizált, dögnehéz harcjárművet előszeretettel ásták be rejtett tüzelőállásba.

Keskeny és rossz minőségű üveggel bíró látórések nehezítették az ötfős személyzet esélyeit a harcban, a „fegyvertárs” T-34-esekkel pedig nagyon nehéz volt kombinált hadműveletekbe vonni, lévén terepen legfeljebb 15 kilométer/órás sebességével, képtelen volt lépést tartani nála sokkal gyorsabb társával.

A KV-1 meglehetősen hamar lekerült a napirendről, négy változatából 1942-ig mindössze 3200 darabot gyártottak, ami a szovjet gyártókapacitás és angolszász nyersanyag-utánpótlás ismeretében – nem sok.

T-34

Miként a németeknél a Párduc, úgy a szovjeteknél is egy közepes harckocsi bizonyult a háború legjobbjának, jelesül, a T-34-es. Első, 76 milliméteres löveggel felszerelt változata – T-34/76 – már 1941-ben ott volt a csatatereken és aprította a nála minden tekintetben gyengébb Panzer III-asokat. Ha elmondhatjuk, hogy a KV-1 inspirálta a Tigrist, akkor tegyük hozzá bátran, hogy a Párducot pedig a T-34/76 ihlette. Döntött, 45-55 milliméteres páncélzata kitűnően ellenállt a korai Panzerek ágyúinak, korszerű és takarékos, 520 lóerős dízelmotorja pedig – változattól függően – 250-330 kilométeres hatótávot tett lehetővé; terepen 25, szilárd úton 55 kilométer/órás sebességgel. Sebességváltója négy előremeneti és egy tolató fokozattal rendelkezett. Kuplungfékes kormányzása nagy gyakorlatot igényelt, és amennyire nehézkes volt, olyannyira népszerűtlen is a pilóták körében. Az öntött torony, teljes egészében hegesztett páncéltest és az amerikai J. Walter Christie által kitalált zseniális futómű is hozzájárult ahhoz, hogy a T-34 – dacára a kuplungfékes kormányzásnak – a szovjetek sikertankjává váljék.

Az oroszok persze, sejtették, hogy a németek válasza nem késlekedik sokáig, ezért villámgyorsan megterveztették a lehetséges utódot: a T-43-at. Számos gyermekbetegsége és a felmerülő gyártási nehézségek okán a modellt elvetették, mindössze a tornyát és 85 milliméteres fő fegyverzetét hasznosították – egy T-34-esre applikálva. Az eredmény a T-34/85 lett, nagyon hosszú, szájfék nélküli ágyúcsővel. Ez utóbbi tulajdonsága tüzeléskor nagyméretű hátrasiklást eredményezett, így a 85-ös verzió lényegesen nagyobb tornyot kapott, mint a 76-os. Ennek azonban előnye is volt: az immár három személynek is kényelmes toronyban, a parancsnok mentesült a tüzéri feladatok alól – ez pedig jóval gondosabb célzást tett lehetővé. Erre, a nem túl korszerű szovjet célzóberendezések ismeretében, szükség is volt. Az üzemanyagtartály 810 literesre bővült, ám a főfegyverbe szánt gránátokból továbbra is keveset, mindössze 35 darabot lehetett a torony padlójára pakolni. A másodlagos fegyverzet két darab 7,62-es gépfegyverből állt, 2000-2700 lőszer-javadalmazással.

A T-34-esből a második világháború alatt több mint 55 ezer darabot gyártottak, míg a világháborút követően további harmincezret. Néhány országban még a ’90-es években is rendszerben állt.

Sherman

És akkor a végén lássuk az amerikai lánctalpasokat. Talán csak a betűkkel való takarékoskodás eredménye, hogy egy ennyire sokféle változatban és „összetételben” gyártott tankot mindössze egy néven emlegetnek. A Sherman-ek esetében nem pusztán a tűzerőt vagy a páncélzatot érintő változtatásokat hajtott végre az Amerikai Egyesült Államok hadiipara, de szinte az utolsó csavarig variálták ezt az elképesztő mennyiségben – 1942-45 között jóval több mint ötvenezres darabszámban – gyártott tankot. Csak az M4 Sherman 4 változatból többet gyártottak a háború alatt, mint a létező összes német páncélosból, együttvéve. Ennek fényében érthető hát, miért nem tették különösebben próbára az amerikai gyártókapacitást az olyan ütközetek (például, a Goodwood-hadművelet során), melyekben esetenként 400 (!) darab Shermant is kilőttek a német harckocsik. Voltak, akik úgy vélekedtek, a németek nem tudnak annyi repeszgránátot gyártani, mint ahány Shermant az amerikaiak…

Bár az USA páncélos-ikonjának egyik változata sem reménykedhetett a győzelemben, ha szembekerült egy Párduccal, vagy Tigrissel – mindazonáltal nagyon sokoldalú, vasúton könnyen szállítható, keskeny felépítése, fordulékonysága révén városi csatározásokban ideális, mászóképességben verhetetlen, 30 tonna körüli összsúlyú, közepes tank volt. A megszámlálhatatlan változat és kivitel ellenére, a közel három méter magas felépítés, és a jellegzetes sziluett messziről felismerhetővé tette. Páncélzata 17-180 (!) milliméteres vastagsággal bírt (kiviteltől függően), futóműve ahány annyiféle – még kétéltű kivitelek is léteztek –, a motorok változatossága fentiekhez hasonlóan, minden igényt kielégítő kínálatot garantált. A Sherman-ben lehetett 400 lóerős Continental benzinmotor, dízelmotor, repülőgép csillagmotor, Ford, GM, Chrysler, vagy Caterpillar motor. Az ágyú lehetett 75-ös, 76,2-es, vagy 105 milliméteres. A másodlagos fegyverzet viszont – szinte – minden esetben két darab 7,62-es géppuskából, és egy, a torony tetején ülő Browning 12,7 milliméteres nehézgéppuskából állt. Ez utóbbi nagy létszámú élőerő ellen éppúgy használható volt, mint falbontásra.

A viszonylag olcsón előállítható Sherman-ek hasonló történelmi pályafutást tudhatnak magukénak, mint az orosz T-34-es: jóval a második világháborút követően is hadrendben álltak a világ számos országában; és bizony nem egyszer egymásra is tüzet nyitottak az egykori szövetséges „víztartályok” a 60-as, 70-es évek távol-keleti csetepatéiban.

Négyrészes sorozatunkban nem vállalkozhattunk arra, hogy az első és második világháború valamennyi harckocsi-típusáról szót ejtsünk. Reméljük azonban, hogy az ikonikus típusok mindegyikét sikerült többé-kevésbé bemutatnunk.

Természetesen, mi magyarok is „belekóstoltunk” a fegyvernem tervezésébe-gyártásába, ám erre korábbi sorozatunk már kellő mennyiségű és részletességű információval szolgált olvasóink számára.

(Vége!)