„Víztartályok” két világháborúban

Panzer III (Panzerkampfwagen III)

A Henschel és a Porsche ontotta a bravúros technikai ötleteket, a Maybach a megbízható, kitűnő minőségű – bár, sok esetben relatíve gyenge és torkos – motorokat, Kruppék az ágyúkat és a zseniális acélötvözeteket, mígnem néhány gyorsan átlépett koncepció után feldübörgött a „Blitzkrieg” szimbóluma, a Panzer III.

A német harckocsigyártására a háború alatt mindvégig jellemző volt, hogy a hasznosnak vélt módosítások – legyen szó páncélzatról, futóműről vagy fegyverzetről – szinte azonnal bekerültek a sorozatgyártásba. A tervezőket folyamatosan okosították a csatamezőkön történtek. Ennek volt köszönhető az egyazon típusú harckocsik, tucatnyi kivitele. Mindez a Panzer III-ra is igaz volt. A különböző változatokat az abc-betűivel jelölték, a variációk A-betűvel indultak és egészen az N-betűs szériáig tartott a módosítgatás…

További érdekesség az is, mennyire jó volt a német tankok „sajtója”, nem egyszer megelőzve a harctéri kvalitásokat… A Panzer III. fegyverzete éppúgy gyengécske volt, mint a páncélzata. A lengyelországi invázióban az E és az F változatoknak jutott a harcok oroszlánrésze, de még ezek – a már sokszorosan korszerűsített – modellek is ki voltak szolgáltatva a viszonylag szolid átütőerejű tűzfegyvereknek. Ellenben, mozgékony volt, egyszerre nagy tömegben vetették be őket és a koncepcióban immár ott lapult a fegyvernem egész jövője.

A Maybach 285 lóerős motorja mindenki mást lepipált, a 20-60 millimélteres páncélzat acéljának sem volt hasonló tulajdonságokkal bíró párja a világon. Ehhez jöttek a 37, illetve 50 milliméteres félautomata ágyúk és immár érthetővé válik a kezdeti német gőzhenger sikere.

Önsúly: 20-22,5 tonna, hatótávolság: 165 kilométer, sebesség: 40 kilométer/óra – hol vagyunk már, az első világháború, óránként öttel cammogó irdatlan vaselefántjaitól, vagy a Renault-féle folyton elromló, a pilóta hátbarugdosásával irányítható fémegértől…

Párduc (Panzerkampfwagen V – Panther)

A Panzer III. iskolát teremtett, a Tigrisek pedig a teljes szövetséges haderőt mindvégig uraló „tigrisfóbiát”. Mindazonáltal, a németek legjobb tankja – szakemberek szerint – a Párduc volt. A háborút követő első békeévekben a szövetséges tábornokok némi jeges borzongással morfondíroztak azon, miként alakult volna a bál, ha Hitler nem erőlteti a Tigriseket, hanem azok árából, anyagigényéből négyszer annyi Párducot küld a csataterekre…

A modell a keleti fronton mutatkozott be. Terepen sokkal jobb volt a Tigrisnél és 75 milliméres hosszú csövű ágyújának átütőereje sem maradt el a nagy testvérétől; 80 milliméteres ferde homlokpáncélja pedig nagyobb védelmet nyújtott a Tigris páncélzatánál; A szemből érkező találatnak – a ferde kivitel jóvoltából – 139 milliméternyi páncélt kellett (volna) átütnie.

A már említett 75 milliméteres ágyúval percenként hat lövés is leadható volt, 1,5 kilométeren belül pedig „vitt” mindent – legyen az KV-1, vagy T-34-es. Az ágyút egy 7,92 milliméteres MG 34-típusú géppuska egészítette ki.

A szintén újdonságnak számító Zimmerit-bevonat alkalmazásával a németek saját magukból indultak ki, lévén „feltalálták” a páncélosok ellen alkalmazható mágneses aknát. Úgy gondolták, ezt az ellenség is előbb-utóbb alkalmazni fogja, így 1943-tól ezzel különleges, „antimagnetik” pasztával kenték be vastagon a Párducok – és a Tigrisek – testét.

A kifejezetten jó terepjáró képesség az alacsony talajnyomásnak is köszönhető, ami a 44,8 tonnás tanknál mindössze 0,88 kp volt négyzetcentiméterenként. A Maybach, páncélosok számára tervezett 700 lóerős motorja tökéletesnek bizonyult a Párduc számára – ugyanez a motor, illetve teljesítmény a Tigris súlyához már kevésnek bizonyult.

Mindezeken túl, az ötfős személyzet rendelkezett a világ addigi legkorszerűbb rádió-kommunikációs eszközével, páncélüveg-kémlelőnyílásokkal, füstgránátvetőkkel és hatékony, bár tűzveszélyes fűtéssel is. 1943 júliusától 1945 májusáig 6003 darab Párducot gyártott – hét változatban – a német hadiipar.

Tigris (Panzerkampfwagen VI – Tiger)

Vajon mi lehet az oka a Tigrisek máig tartó hihetetlen népszerűségének a tankrajongók körében? Miért volt a második világháború legrettegettebb harckocsija, amely a közmondásos „tigerfóbiához” vezetett a szövetséges haderő soraiban? Mint említettük, a 700 lóerős motor már halovány volt a közel 60 tonnás test cipeléséhez. 88 milliméteres ágyúja, bár messzebbre volt veszélyes, de a gyakorlatban semmivel sem volt hatékonyabb, mint a Párduc 75-öse. 100 milliméteres homlokpáncélja nem adott nagyobb védelmet a Párduc 80 milliméteresénél, mert nem volt döntve. Könnyen meghibásodott, lassú volt, dögnehéz és irdatlanul ette a benzint. Akkor hát, mégis mire a kultusz?

E sorok írójának megalapozatlan és szubjektív véleménye szerint egyvalami helyezte a csúcsra: bitang jól nézett ki. Mint egy épp guggolásból elrugaszkodni készülő, félelmetes ragadozó. A hihetetlenül arányos, egyben félelmetes dizájn, hegyomlásnyi mérettel párosult. Németország ugyan már a harmincas évek derekán fontolgatta egy nehéz tank gyártásának ötletét, ám a Tigrisek előállításához szükséges végső lökést az 1941-es, Szovjetunió elleni invázió adta meg. Pontosabban szólva az a harci szituáció, amikor a német Panzerek szembe találták magukat a szovjet KV-1-esekkel, és T-34-esekkel.

A helyzetet villámgyorsan orvosolni igyekeztek, így a német nehéz tank, a Tigris abból állt össze, ami épp kéznél volt. Felhasználták a Panzerek és a Porsche Leopárdjának alkatrészeit épp úgy, mint a meglévő Maybach motorokat, vagy 88-as Flak-ágyúk csövét. A nagy kapkodás eredményezte a relatív műszaki megbízhatatlanságot, hisz a konstrukció több mint kiforratlan volt. Különösképp, ha figyelembe vesszük a tervezés számára kiadott követelményeket: 1,5 méteres gázlómélység, 92 gránátnak hely a főlöveg számára, alternatív gumikerekes futómű a szilárd útburkolathoz, a torony és az ágyú csövének előírt mozgásokra való képessége, a kormányszerkezetre, hidraulika-rendszerekre vonatkozó előírások teljesítése, és mindezek működtetése egy 60 tonnás gépben – nos, ez ilyen rövid idő alatt képtelenség volt. Legalábbis úgy, hogy az eredmény kitartóan, óramű pontossággal működjék.

Mindezeken túl, a Tigrisek kezelése legalább olyan bonyolultnak bizonyult, mint a gyártása. Az ötfős személyzetet a harckocsizók színe-javából válogatták, legalábbis kezdetben. Nekik is hetekig tartó tanfolyamokon kellett elsajátítaniuk a Tigris kezelését. Külön bonyodalmat okozott a sokféle vezetést korlátozó előírás, hiszen a monstrum legtöbb eleme eredetileg egy sokkal kisebb, illetve sokkal kisebb terhelésre szánt járműhöz lett tervezve. A Tigrisek üzemeltetési utasítása, az utasítások egyes elemeinek észben tartása ritka jó memóriát és szinte mérnöki tudást igényelt. Volt is velük gond, bőven…

1943-ig azonban felülmúlhatatlanok voltak egy viszonylag sík, jól belátható terepen kialakuló szemtől-szembeni harcban; ezen felül lesállásból az irdatlan 88-as képes volt egész harckocsioszlopokat, egyesével kilőni. Talán ennek köszönhetően született meg az a mondás, hogy egy darab Tigris kilövéséhez, öt Shermant kell feláldozni. Célzóberendezése, távmérője akár 4000 méteres távolságra is képessé tette arra, hogy kalibrált tüzet nyisson. Találati pontossága még 3000 méteren is több mint ötvenszázalékos volt, 1000 méterig pedig mindent eltalált, minden egyes lövés. Sőt, a britek egy zsákmányolt Tigrissel 1200 méterre 100 százalékos találati pontosságot tapasztaltak egy 40x45 centis célra, ugyanekkora méretű célra 1500 méteren 60 százalékos volt a találati pontosság úgy, hogy közben a tank 24 kilométer/órás sebességgel mozgott. Ilyen adatokat akkoriban még közelítőleg sem tudott elérni egyetlen szövetséges harckocsi sem.

Másodlagos fegyverként a már jól ismert MG 34-es géppuskát használta a Tigris is, ám 5700 (!) lőszert kapott hozzá; az ellenséges gyalogságot pedig egy olyan közelható fegyver tartotta távol, amely joggal tekinthető a mai ugróaknák elődjének: 50 fokos szögben kilőve, srapnelgránátja körülbelül 10 méteres föld feletti magasságban robbant, és mintegy 100 méter sugarú körben leterített mindent, ami él és mozog. A Tigrisek mindenhatósága 1944-ben azonban véget ért, az amerikaiak 76 milliméteres, új konstrukciójú ágyújának érkezésekor. Az alkatrészhiány, a karbantartási nehézségek és a háború vége felé már teljesíthetetlen üzemanyagszükséglet villámgyorssá tette a végjátékot. A gyártott 1350 Panzerkampfwagen VI-ból ma mindössze két példány létezik. Egyetlen eredeti csavarja is vagyonokat ér.

A háború végeztével a megmaradt, vagy sérült példányokat egytől-egyig feldarabolták. A szörnyűségeket túlélt lakosságnak immár nem tankra volt szüksége, hanem varrógépre, fürdőkádakra, a szétbombázott vasúti pályák újjáépítésére. Ha valaki ma Németországban vonatra száll, könnyen előfordulhat, hogy időnként egy Tigris páncéljából húzott síndarabon suhan át az a kocsi is, amelyben ül.

(Folytatjuk!)