A modern hídember

„Nem olyan régen”, feleli lesütött szemmel nevetve gróf Széchenyi Tímea arra a kérdésünkre, hogy mikor járt legutóbb a nagycenki Széchenyi-kastélyban, majd becsatolja a biztonsági övet a gépkocsi hátsó utasterében. „Két és fél hónapja adták át a több mint 3,2 milliárd forintból felújított épületegyüttest, akkor debütáltak a komplexumhoz kapcsolódó turisztikai fejlesztések, meg a családról szóló állandó kiállítás”, teszi hozzá. „Itt voltam, mindenki kedvesen és udvariasan fogadott, csak éppen a protokoll-listán nem szerepelt a nevem”, jegyzi meg a haragvás jele nélkül, nyílt tekintettel.

„Egyre kevesebbeket foglalkoztat a kultúra a soproni régióban, de azt gondolom, nekünk ezt a szűk rétegeket kell megcélozni”, ezt már a szép állapotban fent maradt, nemrégiben felújított főúri lak egyik vezetője állapítja meg a hétköznap kevéssé látogatott kastély-kávézóban. „Pedig, ha lennének itt nagyobb események, akkor össze lehetne terelni az embereket”, mondja gróf Széchenyi Tímea, aki bár a fővárosban született, gyakran visszajár ősei lakhelyére. Most támasztjuk fel a Széchenyi István szellemiségét szimbolizáló Stádium-díjunkat is, a Kárpát-medence területén működő magyar középiskolák diáksága tehet javaslatot arra, hogy kit tartanak a példaképüknek. Fontos lenne, hogy a helyi iskolák is álljanak bele a kezdeményezésbe, de hoznánk iskolásokat máshonnan is. Megépítenénk a hidakat, amelyek nélkül a társadalom nem tud jól működni.

„Hazaérkezés Nagycenkre”

Milyen lelki folyamatok játszódtak le benne a Budapestről Nagycenkre vezető kétórás úton? – kérdezzük interjúalanyunktól, már dédnagybátyja, gróf Széchenyi István dolgozószobájában helyet foglalva. Mintha az egykori Széchényi-Szabó család elmúlt háromszázötven évét és a „legnagyobb magyar” életművét bemutató tárlat részét képeznénk. Élő installációként ülünk az antik bútordarabokon és között: szemben velünk István gróf ismert portréja, alatta a száznyolcvan évvel fiatalabb leszármazott – hasonló vonásokat viselnek. „Mindig, ahogy közeledünk Nagycenk felé, eluralkodik rajtam a meghatottság és a hazaérkezés-érzet. Nagyon szeretek itt lenni, hiszen itt vannak a gyökereink” – mondja gróf Széchenyi Tímea, s rögvest hozzáteszi: az ember gyökerei a legfontosabbak, itt pedig kézzel foghatóvá válik a múlt. „De itt van a családom temetkezési helye is: az édesapám, a nagy- és dédszüleim itt nyugodnak, de tucatnyi ősöm itt lett eltemetve” – egészíti ki.

Gróf Széchenyi Tímea még kisgyermek volt, amikor az édesapja, gróf Széchenyi Elemér időről-időre elhozta a Győr-Moson-Sopron vármegyei településre, aztán sokáig nem tettek látogatást az egykori családi fészekben. „Azt hiszem, hogy a nagycenki emlékek nagyon fájó pontot jelentettek apunak azt követően, hogy a család milyen megpróbáltatásokon ment át. Direkt próbálta távolt tartania magát az érzéstől, az emlékektől, próbálta elfeledni a múltját, ami nem tudom, sikerült-e az életében, de az biztos, hogy nálam teljes mértékben megjelent és átvette a hatalmat” – halljuk a Széchenyi-dinasztia tagjáról, aki arról is beszél, hogy az édesapja gyermek volt, amikor felgyújtották a lábodi kastélyt, ahol nevelkedett. „Lábodról úgy jöttek el, hogy szinte porig égett az a kis kastély. Dédapám hagyatéka műtárgyastól, festményestől a tűz martalékává vált. Abból, ami maradt az épületből, előbb iskola lett, majd átadták az enyészetnek” – folytatja. Azóta, hogy megítélése szerint későn – a harmincas évei végén – bekapcsolódott a közéletbe, a múlt felkutatásának, a családi hagyományok ápolásának és gróf Széchenyi István örökségének továbbadásán dolgozik.

A Gróf Széchenyi Család Alapítványt a Magyar Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc leszármazottai és a „hídember” Széchenyi István utódai alapították 2013-ban, három év elteltével pedig már közhasznú alapítványként folytatták a Széchényiek és Széchenyiek nemzeti kulturális örökséggel összefüggő gazdag tevékenységét. „Átéreztem és láttam, hogy milyen jelentősége van a Széchenyi családnak, de egyébként mindenki elmondhatja, hogy megkerülhetetlen a saját családja. A mi esetünkben azért volt más, mert éppen a családunkat kellett kivonni a közéletből, valamikor a kommunista-szocialista időkben. Egyre közelebb kerültem a saját családomhoz, a történetükhöz, felnőttként már sokat jártam ide. 1987 körül volt itt egy családi találkozó, ahol már részt vehettem a testvéremmel, Krisztiánnal” – tesz említést a táncművész féltestvérről, aki édesapja harmadik házasságából született.

Az idefele tartó úton megtárgyaltuk, hogy a bulvármédiából ismert Gloria von Thurn und Taxis német hercegné három éve elhunyt édesanyja, Széchenyi Beatrix grófnő a nagynénje volt, többször is találkoztak, most pedig megtudhatom, hogy a második világháború utáni első Széchenyi-találkozón mintegy százan vettek részt Nagycenken. Többen külföldről látogattak haza, két-három évtized elteltével. „Gróf Széchenyi Péter és az édesapja, Antal kezdeményezésére dokumentumfilm is készült a találkozásról, ami elérhető az interneten. Nagyon sok családtag beszél benne, öröm visszanézni” – halljuk. „Ez volt az első olyan feladatom, amivel az édesapám bízott meg: »neked el kell menned erre a családi találkozóra!« Hozzáteszem, ő nem jött el, mert lelkileg nem volt felkészülve arra, hogy itt megjelenjen. Számkivetettnek érezte magát, egyszerűen nem tudtuk rávenni, hogy velünk tartson” – mondja, kiegészítve azzal, hogy mivel a családja polgári életet folytatott az 1960-as évektől, korábban nem vett részt nagycsaládi vagy társasági eseményeken.

A negatív családi mintákat, a meghurcoltatást nem lehet egyik napról a másikra feldolgozni. Édesapját és nagyszüleit az 1950-es években kitelepítették: „apuért és a nagyszüleimért jött az a bizonyos teherautó, volt egy kis idejük, hogy a legfontosabb dolgokat összeszedjék, ami nem lehetett több egy kézipoggyásznál. Kitiltották őket Budapest teljes területéről, de a lakhelyükre sem térhettek vissza, a pribékek körbelocsolták az épületet benzinnel, majd felgyújtották. Mindez azért is fáj, mert a nagyapám, Emil élete maga volt a történelem: koronaőr, az Állami Biztosító egyik alapító elnöke, a Vöröskereszt egyik vezéralakja volt, de a Kishamis, az első balatoni vitorláshajó is a nevéhez kötődik, ami a mai napig úszkál valahol a tavon, de a családot nem engedik a közelében.”

„Az említett találkozón gróf Széchenyi Kinga nagynéném is beszél, aki Nagycenk és környékéről menekült el az ’50-es években, amikor családostól kitelepítették. Könyvet is írt azokról a nyomorúságos időkről, a Megbélyegzettek című kötetét sokszor forgatom” – meséli az Egyesült Államok és Magyarország között ingázó rokonról. És most úgy érzi, hogy megtalálták helyüket a Széchenyiek a magyar közéletben? „Nem, hosszú-hosszú időbe telik, amíg a negatív örökséget feldolgozzuk és túl lehet lépni rajta. Szerencsére jelen vagyunk a közéletben, senki nem táplál nyílt ellenérzéseket irántunk, de még több és még átfogóbb tevékenységgel szeretnénk tenni a hazánkért” – sorolja. „A legidősebb gyermekem, Márk 1992-ben született, bennem akkor tudatosult igazán, hogy mit jelent a család, a hovatartozás és mindenekelőtt, ezzel összefüggésben a mi famíliánk” – állapítja meg.

„Alajos nagy-nagybátyámmal egy nyitott koporsóban találkoztam”

A sárvári és felsővidéki gróf Széchényi Zsigmond huszárkapitány és császári-királyi kamarás házasságából három gyermek született, Ferenc, József János és Anna Borbála. A Magyar Nemzeti Múzeum későbbi megalapítója három évvel a mindössze huszonhárom évesen elhunyt bátyja halála után pápai engedéllyel feleségül vette annak özvegyét, Tolnai Festetics Julianna grófnőt. Házasságukból hat gyermek született, közülük három fiú- és két leánygyermek (köztük a leghíresebb, István) érte meg a felnőttkort. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, kihalt volna a férfiág. A ma élő összes Széchenyi Széchényi Ferenc leszármazottja.

Gróf Széchenyi Tímeával már a felújított homlokzat előtt állunk, amikor elárulja, hogy maga is beleborzong, ha arra gondol, hogy micsoda nagyságok voltak az elődei. „Amikor a felújítás előtt, a négy gyermekem közül a kisebbik, Beatrix társaságában az üres kastélyban aludtam, azon gondolkoztam, hogy milyen eszméletlenül sokat láthatott ez az épület az 1750-es évektől” – jegyzi meg.

A honvédelem és az arisztokrácia kéz a kézben járt a történelem során, idézzük fel, amint leparkolunk a cenki plébánia templomkertje előtt. Gróf Széchenyi István – édesapja tiltása ellenére – már tizenhét-tizennyolc évesen honvédnek állt, de „lelki alkata nem tette lehetővé, hogy folytassa a katonai pályát.” „Inkább Alajost, az én nagyapám testvérét emelném ki, aki elesett az első világháborúban, Bukovinában, miután huszonkét évesen úgy döntött, a haza védelmének szenteli életét” – kezd bele, immár az Alajos-mauzóleum ajtaját kinyitva. „A világháborúban 1915. június 25-én hősi halált halt gr. Széchenyi Alajos honv. huszár zászlós emlékére” – áll a piramisforma temetkezési hely homlokzatán, alatta a királyért és a császárért felirat. „Láttátok, milyen szép kintről? A Honvédelmi Minisztérium és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum támogatásával újították fel 2019-ben. Katonai pompával, tábori lelkészekkel, államtitkári jelenléttel adták át, a család nevében én is beszédet mondhattam” – emlékeztet.

Megigazítja a nagy-nagybácsi koporsóját takaró szövetdarabot, fejet hajt szülei, nagyszülei urnája előtt, mi pedig udvariasan kihátrálunk a parányi helyiségből. Miközben kulcsra zárja a múltat, megkérdezzük, mennyire őrződött meg gróf Széchenyi Alajos élete, katonapályája, fiatal halála a családi legendáriumban. „Annyira szeretnék nagyon sokat tudni, de nagyon keveset tudok. Arról szól az életem, amióta kiléptem a nyilvánosság elé, hogy minél többet ismerjek meg az örökségünkből és azt minél inkább átadjam. Sajnos olyan családba születtem, ahol nekem nem mondtak el semmit, mert mindenki csendben volt és hallgatott” – jegyzi meg. „Pillanatképeket, történetfoszlányokat ismerek, például Alajos temetéséről. Öt évvel ezelőtt kinyithattuk a koporsókat, belekukucskálhattunk. Így találkoztam Alajos nagy-nagybátyámmal egy nyitott koporsóban, ami egyrészt hihetetlen, másrészt megható élmény volt. Találtunk egy kis füzetet nála, a katonatársai búcsúztak tőle.”

A hadi- és ostromnapló együtt teljes

Már ereszkedünk le a szintén felújított „főmauzóleumba”, amelyet gróf Széchényi Ferenc hozott létre utódai végső nyughelyére, de végül két urnát is elhelyeztetett a plébániatemplom alatt. Velünk van a kastély és mauzóleum egyik munkatársa, aki megrázó találkozót javasol a „kortárs” Széchenyi és háromszáz éve született ősanyja, ciráki és dénesfalvi gróf Cziráky Mária között: „Tímea, ha megbocsát, azt gondolom, az anyai szeretet nem ismer teret és időt. Bár az édesapa urnája csak jelképes, a másikban valóban ott van Ferenc gróf édesanyja, Cziráky Mária szíve. Az ön szépapja édesanyjáé.”

Gróf Széchenyi István sírjánál csokrok, koszorúk sorakoznak, távolabb gróf Széchenyi Pál veszprémi püspök, kalocsai érsek mumifikálódott holtteste, üvegkoporsóban. „Sokáig nem volt ismert, hogy milyen sokat tett békítőként I. Lipót császár és a Rákóczi-felkelők között” – halljuk, majd gyorsan megtudjuk, hogy maga a Habsburg-uralkodó emelte nemesi rangra a családot, amely több haza- és egyházfit is adott az országnak.

Kire lenne még érdemes figyelnie a honvédelem ügye iránt érdeklődőknek? „Gróf Széchenyi Viktor nem csak Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánja, nagybirtokos és gazdálkodó volt, hanem a fronton is szolgált. Mindent megtett az országért, agyon is ütötték érte a kommunisták az utcán, majd bebörtönözték. A fia, a híres Afrika-utazó és nagy vadász, Zsigmond – nekünk csak Zsiga – az utolsó pillanatban tudta kiszabadítani, de sajnos rövid időn belül elhunyt” – meséli a leszármazott. „Az ostrom- és hadinaplója azonban megint a figyelemközéppontjába került, mert igaz, a hadiírások már hét évvel ezelőtt megjelentek, most a bővített kiadás, amely a hadi- és ostromnaplót, valamint tucatnyi fényképet is tartalmaz, együtt került a boltokba.” És mi a helyzet a tényleges kézirattal, merül fel. „Közgyűjteményben vannak, nem igazán értjük, hogy miért nem férhetünk hozzá. Ha bele akarnánk lapozni a honvédelemben eltöltött napjairól írtakba vagy 1944-45-ös, pincében átvészelt időszakról szóló feljegyzésekbe, fizetnünk kellene, mint a kutatóknak. Persze, van egy történet, hogy Zsiga özvegye, Mangi néni (Hertelendy Margit, gróf Széchenyi Zsigmond felesége – NMM.) a hagyatékot odaadta a Nemzetinek megőrzésre, de mindez már kibogozhatatlan” – meséli.

Nem csinálhatunk emléknapot saját maguknak

Ha egy dolgot – akár személyt, akár filozófiát, eszmét, épített-intézményi hagyatékot – kellene megneveznie a Széchenyi-örökségből, a hídépítést emelné ki. „Mit jelent valójában a híd? Dédnagybátyám azért építtette meg a Lánchidat, mert volt egy hatalmas hiányosság az életében: nem tudott elmenni az édesapja, Ferenc gróf temetésére. Ez a híd szimbolizálja azt, amiért ma is dolgozom: rengeteg eszmei hidat építettem az elmúlt évtizedben, amelyekre fel tudom húzni az örökséget.”

Az alapítvánnyal tudtak színre lépni, azt tudták mondani: itt vagyunk, be tudjuk mutatni, hogy mit tettek az őseink, mit szeretnék elérni a jelenben. „Csak akkor került a kezembe gróf Széchenyi Viktor hagyatéklevele, amikor megalakult az alapítvány. Ebben azt kérte, hogy legyen alapítványa a Széchenyieknek, amely kezeli azokat az értékeket, fizikai-szellemi örökségeket, amelyekkel rendelkeznek a családtagok, amelyekkel gazdagítani tudják a nemzetet. Számos ismeretterjesztő programunk van, sikerrel működik a Széchenyi Szabadakadémia, összefogtunk más történelmi családokkal is, gondozzuk a temetőinket. Mit tehetnénk még, kérdeztem magamtól. Emléknap! Igen, emléknapot kellene rendeznünk, de rájöttem, hogy nem csinálhatunk emléknapot saját magunknak, a történelmi magyar családoknak viszont szüksége van egyre” – meséli, hozzátéve, hogy nyáron már hetedik alkalommal rendezik meg a Történelmi Magyar Családok Emléknapját, amelyet többször a szépapja által alapított Nemzeti Múzeumban tartottak.

„Kétszáz család már regisztrált a felületünkön, ez a tényleges visszaigazolás. Ugyancsak öröm, hogy létrehoztuk a Történelmi Magyar Családok Nemzetközi Szövetségét, amelyet be is jegyzett a törvényszék. Az emléknap folytatása mellett sok família szeretné, ha megváltoztatható vagy eltörölhető lenne az egyes címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény” – halljuk. Itt lenne az ideje az erkölcsi jóváírásnak, az idézőjelbe tett felszabadításnak, a kárpótlási jegyek megalázó példája nem lehetett elégséges. „Erre a törvényre már nincs szükség, ez csak egy olyan erkölcsi nyomás a családokon, ami fájdalmat okoz. Hogy mit szeretnék? Használhatjuk a címert, a grófi előnevet, szerencsére az ÁVH már nem fog minket elhurcolni. De azt hiszem, nagyon rosszul néz ki és felesleges egy ilyen törvény, amelyre valamennyi nemesi család billogként gondol” – teszi hozzá.

A történelmi nemesi családok, a katonahősök emlékének ápolásától már csak egy ugrás a hazaszeretet fogalma. „Azt hiszem, a hazaszeretet benned van. Vagy benned kell, hogy legyen. Inkább gondolom csendesnek, mint harsogónak” – árulja el, majd folytatja: „a hazaszeretet a családomnál kezdődik, ott, hogy megtartsam azt a közösséget, amiből az egész fakad. Otthon tudok anyaként sokat tenni azért, hogy a gyermekeim, unokáim sokat dolgozzanak a hazáért.” És mit takar még a sokszor patetikusnak vagy ódivatúnak talált fogalom? „Alapfogalmakat, amelyeket, ha magamra gondolok, a szüleim észrevétlenül tanítottak meg nekem. A hitünk, a napi imánk, a természet szeretete, az egymás iránti tisztelet, a magyar nyelv olvasással való megtartása is hozzátartozik.”

Gróf Széchenyi Tímea négygyermekes édesanya, két éve már nagymama. Manapság – nagyon helyesen – divatos a családok női ágának felkutatása, a női szerepek előtérbe állítása. „Igen, engem is foglalkoztat, különösen István gróf feleségének, Crescentiának a sorsa. Anyaként nagyon megérint, hogy tíz gyermeket nevelt (köztük három született a dédnagybátyámtól), de ott vannak azok a nők, akik férjeiket, gyerekeiket támogatták a világháborúkban. A négy évvel ezelőtt, Buenos Airesben elhunyt Széchényi Ilona grófnő is a Sziklakórházban dolgozott, sokat tett a honvédelemért és a hazáért a háttérből” – jön a válasz.

Az egyik legaktívabb Széchenyi-leszármazott elpakolja „apu” első házassági fotóját, a nagyapja megtépázott fényképét, az egykori balatonföldvári nyaraló szépia-felvételét, a Lábod-könyvet és a hadi- és ostromnaplót. Már csak a dédapa aranykeretbe zárt fényképe van hátra, és indulunk is haza Komjáthy Béla ügyvéd, országgyűlési képviselő századfordulós zuglói villájához, ahol gróf Széchenyi Tímeára „hétköznapi” feladatok várnak: egy diákkonferencián való felkészülés, valamint levesfőzés és pesztós tészta készítés.

„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu” – olvasható a szentencia a mauzóleumban, ahol negyvennyolc Széchenyi nyugszik. Gróf Széchenyi Tímea összehúzza, majd megköti a kabátját, amikor kisétál a templomkertből.