A lehetséges világok legjobbika

„Í, í, í, így purcanunk ki…” – énekel nem valami rózsás kilátásokról árulkodó dalocskát egy csenevész kisfiú Ausztria északnyugati részén, az Alpok egyik csücskében. Büszkén menetel egy hegyi kunyhó felé: harmincegy szem krumplit cipel haza. 1927-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása után kikiáltott első, Michael Hainisch vezette köztársaság idején, Pinzgau régióban járunk. A nyolcéves Franz Streitberger azonban mit sem tud a turbulens belpolitikai válságokról, a törékeny gazdaság stabilizálásáért folyó harcokról, a lábát megvető antiszemitizmusról, hiszen szüleivel, valamint testvéreivel a világtól elzártan él. Szegénységben és nélkülözésben – egyetlen burgonya kerül a tányérjára a vacsorán, amelyet közös éneklés, hajfonás és pohárürítgetés követ, aztán a rákövetkező napon megint vízért szalajtják a kúthoz, de leesik a lábáról.

Az alultáplált, gyenge fizikumú Franz már-már olyan beteg, hogy papot kellene hívatni hozzá, ha egyáltalán akadna a közelben, illetve, ha a szülőknek akár egyetlen felesleges koronájuk lenne. „Vérfagylalóan hideg idefent a levegő” – halljuk a gyermektől, aki csak úgy élheti túl a telet, ha írni-olvasni nem tudó édesapja, Josef Streitberger (a kiváló osztrák karakterszínész, Karl Markovics félelmetes jelenléttel bíró alakítása) lemond szülői jogairól, hogy a módos, földdel, épülettel és jószággal rendelkező Seiwald gazda magához vehesse és foglalkoztathassa. Kosztért és kvártélyért. Nem élné túl a telet, ha nincs mit ennie, mondja a férfi a szigorúság álarca mögött szeretni tudó apának. „Ígérem, nem leszek többet beteg” – könyörög a télen-nyáron mezítláb dolgozó, szakadt-megtépázott ruhájú kisfiú, de hiába.

Egészen idáig olyan, mintha Adrian Goiginger ötödik nagyjátékfilmje, A róka egy Alpokban játszódó, erős szociális érintettséggel átszőtt dráma lenne (és akárcsak leghíresebb munkája, a német nyelvű piac filmdíjait hat-hét évvel ezelőtt szorgosan begyűjtő A lehetséges világok legjobbika, többé-kevésbé a saját családjával foglalkozik). Elvitathatatlan hangulatteremtés, következetes dramaturgiai építkezés és komolyan vehető történelmi hitelesség jellemzi, miközben a német Yoshi Heimrath és az osztrák Paul Sprinz által jegyzett operatőri munka tisztességesen bánik a fényírás lehetőségével (a pinzgaui jelenetek „illendően” fényképezettek; érdekes az ablakon-ajtón beszűrődő fénynyalábok, napsugarak használata és a gondos fényelés). Csakhogy a történet értelemszerűen itt nem ér véget, hanem a cselekmény legnagyobb ugrásával folytatódik. A tizennyolc éves Franz (innentől a forgatás idején huszonöt éves bécsi színész, Simon Morzé kelti életre), aki tíz évig volt cseléd, megtanult írni és olvasni, nagykorúsága hajnalán pedig arra kérte a gazdát, hogy bocsássa el. Salzburg történelmi középpontjában akad meg a szeme az „Álljon katonának!” toborzószlogenen, és a zsold, a szállás és a napi háromszori étkezés reményében csatlakozik az Osztrák Szövetségi Hadsereghez. Bár még lakcíme sincsen, amit a jelentkezési lapra írhatna, azonnal felterelik a csapatszállító járműre, ahol újdonsült, alig tizennyolc-húszéves társai arról álmodoznak, hogy három évet lehúznak mundérban, aztán biztos állásuk lesz.

Nem egészen így történik: a társaival együtt Lengyelországból átvezényelt motoros hírvivőnek szegődött Franz három évvel később Észak-Rajna-Vesztfáliában, Dürennél találja magát, alig félórányi autóútra a hadüzenet és ultimátum nélkül lerohant Belga Királyság határaitól. Itt jelenik meg a film valódi cselekményépítő eleme, a csapdában elpusztult anyját sirató rókakölyök, hiszen akkor, ha nem lenne az erdőben talált ragadozó, Franz történetéből valószínűleg nem készült volna film. A szüleiről tíz éve mit sem tudó fiatalember magához veszi az árván maradt rókát, amelyet ideig-óráig képes elrejteni, de egy óvatlan pillanatban az állat visszaszökik a vadonba. A lelkileg súlyosan sérült Franz kétségbeesésében a felkutatására siet, csak éppen tíz perccel a franciák megtámadására készülő 38. Légvédelmi Ezred indulása előtt – a dezertálás gyanújának árnyékát magára vonva – rohan be a lombkoronák alá.

A róka bonyodalmai nagyjából kiszámíthatóak, az újdonságot csupán az ember és állat világháborús környezetben történő egymásra találása/utaltsága jelenti. A különböző világok kényszerű érintkezése meghatározza az egész film arculatát, de ahelyett, hogy csöpögős és klisés irányba terelné a saját forgatókönyvből teremtett cselekményt, Goiginger inkább Franz rétegzett személyiségére összpontosít. Kétség nem fér hozzá, ebben a nem-tipikus háborús filmben, amelyben nem a világpolitika, hanem a kisember lehetőségei dominálnak (egészen bájos és üdvözlendő, hogy az osztrákok és németek inkább megvezetett emberekként tűnnek fel a háború első éveiben), a veszteség és a kilátástalanság csupán egyfajta díszletvárosként magasodik Franz szorongó karaktere körül. Nem lehet tudni, és ez teremti meg a film egyik legerősebb aspektusát, hogy az elvadultan élő, a társaival szemben behozhatatlan hendikeppel induló, a kommunikáció és kapcsolatteremtés valamennyi formájára alkalmatlan tizedesnek vagy az elárvult rókakölyöknek van nagyobb szüksége a másikra.

„S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg” – írta József Attila a halála évében jegyzett Tudod, hogy nincs bocsánat... című versében. Franz hasonlóan vélekedik az általa csak „kisrókának” becézett állattal való, teljességében csupán az egyedül maradt normandiai parasztlány, Marie (a lengyel származású, osztrák Adriane Gradziel alakítása nagyon tartalmas) előtt felfedett barátságáról; a film tételmondata – „Nem engedem, hogy bajod essen!” – is a humánumról megfeledkezésben megtalált emberségességről árulkodik. Az, hogy Goiginger mit tud kezdeni az alapanyaggal (jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mennyire lehet az alkotó kérlelhetetlenül őszinte, ha közvetlen felmenőiről van szó), már egészen más lapra tartozik. Bár a kétórás film egészen gyorsan lepereg előttünk, a fináléra egyértelművé lesz: a látottak könnyen emészthetőek, mégis elgondolkodtatóak (szerencseként és hátrányként is értelmezhető, hogy moralizálásról szó sincsen), ugyanakkor igazán sikerült, valóban emlékezetes megoldásokban nem bővelkednek.

A zárójelenet után kiderül, hogy Franz Streitberger 1946-ban hazajutott Ausztriába, halljuk, ahogy idősen mesél a másfél évig társául szegődött rókáról, és még egy archív, fekete-fehér felvételt is kapunk róla. Kár, hogy ennyivel kell beérnünk.