„Víztartályok” két világháborúban

Renault FT

Igazuk lett, hisz a Renault FT-t tekinthetjük az első világháború legsikeresebb harckocsijának. Sőt, azon túl is. Számos nemzet – köztük az Amerikai Egyesült Államok – hadereje vásárolta meg licencét, és ilyen-olyan módosításokkal sok helyen egészen a második világháborúig szolgált.

A franciák 1917-re készültek el a prototípussal, melyet villámgyorsan dobtak tömeggyártásba. A háború végéig szinte változatlan formában 4500 darab került ki a csatamezőkre. A Renault FT-n már forgótornyot találunk a rövid és keskeny járműtesten. A kétfős személyzet egymás mögött helyezkedett el, az odabent alig vállszélességű tankban. Elöl a vezető ült, közvetlenül mögötte a parancsnok – egyben tüzér – álldogált. A lövészárkokon való átkelést volt hivatva segíteni a hátsó farok, a korszerűnek mondható futómű pedig szinte bármilyen talaj- és domborzati viszonyok között jól működött. A szegecselt dobozban azonban nem volt egyszerű az élet: szinte az összes négyzetcentiméternyi helyet igénybe vette a korabeli technika. A pokoli ricsajjal dolgozó, hátul található négyhengeres motort mindössze egy vékony tűzfal választotta el a személyzettől. A sofőr pedig épphogy befért a vezérlőkarok közé. A parancsnok olyannyira szorosan állt mögötte, hogy a kommunikáció, illetve az irányítás egyetlen módja a pilóta előre megbeszélt kódolású rugdosása volt.

A tervezők eleinte rövidtávú, illetve -idejű támadásokra szánták az FT-t, ezért úgy vélték, az álló helyzet nem jelent gondot, később azonban némileg komfortosították a parancsnok életét: egy bőrszíjból álló, amolyan hintán csücsülhetett – ám a fegyver használatához már minden esetben fel kellett állnia.

Az FT-k fegyverzete kezdetben vagy egy 37 milliméteres rövidcsövű, kis sebességű fegyverből, vagy egy 7,92 milliméteres gépfegyverből állt. Sajnos a francia „sikertank” műszakilag meglehetősen megbízhatatlannak bizonyult. A gyárakból frissen kikerülő példányok harmadát egyből vissza kellett küldeni javításra. Az állandósult alkatrészhiány következtében pedig igencsak nehézkesen ment a harctéri karbantartás. A helyzetet csak súlyosbították a gyatra üzemanyagszűrők és ventillátorszíjak. Az első világháború utolsó hónapjaiban az aktív járművek tíz százaléka alkatrészre várakozva álldogált.

A7V

A németek számára kezdetben bármily rémisztőek is voltak az antant harckocsijai, ők olcsóbbnak és hatásosabbnak vélték, ha energiájukat tanképítés helyett egyfajta anti-tank tüzérség fejlesztésére koncentrálják. Amikor pedig belátták, hogy valamiféle páncélosra mégiscsak szükségük van, akkor az egyetlen első világháborús német tank inkább lett jól felfegyverzett csapatszállító, mintsem harckocsi.

Olcsó, hagyományos acélból álló páncélzata bár 20-30 milliméter vastagsággal bírt, az ellenséges gránátoktól csekély mértékben védte az odabent zötykölődő tizenhét (!) katonát. A belső tér kellős közepén füstölgő, fülsiketítő zajjal dolgozó motorok sem tették könnyebbé a legénység életét. A harminctonnás súly és az alacsony hasmagasság szinte csak közúti felhasználásra tette alkalmassá az A7V-t, ennek ellenére nem volt még egy olyan tank az első világháború történetében, amelyik nála jobban el lett volna látva munícióval.

A német A7V emellett további rekordokat is magáénak mondhatott: két darab, „sorbakötött” Daimler-benzinmotorja 200 lóerős összteljesítménnyel a legerősebb harcjárművé tette. Ennek köszönhetően – közúti – gyorsaságban is verhetetlennek bizonyult, bár ez utóbbi tulajdonságát óriási fogyasztása miatt sosem használták ki, sebességét óránként mindössze öt kilométerre korlátozták. Hatótávolsága így is legfeljebb 60 kilométeres volt – dacára az 500 literes üzemanyagtartálynak.

Amit mindenképp meg kell jegyeznünk az A7V-vel kapcsolatban: hihetetlenül jó minőségben és borzasztó drágán – kézzel – készült. Ez utóbbinak köszönhető, hogy gyakorlatilag képtelenség volt szabványosítani. Nem létezett belőle két egyforma darab…

Fiat 2000

A franciákhoz és a németekhez hasonlóan az olaszok sem követték az angolok trapézos dizájnját, és hozzájuk képest ők is némi késéssel állították csatasorba az új fegyvernem képviselőit. 1917-ben még csak a tervek voltak készen, a prototípussal pedig 1918-ban rukkolt ki a Fiat. Ami miatt mégis érdemes megemlékeznünk a Fiat 2000 névre keresztelt szörnyetegről, az a súlya, a fegyverzete és a páncélzata.

A 40 tonnás monstrum forgótornyába a háború tankjainak legerősebb – 65 milliméteres – lövege került. A torony ágyúja mellett nyolc darab 6,5 milliméteres gépfegyver is a fedélzeti fegyverrendszer része volt. Húszmilliméteres páncélzata a létező legjobb minőségű páncéllemezből készült, tulajdonságaival minden kortársát felülmúlta. Számottevő mennyiséget csak a háború végeztével állítottak elő belőle; az olaszok is inkább a francia FT-k licencét gyártották csapataik számára 1917-1918-ban.

Ford

A háború utolsó hónapjaiban hadba lépő Egyesült Államok szintén a Renault FT utángyártott változatával jelent meg az európai csatatéren, ám a Ford Motor Company – az USÁ-ban elsőként – szinte a hadüzenettel egyidőben benyújtotta egy minden elemében amerikai tank tervezetét a tengerentúli vezérkarnak. Az FT-nél is könnyebb – mindössze 3 tonnás – tank szélesebb, így stabilabb volt a francia konkurensnél. A lövész és a vezető már nem egymás mögött, hanem egymás mellett helyezkedett el. A motor azonban nem volt elválasztva az utastértől, ezért a büdös, forró és zajos belső idővel erősen csökkentette a legénység harcértékét…

A Ford 3 tonnás tankjának további komoly hátránya volt a forgótorony hiánya. Így mindössze egy önjáró 7,62 milliméteres gépfegyvernek volt tekinthető – igaz, 90 lóerős motorjával, 12 kilométer/órás végsebességével a maga korában kellően fürgének számított. Komolyabb harctéri tapasztalatra a Forddal már nem tehettek szert, mert bár a hadsereg 15 ezret rendelt belőle, a háború végéig mindössze kettő darab érkezett meg a Franciaországban állomásozó amerikai haderőhöz.

(Folytatjuk.)