Fiával együtt tartalékos katona lett a Fradi legendás balbekkje

Gyerekkorában jóval többen vágytak futballista karrierre. Az ön esetében egyértelmű volt, hogy focista lesz?

Tulajdonképpen nem is volt más lehetőségem. Nagykanizsán nőttem fel, ahol az idősebbek mindig vittek magukkal focizni. Ők javasolták azt is, hogy jelentkezzek a helyi Olajbányász csapatába. Eleinte baloldali támadó voltam, mivel ballábas vagyok. Amikor látták, hogy a többségnél nagyobb a munkabírásom, hátravontak a középpályára. Olyan szerepkört kaptam, ahol rengeteget kellett előre-hátra futnom. Végül Bicskei Bertalan szövetségi kapitány faragott belőlem balhátvédet az ifi-válogatottban, onnantól pedig már az NB II-es kanizsai csapatban is megragadtam ezen a poszton.

Volt példaképe, akit esetleg többször látott élőben játszani?

Nagyon szerettem már akkor is a Ferencvárost, de kevés lehetőségünk volt meccsekre járni. A nagyobbak vittek el Zalaegerszegre, amikor ott játszott a Nyilasi és Ebedli vezette Fradi. Teljesen elaléltam a hangulattól, a szurkolótábor és a játék láttán.

Hogyan vált valóra az álom, hogy az Üllői útra kerüljön?

Az egész országból behívták a tehetségeket a dunavarsányi edzőtáborba, ahol Bicskei kiszúrt. Vezetésével megnyertük az 1984-es ifjúsági Európa-bajnokságot, majd leigazolt a Fradi.

Akkoriban épp generációváltás zajlott a zöld-fehéreknél, nem a nyolcvanas évek volt a csapat legsikeresebb időszaka.

A ’84-es ifiválogatottból négyen mentünk a Fradiba, tehát ígéretes fiatal társaság alakult. Tény, hogy az első szezonunk keserves volt, de ’85-ben Dalnoki Jenő bácsi ült a kispadra és az ő vezetése alatt elindult a szekér. Onnantól a bajnokságban nagyjából az 5. hely környékén stagnált a csapat és visszakerült a nemzetközi kupaporondra. 1987-től Rákosi Gyula bácsi irányításával fokozatosan lépkedtünk tovább fölfelé: újabb kupadöntő következett, az NB I-ben bronzérem, aztán ezüstérem, egyszóval erősödött a gárda.

A kilencvenes évekből is szép emlékeket őriznek a Fradi-szurkolók, sőt akkor jöttek az igazán nagy címek. Mi volt a fordulópont?

Nyilasi Tibor szinte rögtön a pályafutását követően a csapat élére került. Fiatalos, új szemléletet hozott és emberileg is nagyon kedveltük őt, sőt mint említettem, gyerekkori példaképünk volt. Rendszeresen beállt közénk edzésen és egészen parádésan játszott. Nem lehetett tőle elvenni a labdát, annyira jól fedezte, miközben tanári passzokat osztogatott belsővel. Rengeteget lehetett tanulni tőle ilyen szempontból is.

Noha a rendszerváltás utáni éveket már a magyar futball leszállóágaként szokás jellemezni, a Fradi végig jelen volt a nemzetközi középmezőnyben. Egyszer a Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata közé jutottatok, amire azóta se volt példa itthon.

Klubszinten valóban sikeresek maradtunk, a BL-menetelés pedig felülírhatatlan eredmény. Sajnos mi nem olyan profi körülmények között dolgoztunk, mint a top csapatok, de azt hiszem, hogy a körülményekhez képest szépen teljesítettünk.

Inkább az egyéniségek vitték előre a klubot vagy a csapategység volt a döntő faktor?

Mindenképp az összhangra teszem a hangsúlyt. Mi barátok is voltunk, ami nagyon sokat jelent egy csapat életében. De igaz, hogy akadt néhány kiemelkedő egyéniség Kuznyecovtól és Lipcseitől kezdve, a rutinos Bánki Dodin és a fiatal klasszis Lisztes Krisztiánon át, a kiváló Kuntics-Kopunovics párosig.

Hogyan emlékszik vissza a Bajnokok Ligája ellenfelekre? Elég erős csoportba kerültek a Real Madrid és az Ajax mellé, bár a Grashoppers-t sikerült legyőzni, sőt a spanyolokkal is döntetlent játszottak az Üllői úton.

A Real Madrid akkor kezdett visszatérni az elitbe, pár év múlva fel is értek a csúcsra, de 1995-ben az Ajax erősebb volt. Címvédőként őket tartották a világ leggyorsabb és legfizikálisabb csapatának. Jutalom volt ellenük játszani, de tudtuk, hogy nem szállhatunk harcba velük a győzelemért. Jellemző, hogy mi annak is örültünk, ha teljes, 16-18 fős keretet tudtunk nevezni.

Van bármi hiányérzete a pályafutásában? A válogatottban talán többet elérhetett volna az ön generációja?

Erre nagyon nehéz válaszolni. A közönség is kissé türelmetlen volt. Irreális elvárásokat támasztottak az 1984-es Mezey Gyuri bácsi vezette válogatottal szemben. Az emberek azonnal a világbajnoki címről kezdtek álmodozni, miután sorra verték a nagy ellenfeleket. Aztán a sikertelen mexikói vb-szereplést követően, amikor kellett volna némi segítség a gárdának, hirtelen teljesen elpártoltak tőlük. Pedig az nagyon erős társaság volt. Néhányszor én is kaptam meghívót edzőtáborba, közelről láttam őket. Sajnos, ’86-ban Mexikóban nem sikerült beváltani a reményeket, de annak a csapatnak együtt kellett volna maradnia. Utána a 90-es években már folyton akadt valami polémia a válogatott körül, és abban a légkörben nehezen lehetett jól teljesíteni. Szerencsére most újra összeállt egy sikeres és szerethető csapat, akik mellett egy-egy esetleges vereség ellenére is kitartanak a fiatalabb szurkolók. Jó úton vagyunk.

Mi a véleménye a jelenlegi Fradiról? A bajnokságban nagyon meggyőző fölénnyel szerepelnek, a közönségkedvenc Varga Barnabásról pedig az a kisfiú jut az ember eszébe, aki mindig ott ácsorog a kapu előtt, és ha jön a labda, azonnal bekaparja.

Igen, rajta tényleg ezt a gyermeki örömöt látni. Ami a klubot illeti, szerintem világos, hogy itthon nincs igazán ellenfelünk. A Konferencia Ligában szép eredményeket tudunk felmutatni, de örülnék, ha idővel az Európa-ligában sikerülne hasonló teljesítményt nyújtani. Ezt a reálisan elérhető szintet kéne megcélozni.

Kérem, beszéljen kicsit a Franciaországban töltött éveiről. Hogy érezte magát Párizsban, a Red Star csapatánál?

A személyiségemnek köszönhetően könnyen beilleszkedtem, mert nagyon nyitott voltam és sokat dolgoztam. Az első pillanattól kezdve mindenben segítettek a társak. Sokat jártunk össze, beszélgettünk, ami segített a nyelvtanulásban. Vettem egy tankönyvet a Sorbonne Egyetemen és amikor időm engedte, nyelvtanfolyamra is jártam. Csodálatos évek voltak.

A járvány idején tűntek fel a fiával egyenruhában. Miért csatlakoztak a honvédséghez, volt esetleg katona a családban?

Nincs katona felmenőnk, de én sorkötelesként lehúztam 10 hónapot még fiatalkoromban. Az utánam következő generációnak, például a fiamnak már kimaradt ez az élmény, pedig szerintem rájuk férne, hogy megtapasztalják például a közösség erejét. Csapatsportolóként tudom, hogy milyen értéke van egy jó közösségnek. Másfelől számtalan lehetőséget kínál a honvédség. A fiam jó tanuló, szereti a matekot, akár a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felé is veheti majd az irányt. Beszéltem vele, egyetértett velem, így mindketten csatlakoztunk a honvédséghez.

Milyen feladatot kaptak?

A lezárások alatt volt főleg időm a szolgálatra, akkor egy kórházban segítettünk a fiammal. Egyébként a hét év alattiaktól egészen az U-19-es osztályig utánpótlás-koordinátorként dolgozom. Sokszor még hétvégén is elfoglalt vagyok a bajnokik miatt, tehát elég kevés szabadidőm marad.

A sportolók versenynaptára elég sűrű, sokan mégis vállalják a szolgálatot a sportszázad kötelékében. Miért ajánlja a sportolóknak, hogy csatlakozzanak a Magyar Honvédséghez?

Minden korosztálynak nyújt valamilyen lehetőséget a honvédség. Meglepően sok szakon lehet tanulni például az NKE-n, de aki civilként informatikus vagy mérnök végzettségű, az is megtalálja a számítását. Amikor beléptem, teljesen megdöbbentem, hogy hányféle szakma és munkakör közül választhat egy katona. Ami a sportolókat illeti, szerintem érdemes jelentkezni tartalékosnak vagy felvételizni a közszolgálati egyetemre. Úgy gondolom, hogy össze lehet hangolni a versenynaptárt a tanulással és a szolgálattal.